Ősz... október végén

Arany a zápor

vállamra hull

ideges szelek törnek rám váratlanul

és

tépik

rázzák az ágakat

az

úton millió levél

hatalmas kupac

nehéz így lépni

minduntalan vissza-visszanézni

vonz a bronz

a

vörös és a barna

zöldek

reményt keltően tündökölnek

sebhelyemet

narancsos keskeny szirom takarja

reccsen és roppan

dőlt fatörzsek között új útra térek a vadonban

folyóparton haldokló

kopasz ágak nyújtóznak ég felé

magány és bánat

maguknak helyet keresnek

könnyen szívkuckót találnak

 

iszapban cuppan cipőm

átgázolok a halvány szelíd erecskén

 puhább a föld mint ahogy szeretném

őz nyomok kanyarodnak

itt kortyoltak friss vizet

róka is járt erre

hódok fognyoma látszik

őszi szél toporzékol

hajamba kap

kabátom cibálva őrültet játszik

nézem a hulló aranyat

elfedi lassan a nyomokat
domb mögé igyekezve elvakít a nap

gyökerek közé árnyék surran

búcsúzkodó illat

fanyar furcsa álom

kék acélban villanó pillanat

hallgatom ahogy a világ az elmúlásnak 

 hosszú sóhajjal megadja magát

odút keresgélő madarak bújócskáznak

vízre hajló korhadt fűzfaágon .