Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2020. szeptember 29., kedd

Hűtlen percek

 

 

Hűtlen percek


Elhagyott
fénye már nem ragyog

kifosztva ballagok
sarkam alatt összekeverednek
elfáradt
elszáradt
virágok és gyomok

tétova körök
hittük hogy örök
falevél zörög
szél röpíti
tépi
szétteríti
fájdalom nézni
megcsalnak a napok

víz csobban
sodródó kavicsok
szívemen görgeteg kövek
sirályok röppennek
kék ég
távolodó szépség
kábító titkainak vége

tűnő álomhajók
  
lombok közt sápadt levél megül
bokrokra aggatott hálók rejtekén
némán lapul a sárga pók
áldozata bolondul kering
nem menekül

nyirkos reggelek borzongása vár ma
óhajtanék a régi forróságra
rózsáim törékeny porcelán sziromba burkolt
csábító illatára

tűz lobban
parázsos fényeket ont
 
másféle meleg lenne jó
súgja szívem a vén bolond 

forrón körül lengő
ölelő
vállaimra tűzvirágokat
 szívköröket rajzoló szerető mosolyára vágyva
belehalkulok a talmi ősz
ragyogásába
elszökött
elillant a nyár
magának duruzsol bánat nótát a kályha.
 
 

 

 

2020. szeptember 25., péntek

Magányos csónak...

 

Szívgyógyszer:
 
Csak hallgatni, s beszívni a víz illatát, hagyni, hogy a folyó magával sodorja a nap minden bánatát.
Gyűjteni az örömöket, sirály röptét, fickándozó kicsiny halat, barnás, fehéres kavicsokat, tajtékot, messzi útra készülő letört nagy ágakat...
Megakadást, hátha elsimítja a kegyelem.
Bízni, hogy a remény új útra talál... és ülni soká, egyedül, csendesen, felhőt nézni, ahogy tükröződik a nagy vízen.

Ha festő lennék -sajnos nem vagyok - lefesteném az őszi fényben fürdőző csónakot.











szíveddel érzel.
Cserháti gyönyörű hangja ma is elkísér.


2020. szeptember 22., kedd

SZEPTEMBER

 


Szeptember



Elmúlik a láz
didergő reggelen száguldozó szelek
az
ég
lassan tárul
szürke és fehér
különös színekkel  búcsúzik ez a nyár
súg-búg
vége
vége már

mindez ma még semmit sem ér
a
rózsák vörösen égnek
nem halkult el a délutáni zsongás
bolond
szomjas pillék buknak át kinyíló kelyheken
eső nincs egy csepp sem
mély barázdák sápadt mezőkön
repedések tikkadt földeken

lelkünk vacog
de
hiába készül
minden búcsú váratlanul éri végül
hűlt szavak közt keresgél
gondolja hogy téved
könnyek
takarják a ránk leselkedő sötétet

közönyösen köszönt ránk az ősz
téblábol kicsit
 csalókán elénk szórja törékeny kincseit
kertem elhagyott zugában
kikerics virít

kályha elé készített hasábok
gyufa sercenésre vártok
megremeg a szív
s
a
bánat fojtogat
meleg takarót terít ránk engesztelő sugarával
 lágyan a kései nap.
.





2020. szeptember 20., vasárnap

Zsámbék - 2020. szeptember 19. Élő népművészet.

 



Hazafelé tartunk a szokott csendben.
Lezáruló szememben viszem a szépeket.
 
Szőnyegek.
Gyöngyök.
Ékszerek.
Képkeret. - Egy idős kalaposmester párjával a zsámbéki iskola tágas udvarán portékái között üldögél. A hölgy csipkeszalagos szalmakalapja mögül látható a táj  aszályos nyarunktól megviselten, leplezetlenül.
 Bámulom őket, illetlenül.
 
