Szirmok, színek, tavaszok...

Szerteszét fújta a hófehér szirmokat a szél

bánat foltok maradtak csak megbújva a bokrok alatt

néhány eltévedt virágszirom

még kicsit marad

vállamon

kimustrált talicska ölén

kék vaslábosom ütött-kopott rozsdás peremén

égbe röppenő hinta tetejéről messzire száll

nézem és egy pillanatra fehér lesz a látóhatár

perc csak és oda már a habfelhős ragyogás

az

álom

csend talál helyet magának a napban úszó tágas világon

megsimítom az utolsó kapaszkodó virágcsodákat

űzzék el a mélyről fakadt mostoha vágyat

aztán

hagyom

peregjen

hulljon szanaszét

sodorja szirmait messzire a szél

 nézem míg átlibben a kerítésen hátha visszatér

magamtól kérdem

hová rohan esztelenül ez a tavasz is

kapkodva tépi szét régi tavaszok belém vésődött illatát

ízét

örömét

nem int

elhagy vagy mégis marad

nyújtózkodik a kérdés 

perc és élet őrülten szalad

lassítom léptem

kertem rejtett zugában

fekete tulipán nyújtózik éppen

kelyhe felragyog a déli verőfényben

tűnik a bánat

ravasz varázsló a tavasz

mit meg nem ad egyetlen mosolyért

 ezer szirom fakad újra meg újra

míg téblábolva készülődünk a  hosszú-hosszú útra.