Ölelkezés.
Elmaradt már százszor
semmibe suttogom
mennyire hiányzol.
Fagyban
jégben
sárban
velem vagy
fényben
borúban
s
havas szitálásban.
Hogy árvaságom titkoljam
könnyek nélkül bátran
társam keresem
pirosló bogyóban
fakuló fűszálban
életre készülő
zöld lándzsácskák
létsóhajtásában
patak
ösvény
folyó
mindegyik a társam
s
hogy
megsimítsam
ott a kanyaron túl
hatalmas tölgy vár rám
süvítő szelek
lélekmagányában.
„A vers csodálatos dolog: kristállyá változott indulat. Egy jegecben veszi ki lelkéből a költő, s ha kivette, nincs a lélekben többé, hanem önmagában él tovább…és más lelkekben szülnek szerelmet, bánatot, keserűséget, hangulatot, a tenger fövenyéhez hasonlóan szóródnak el a milliók lelkének földöntúli, másik világában… néha felszakadva onnan új arccal egy sokkal későbbi, új költő magzata gyanánt.” (Harsányi Zsolt: Üstökös, II. kötet.)
VálaszTörlésAzt hiszem, ez a legszebb, amit a versről olvastam, és ilyen a Te versed is. Géza
Emlékszem a versre
VálaszTörlés