Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2017. december 31., vasárnap

Morzsaszedés...

Hiába fohászkodtam éjfél után, hogy végre kialudhassam magam, hiába próbáltam beállítani belső órámat, hogy hétig NE ébredjek fel. De az elmúlt napok mozgalmassága, no meg a csendbe beleszaladó esőcseppek, szóval megint korán jött el a reggelem, de legalább a két óra környékére eső ébredés kimaradt.
Sötét van még, puha a párna, a gyapjú átvette testem melegét, belefúrom arcom. Mozizok. A cseppek peregnek, gömbölyűen gurulnak lefelé a tetőablakon, lemossák a füstöt és a láthatatlan koromszemektől is megtisztul minden. Hallgatom a hol lüktető, hol lanyhuló koppanást, kopogtatást. Morze. Külső és belső jelek, elmélyedek...
Emlékmorzsák a tegnapokból, némelyik fennakadt a szűk rostán. Nézegetem, ízlelgetem, hogy megmaradjon bennem holnap és holnapután, hogy belém vésődjön, tompuló memóriámban ne kallódjon el.
Mert vannak kincseim, miket tartogatnék, őrizgetnék, hogy ínséges időkben elővéve rájuk csodálkozhassak újra.
Emlékek, persze hogy róluk...

Simkó és a szökőkút.
Lili és az első falat pogácsa, az első karika kolbász.
Lenci és...

Most éppen itt tartok, ez a mozim, friss jelenet, minden részlete eleven.
Tegnap előtt este volt.
Lenci az ünnepelés harmadik, egyben legnagyobb családi együttlétén habcsók rózsaszínben pompázott, mondhatni gyönyörűséges volt, amikor kissé félrecsúszott masnival leomló hajában ajtónállót játszott, tudatva a család tagjaival, hogy csak az mehet át, aki fizet is érte. No nem csokival, pénzzel! Ezt az üzletasszonyi vénáját eleddig még nem ismerhettük, most azonban megbizonyosodhattunk, hogy végre lesz valaki, aki a család anyagi fellendülését elhozza... Kacagtunk rajta, vele és ismeretlen, kereskedő ősök génjeit is felfedezni véltük, azon túl, hogy természetesen szakasztott én vagyok Ő, azaz Ő szakasztott én, vagy valami ilyesmi.
Ölmeleg, boldogságos órákat töltöttünk együtt, eközben a verandán kiderült, hogy ki az úr a tengeren, több óráig tartó csatában kitartó volt két nagyobb unokám.
Majd Simon befalt egy fél tál sós stanglit, morzsák billegtek és tűntek el szája szegletén. Lili pedig még visszalépett indulás előtt, és szájába tuszkoltam néhány kanál áfonya lekvárt, ami a pavlováról lemaradt, nyelte, mint kacsa a nokedlit - mondaná anyám. (De már csak én mondom, és nézve őket anyám szemével is látom, és rá is gondolok, mily rajongással figyelné iperedésüket.) Lili lemosta magáról a lilát és némi hajcihős öltözködés után kiszaladtak Zsömikéhez.
Az eb boldogan tűrte az ajnározást.
Formás kis üvegbe töltöttem Lenci kedvenc uborkáit, kisujjnyi méretükkel nyerték el Lenci kegyeit. Ennyi elég lesz Mama! - szólt, s aztán ölbe kaptam, mert tart a kutyától. Zsömle azonban a nagyokkal volt elfoglalva. A kapuhoz érve, mikor letettem őt eldőlt a lányka, mint egy zsák, de gyorsan fel is pattant, talán tartva Zsömi rohamától. A kocsi már fent állt a dombocskán, kapuban állva figyeltük szeretteink távozását, a nagyok a sötétségből még vissza-visszakiabáltak.
Ekkor Lenci mint a rugó pattant egyet, megfordult és hatalmasat kiáltott.... BÚ-CSÚ PU-SZI PA-PI!!!!!
Leszaladt a kapuig és összepuszilta olvadozva hozzá hajoló  papiját, aztán eliramodott a többiek után.
Csak álltam ott és néztem, ahogy a habos fodrok kivillannak kabátkája alól, szapora lábacskái sietősre fogják és fürgén az autóba száll.
Kapupénzt adott nekünk, nem csokival, sem nem pénzzel, szeretettel fizetett!!!
Áldottá tette az ünnepet lezáró csendes perceket.

