SZÍVCSAKRA

 

 Hála 

hogy való a perc

s

 hogy itt vagyok

bronz levelet sodró szél

kószál az erdő szélén

szemétkupaccal bíbelődik

romok között motoz.

 Hűvös a levegő

éppen csak a lehelet nem látszik

kezem hideg vaskorláthoz ér

még a kiskabát is vacog

mégis érzed nap süti hátad

magánycipelős percekben is utól ér a kegyelem

kitárul és gyönyörű kincset mutat a tér

szememmel ölelem.

Dombok simulnak a messzeségben

szakadékokon átlépni itt bármikor lehet

folyó hömpölyög

hajó üvege fénylik

megsokszorozva szikráztatja

szemembe szórja a millió sugarat.

Harc ez az elmúlással és esélytelen a győzelem

szűk utak

elhagyott ösvények végén

vár a nagy jelenés

azúr ég és víz

 vérarany foltok távoli völgyek ölében.

Érkezés és búcsúzás

a

kulcs itt lapul

mindennek rendelt ideje van

ne legyen a bánat az úr.

Roppan és jajdul a lehullott levél

avarpompás ösvényen vezet a jelen

valami kezdődik és valami véget ér

szív középbe rejtem a reményt

élesztem gyengén pislákoló arasznyi kis hitem.