SZÍVVIHAR

SZÍVVIHAR

Mohón éhesen kavarog a víz

s

te

óvatlanul

bódult táncba hívsz

sötétbe csomagolt fellegek felett

kettőnknek
közös napokat képzelek

ölembe hulló ezer apró emlék

nem mondhatom hogy itt jártál nemrég

huszonöt évnyi tegnapok súlya nyom

szívemhez kapok

kibuggyan a könny

régi szerelem

lépteinket összepréselem

érintések

szavak

sóhajok

arcomból tincset simító suta mozdulatok

néhány grafit nyom

vénült papíron
szívemben él
merre lehet nem is gyanítom

élünk

ugyanaz a reggel kelt fel

ugyanaz a parti illat csalogat

nézzük a túláradó folyót

ladik billenést

rohanó vizeken fehérlő hajók verte habzó hullámokat

rég volt

elárvult napok 
a
sors nekünk talán mást is tartogatott

kinccsel áldott
útravalót adott

kövecskéink

ügyetlen

kacsáznak

nyoma sincs már viharként ránk szakadt

sebző boldogságnak

ne faggass

csak egy kavics

parányi

barna

emlékeztet arra

az

 őrülten ölelő
májusi szívviharra.

Szinezd újra...

Felhőben és fényfürdőben...

Májusi pompa

Szirmok

színek

   csodák...

 

Minden jó

Minden jó, mondaná P. S. P. - hét és fél, és végig trappolna a kerten, arcán azzal a mosollyal, amitől elolvad a szív, s amiben valóban minden benne van.

Minden jó?
Kérdezem magamtól, halk, hűvös, felhős, pongrácos reggelen...

A teremtő ma nem túl nagy buzgalommal festette meg a tájat.
Minden zöld, szinte minden.
A kék inkább csak fátyol, s én a sok zöldtől alig látok valamit a folyó partjából.
Néhány fehér pihét sodor a lég, s a szállongó szöszmöszökről nem is tudom mifélék.
A zöld lombok között madárcsalád osztja meg a friss híreket.
S a levelek éppen csak remegni kezdenek.
Valahol távol, mintha meggondolná magát a nap, parányi fényt küld, hogy lássam sárga is van a reggeli világban.

Minden jó! - mondaná hét és fél.
Hát én sem kérdezem.
Minden jó! - suttogom - míg e tavaszi szépséget hosszasan nézhetem.

Május - a képek tegnap alkonyatkor készültek, mikor elcsendesedett a ház, az udvar.
Mikor A+A+Á+D már útjukra indultak, s üres lett a hinta, a kert.
Én meg csak ültem, ültem, ültem, s bámultam a minden szépeket, míg a szúnyoghad meg nem érkezett.

Könnyeim között

Arcodat ma is látom

életet adtál

s

kerek

e

világon

nincs

rajtad kívül más

kinek hiánya mindennap lecke

mindennap számadás

késő már és kárba is vesznek a könnyek

elsuttogott utolsó szavaid

tíz éve visszhangoznak

felettem köröznek

béke van bennem

szóltál szívedre szorított kézzel

visszanézve a távolodó világra

a

messzeségben harang kondult

illat tört be az ablakon

friss májusi széllel az idegen szobába

téged idézlek ma is míg monoton

nehéz cseppek

öntözik a kertet

 válaszaim semmibe hullanak

hiába a hála

ANYÁM

május virágai mind neked öltözködtek

selymesen fénylő ünnepi ruhába.

A nagy fogadalom napja....

66
HATVANHAT!

HATVANHAT????


 

Jégvilágom

Lábam alatt

pattant

szikrázott a jég 

gondolatban indultam feléd 

dermedt kis tócsa

tükörüvege kacéran csalt

lépjek most bele

roppant

s

szétfutott egy

apró hasadás

pillanat

elmúlt hát  a felfénylő varázs 

törékeny létünkre

mondd csak ki vigyáz

ki visz

ki vezet

tört utakon át

hol hullik vissza ránk régi vágyvilág

dermedt ablakom

jégvirágait

körmömmel

könnyel

vérig törölgetem

fagyok

szavak

ne üssenek

rést

                                                                      didergő hitemen.