2017. december 28., csütörtök

Hozsanna


Kibújik az éj alól a csodálatos világ
halvány köpenyében
ringatja még magát
és
rám is derül
terül
belőle

bánatok
sajgó
órák
eltemettetője

égi kép
rózsa és kék
szép

akár
egy
lágy
ecset
sejteti puhán a messzi fényeket

hosszú sötét éjjelek után
eső cseppek
monoton
litániája
szakítja meg reggeli
életes imám

új
reggel
új
nap
markomban ezer ragyogó kincset tartok
rakódnak egymásra boldog percek
arcok
szegeznek
fájdalmas sajgó évekre
glóriát

szürkévé váló túlsó partra
átvisszük-e
létünk
legszebben
dicsőítő szavát?!






2017. december 25., hétfő

Ünnep?

Megmentő csendünk ma sem ringat

ricsaj leplezi sebünk

tompítja rongyos titkainkat

parányi fények

imbolygó lángok

festik széppé a fáradt világot

maszatos arcok és fáradt kezek

az

üdvözítő végre megérkezett

talán

nem

ma

talán

nem

tegnap

szikla istálló

birka szag

széna illat

övezi

álmosan kutató  pásztorainkat

fényfüzérek

aranyló ágak

csillámló

ablakok

gömbök

girlandok

részegült neonos éjek


vagy

 

tömjén

mirha

ének

pompás ajándékok a földi létnek…




2017. december 22., péntek

Ünnep felé....



szakad
árva hang
sem hallik
tűéles
fehér szilánkok
mesebeli világot
varázsolnak elénk
csendes esti jó
sötét hömpölygő folyó
szelíd sodrással zsongító
árnyak feszülnek sötét falakon
puhán ölelő esti irgalom
foszló fájdalmak darabkája
hullik az álmodó rongyos világra
előkerülnek régen elvesztett képek
párás szemüveggel kémlelek jól ismert vidéket
egymásra vetülő emlékeim világába lassan betérek
emberek
arcok
léptek
utak
álmok

szikrázó égi kristályok
tisztítják ünnepire a fáradt világot…




2017. december 21., csütörtök

Ízre jó....


Valószerűtlen sebességgel közeledik az ünnep. Hetekkel ezelőtt gondolatban komótosan beosztottam a teendőket.
Most aztán másképpen lesz, mint régen, mindennel elkészülök majd éppen idejében. Nem lesz semmiféle őrület, mint régen, amikor 1- 2 nappal karácsony előtt igyekeztem az óvodai, játszóházi, és egyéb készülődések nyomait eltüntetni. Hegyekben álltak a dobozok, csomagoló papírok, képeslapok, s egyéb cuccok, melyek raktáram mélyéről már november végén előkerültek.

Javulásom öt éve kezdődött.

Elvben.

Ma reggel, hogy ébredés után szétnéztem, az asztalon, a földön, fotelben, padkán dobozok, fonalak, gyöngyök kellették magukat, szinte hallottam is hangjukat: Ne izgasd magad… jó úton vagy, gyöngyözz ma is, készíts még egy enyém színű nyakláncot, vagy karkötőt.

/Egy enyém színű, azaz lila készült Lencinek, de hogy veszi ki az magát, hogy Lili ajándékai közé nem kerül valami csecsebecse./ Szóval a fonalak, tűk, szalagok csalogattak.

De! Hősként ellenálltam, mert nyomasztóan megnövekedett a netes felületen a káprázatos sütemények posztja.

Uccu a tegnap patentül kitakarított konyhába. Elő a lisztet, a recepteket, tepsit.

Szakácskönyvet is elő! Csak hármat… Kezdjük valami könnyűvel.

Linzer karika!

Pofon egyszerű.