Körülettem maszkos népek,  fiatalok, öregek, szépek.
Apáca maszkban, szakállas, kalapos férfi maszkban, ünnepelt ismerőst vélek felfedezni egy-egy arcban.
Viseletek, színek, minimalizált forgatag.
Vállamra, hátamra süt még hosszasan a nap.
Kolostori csend a termekben, magyar gazdagságunk szívmagányos szépségei. Így nem tud más faragni, szőni, ölteni.
Csak mi itt!
Nézem népem kincseit.
Egyetlen varázslat sem tőlem származik. 
Betolakodó vagyok.
Tudom.
 
Kinézek a kicsinyke ablakon, távolban az ősz kaszálja már a dombokat. Sárgára, barnára, rőtre fest mezőket, lombokat.
Férfi ruhák, fölöttük a falon egy fotó, fiatalon elhunyt a csodás kezű, múltat jelennel kiválóan ötvöző alkotó.
Kosarak, kalapok, párták - meg sem kérdezem az árát, hisz tudom mennyi munkás óra, mennyi  álom míg láthatóvá válik a csodás tárgy.
Nézek, lépek és kapkodva fényképezek.
 
Szívtitkosan kicsit büszke is vagyok, Kárpát-medencei szerelem fut át vénülő szívemen.
Magyarok, svábok - és ki tudja még mennyiféle vér keveredik itt, no meg a Zichyk.
Történelem és téboly, ahogy a ma és a múlt egybefolyt, ahogy szeretjük, vagy ahogy megtagadjuk.

Én bizony csalok.
Magyar is, tirpák is és kicsit lengyel is vagyok.
És ahogy hallgatom a zenét, nézem a táncot, arcomon szelídülnek a ráncok, messzi hangok szólítanak.
Szívd fel magadba az összes aranyat, amit ma itt kínálunk neked is!
Szót fogadok.
Hazafelé a némaságban hunyt szemmel rakosgatom a képeket.
Nem férnének el a legszebb, legnagyobb kosárban.
Anyám, nagyanyám a múltból felém lépeget, és futnak felém fáradhatatlan mosollyal unokáim, nevetve ők is, az utánam következők is.
 
Megérlelődik a jelen, és eljő az őszidő, a kincseket nap, mint nap összegyűjtögetem.
Őszidő, borzongat a szó.
Vajon meddig tart ez az útravaló?!
Nem akarom, mégis egyszer eljő az az idő is..
De most még szellő simít és ölel, örömömet még a fojtogató csend sem veszi el.
Szavak tolulnak, gondolatok és mondatok.
Piros-fehér-zöld zászló a magasban lobog.
Fogoly vagyok.

Magyar tájon, jó szó fukar világában, hazafelé tartva megmártózom a zsámbéki táj édes, őszi illatában.
 

















 
 

2020. szeptember 18., péntek

Szeptember volt...

 



Szeptember volt...


Szanaszét képek amerre nézek
sárgult papírlapok
és
virtuális csodák
mosolyom megmarad
őrzi a régi kép hogyan léptem hozzád

szeptember volt s mi megszöktünk a világ elől
nevetek rád éppen
száz csokor virág között
szerelmed hevét perzselőnek érzem

konzervált öröm
halvány megvilágítás mondhatni tompa
könnyeimet rajtad kívül
nem veszi észre senki más
s
azt sem
hogy nem zuhantam végül két karodba

örökké
súgtad

válaszoltam
én
is

mit jelent ez a szó
el nem koptatható
vagy
talán
mégis

szeptember van
lélek kapunk hét lakatra zárva
 
levél aszalódik a fákon
virágod voltam
te voltál egyetlen világom
rózsák szórnak fáradt szirmokat
szél sodorja messze a tegnapokat

évtized
vagy
még több
szívtárcádban arcomat mindvégig megőrzöd

dacos kérdés
hogyan múlik el életünk
hogyan vánszorognak
vagy
futnak el az évek

mennyi idő hiányzik még
az
örökkéig
léthez?!

2020. szeptember 14., hétfő

Hazudj még...





