Ősz és ezüst...

Ősz és ezüst

Kanyargó füst

kopár ágakon cseppek hintáznak

vizes köveken

ablak peremen

járdán

tetőn

cseppek csorognak a csendben

langymeleg

októberben

fellegekben

párás egekben

őszi minták
firkák

könnycsepp kucorog szemedben

minden veszteség eszedbe jut

szürke

szomorú

színek

megbújó feketék

hajnali első feketédet
ma
inkább
 cukor nélkül innád

korom

ujjad hegyéről pereg
űznéd a belső gyötrő hideget

szikra gyúl

láng lobban

pattogó tűz

hiába hevít

keresed ölelésed elfutott könnyű perceit

minden mozdulatlan rendben
s
te

megfulladsz egy vesztett szerelemben

ősz

és

ezüst

torkodba tapadt kesernyés füst

homlokodra hulló megszürkült szálak

sóhajjal adózol

semmibe hulló

sárga szirmú kései virágnak.

ALMÁK

Nagyszalóki András festményéhez írtam az alábbi verset még 2015 tavaszán, - egy pályázat alkalmából -  aztán most szombaton - meglepetésemre - elhangzott az Érd Parkvárosi Közösségi házban a KÉK-ek őszi kiállításán...

 

 

ALMÁK

Mind szét gurultak

édesek

sárgák

pirosak

fényesek

kötényem

zsákom

elszakadt

nem találom a foltokat

mind elgurult hát
szerteszét

nyelvemen érzem

bő levét

mellemre csordul
megtapad

kezemhez

mézesen
ragad

arcomon ott maradt a csepp

kézfejeddel törölheted

együtt jártunk

múlt

kerteket

szakítva titkos perceket

élet

vagy

álom

egyre megy

almába haraptam

veled

megkóstoltuk az életet.

 

 

Tarnócziné Barabás Irén felolvasásában....

56

Egyetlen évszám maradt mint tűzjeles pecsét

őrizve a múlt tiszta üzenetét

​arcotok messze t​űnik

évtizedek lenyomata a ma

ki emlékszik igazán az őszi napokra

ki lett ott a bűnös s ki az ártatlan

fekete betűkkel írt parancs

vallató szoba

jeges magányban

nem volt irgalom

nem volt kegyelem

álnok eszme dühödt hóhérai

vért ontottak félelem részegen 

halál

halál

szólt az ítélet

kötél és golyó mindent elvégzett

temetői csendben álló kőkeresztek

igazságot talán sohasem tesznek

évek

életek

odavesztek

harc és nyomor

apám fiatal arca fáradt lett

komor

földönfutók lettünk

oda

szülőföld

rokon és barát

hiányuk megtörte anyám édes mosolyát

korai gyász

könny

hatalom tébolya

uralkodott a terror

egyetlen menedékünk

maradt

az

ima

bejártuk hazánk minden szegletét

tarkónkon éreztük megtorlók őrült leheletét

jártunk idegenben

kanyargós sáros utakon

fűtetlen lakásban

sötét ablakon

felfénylett veszteségeinkben a megtartó égi irgalom.

Ősz a Dunánál...

Őszi fények titkos láza bujtogat

tüzet varázsol

megsebez

kacag

finom selymével

vállamat

bevonja

a

nap

karomra

ökörnyál tapad

nézem

nézem

a

víz fölé kihúzott hosszú ezüst fonalat

 

csúszós kövek között

mély árnyék lapul

mit rejt a sötétség

mi lehet ott alul

veszett kincsek

ócska csavarok

rozsdás zárak

csontok

száz éve elhagyott málló kacatok

sár

iszap

kavics

takarja

itt

évszázadok lenyomatait

magasban

fenn

sirályraj villan és sivít

s

lent

a

Duna

hatalmas meztelen tálca

feltárja

aszott medrének féltett titkait.

 

 

Őszülő....

Nézem a fákat, s a folyót, túlparti füstöt, napsugarat, aranyat csorgatót - és hálás vagyok... az őszülő világ szélesre tárja nekem az ablakot.