Szemem előtt megjelenik Anyám illatfelhős konyhája, ezekben a napokban már 4-5 sütemény volt a minimum, ami a hűvösben letakarva várta a nagy pillanatot. És azok a lekvárral megkent linzerek, azok a sejtelmesen pironkodó színek. A beijglit szóba sem hozom, gondolatba meg pláne. Minek kísértsem a sorsot?! Sohasem próbáltam. Ismerem az Ínyesmester profi receptjét, felsejlenek az ízek. Igaz én csak a diósat szerettem, azt is csak úgy szilveszter után félig szikkadtan, teához, közben morcosan kérdezve, mi az, hogy csak ennyi maradt?!

Nem lesz itt öngyötrés, márványos, barnás, omlós sütemény rudak utáni vágyakozás. Az űrt betölteni szinte lehetetlen. Amit igen, azt megteszi az a kislány, aki harminc évvel ezelőtt, földig érő gyúrtás kötényében nagymamájától eltanulta a sütés csínjait. Türelemmel, határtalan szeretettel voltak egymás iránt, így megmaradtak anyám íze.

De ne kalandozzunk el! Ez szokott a bajok legfőbb okozója lenni. Hogy el kezdek egyebeken morfondírozni, s aztán nem vagyok képes felidézni tettem-e sót, sütőport, vagy valami egyebet, ami pótolhatatlan…

Szóval linzer, hidegen, könnyedén összegyúrni a hozzávalókat, száz recept közül a húsz deka vajasat választom. A hűtőbe beteszem a sodrófát, lám milyen leleményes vagyok. Pihen a tészta is a hidegben kellő ideig.

Óvatos szaggatás, még gyengédebb tepsibe helyezés, kezem a sütőhöz közeledve kicsit megremeg.

Aztán az alkotó pihen.

Potom 10 perc után csilingel az időjelző, hőfok oké volt, gyenge kis pirulás, ahogy illenie kell. Konyharuha – az idén csak négy égési nyomot tudok felmutatni – alázatos térdelés. Ajtó ki… pillantásommal felmérem a művet – dülöngélő, csámpás, ferde oválisok sorakoznak benne. Hogy a fenébe… A szinonima szótár kevés lenne az alakzatok felsorolásához.

Keserves sóhajra és a szétáradó vaníliára lép be a művész. Én meg fancsali ábrázattal szedem ki a selejtes karikákat, kettő sincs, ami hajadzik egymásra. Hogy lesz ebből lekváros ragasztás.

Gondolataim villámsebességgel idézik fel unokatestvéreim tudományát, pazar mézeskalács házikók, hihetetlen pontossággal felszeletelt süti csodák.

Éppen egy halaszthatatlanul időszerű anyasági tesztre készülök, hisz nincs kétségem immár, engem biztosan elcseréltek valamikor, valahol…

Mély, bajusz szélén billegő hangok térítenek vissza a sanyarú valóságba. A milliméterek mesterének tömör mondata, kinek alkotásai rendre a tökélyt karcolják, pedig nem sodrófával, hanem faragó szerszámmal pontosít.

Két szó: ÍZRE JÓ!

A tálra tekintve, akár a múlt időt is használhatta volna…


Az illúzió, hogy egyszer az életben tökéleteset alkotok elszállt.

A konyha lisztes, edények garmadája a mosogatóban landol. Most egy püspökkenyér lapul a sütőben.

Mindjárt meg is nézem, csak előbb leporolom lisztes kötényem, s leírom az utolsó mondatokat.

Remélem, hogy legalább ízre jó…

2017. december 15., péntek

Nincs tárgy...

Nincs tárgy
talán
már
tárgytalan
nincs
hang
ezért
rég
hangtalan
nincs
szó
nincsenek mondatok


megrepedt valami régen lezárt tok
kettéhasadt
és
kicsusszantak az emléklapok
 
csodálkozom
meg sem kopott a festék
tudatalattim prése alatt
éppen úgy látlak
épek
az
álomgépezettel vetített képek


nincs
előttem
mögöttem
út

áttetsző létfátyol mögül
kísértőn
előbukkan a múlt...