Párás pirosan érkezik a reggel

bolondos szellő legyint meglepő meleggel

rózsáim harmatosan

bátran

nyújtózkodnak kertem távoli zugában

fröccsenő víz

szomjasan

mohón isszák a bokrok és a fák

nyárorgiák

tűztéboly ölelések nyoma villan fűszálon

levélen

tékozlom az időt

nézem egyre nézem a világot

a

lustán ébredezőt

gyöngyöt pókhálón

vijjogva magasban keringő sirályt

hajókat

jönnek és mennek szüntelen

habot korbácsolnak sötét vizeken

fekete árnyat vető éhes kormoránt

meglesem  a buja rózsa hulló szirmait

torkot szorító nyári szerelem legszebb virágait

selymek a fűben szanaszét

kerülgetem tolakodó ősz első üzenetét

megrendülten lépek

hová szalad ez a nyár

a

fecskék is elrepültek

messzi tengerek fölött tarthatnak már

gerle búg

feketerigó harmat cseppet kortyol

nincs elegem még a jóból

 

maradj

még

nyár

 

hazudj nekem

hazudj kicsit

érzem még hátamon karod sóvárgó érintéseit

 nem lehet ősz

füstös

borongós

hideg

hajolj le hozzám

 lódíts

hiába koppan a dió

hiába sárgulnak a lombok

őszbe csalogató zizzenő levéllel

ma még ne játsszunk kergetősdit

vénülő nyarunk bársony szelíd sugarakkal hódíts!




2020. szeptember 8., kedd

​Éjszaka van​




Éjszaka van
a
magány itt ólálkodik
alig csusszan az óramutató
aludni
álmodni
bújni
ölelésbe fúlni volna jó
szívemben szavak billegnek
és
meg nem nyugszanak
volt
szerelem
volt
bánat és halál
gyötrelem mely fészket gyorsan talál
s
a
kín is éhes 
éberen várja és követeli
etess
itass
dédelgess már ma
ne várd a kóbor holnapot

szánalmasan szegény vagyok
kopott kincseket 
lopott rongyokat szorongatok
melegségük oda rég
nincs menedék
csak az irgalmas ma
éjszakában felfénylő aranyló csillaga
s
 a
kelő nappal ébredő első sugarak
felém is hajlanak

sápadtan
élesen
futnak szét mezőkön 
illattól részeg réteken
ormok hegyéről intenek
folyó tükrében kutatok remegő fényjelet
 várom hogy szelídüljön a sötét
s
míg szövöm vagy bontom sorsomat
ezerszer megmérve magamat
kertem alatt
fekete éjt és csendet hasító dohogó hajó
ringat
mérhetetlen nehéz súlyokat.

/Drága L. G. - gyógyír helyett./

2020. szeptember 7., hétfő

Lépten-nyomon...


Jöhet óriási varázslat, de szorgalmasan keresem az apró-cseprő alig látható szépet, utána lépek.
Most és itt összegyűjtöm néhány Balaton közeli napom legszebb kicsinységeit. 
Hangyát, holdat, pillangót, tobzódó leanderek lobbanó színeit...
Birtokos eset...
Izsákok mázsával mérik ott a szeretetet.
Amúgy rettenetes egy hely. 
Enni, inni és nevetni kell! Játszani késő estig, összevitázni gyerekesen.
Nézni, látni - vidáman győzni, vagy veszteni tettetett dühösen...
Én csak kibic vagyok, a nagyok világában, nézelődő a sokat megért hatvan- hatvanöt éves barátságban. Elakadok, a fél évszázados történetek szövevényében és  eligazodni nincs is esélyem, legalább  igyekszem profi lenni a nézelődésben! 
Nagyok között mindenfélét képzelek, lehetnék még kövek között csetlő-botló rakoncátlan gyerek. Mesék ringanak szívemben. Eljátszom, hogy nem múlt el még a nyár, álmodozom a napágyban, kockás pléden, hasalok fűben, álomba zuhanok forró, zümmögő délutáni csendességben. Mégis újra, s újra figyelmeztet az ősz. Fut az idő, soká már ne időzz. 

Felkap a szél, megvacogtat az est, holdfényben pompázó tó látványa el nem ereszt.