2017. december 14., csütörtök

Ellentéteim

 
Tűz pattog
falánk lángok
ölelik
át
a
fát
akáchasáb
megadón tűri
a
heves támadást
ropog
remeg
kékes
a
fény
letérdelek
nézem
halálból
miként
születik
meleg
és
fény

kint
szürke
köd
csend
pára
mezítelen fákra feszített paplan
jelzőlámpák fényinél
hajók
hasítanak habot a pirkadatban

múlik és kezdődik
az
élet
gyertyáim libbenő lánggal táncolnak a falon
felfestett jeleik
arcodra hullanak
feloldják a sötétet
érinteném
szemedet
szádat
 mosolyodat újra akarom

megolvadt cseppeket
barnult képkereten elmaszatolok
gyermekké tesz a hála
szelídülten ringató évek
hiányod ellen  hiába lázadozom.

/Anyám - született december 13-án.)










2017. december 13., szerda

SZERELMEK

Szerelmek és szavak
vallomások vagy forgácsok
épen
törötten
széthullva
örökké egészben
emlékszel rájuk évek múlva
vagy
talán
kihullanak
a
másnap csendesült hajnalához simulva

tegnap
tegnapelőtt
holnap
nézz szét
merre jársz
hol vagy
akár
rögös
akár
sima az út
a
szerelem hozzád idomult
lélegzeteddé váltak a vágyak
utánad iramodnak
torlasszá válnak
nézed
mint
ahogy
fürkészed és hallgatod minden magányos ébredéssel
viseltes
pirkadó pillanatban
a
Dunát
mit is fecsegnek a habok
fakad e ott
tündéri nevetés
vagy
párnád szegélyén megülnek összegyűrt sóhajok
mert
gyáva voltál
gyenge
ostoba

szerelmek
 pernye lenyomata
hűlő
tűnő
hamuja mellett dideregsz
reszketsz
míg
mutatód komótosan felfal
minden
órát
minden
soványka
vigasztalan
percet...

2017. december 12., kedd

Vörös és fekete....






A képek itt csak pacák
ágyból lekapott pillanat
rabul ejtő fények
tűzlángos pirkadat...

2017. december 11., hétfő

Betoppanó...

Zakatoló életvonatok
kattogó kerekek
őszi napfény bágyadó sugára
utasok
szűkség
szükség
szürkeség
szorongató semmiségek
fakó kérdések
válaszok
ülőhelyünk foglalása

aztán
új
szavak
áramlanak
színek kerülnek sematikus palettára
bogak és ágak
más fényt adnak egy széthullani készülő világnak

mire a vonat céljához ér
olvadó szívkohó
száz
ezer
szikrával
robban
éled
az
élet

kaján mosollyal figyelnek angyalok

nézd csak ott azt az alakot
ereiben
táncra perdülő vérlemezkék
átpirosítják majd a reggelt és az estét
bágyadt
testében
vadult sejtek
késő ősszel tavaszról feleselnek

egy
út
két
utas
évtizedek tompa máza reped talán
egyetlen kérdés akad csupán
örömmé lesz-e a kései ajándék
élete
csendes
alkonyán?!
/Z-nek barátsággal/
Utazás az ismeretlenbe...

2017. december 8., péntek

Virgácsok és egyebek....

Vesszőparipáim...


Helyesebben vessző RÉMszarvasaim, legyünk stílusosak ugyebár...

Ugyanis most mikulásos dolgokról spekulálok. Kicsit megtorpantam a bölcsődés cucc után, körbejártam, szakemberekkel beszéltem, aztán nem folytattam... (Blogomon nem olvasható...)
Mert annyi seb, sérelem, félreértés szálát kellett volna bogoznom, mintha egy elkóborolt hatalmas gombolyagot fogtam volna, amit szétcincáltak a macskák...
És mégis.
A Mikulásos mizéria alkalmából felvetette valaki a virgács témát az egyik csoportban.
Döbbenve fedezem fel a szorongás jeleit, mint ahogy a bölcsődés témánál is meglepett.
Adsz a gyerekednek virgácsot, azaz hoz-e a Mikulás virgácsot az ebadtának?
Válaszok:
Nem, nem dehogy, nálunk nem laknak csak angyalok...
Adok persze, én is kaptam valaha,
Csak Apa/Anya kap.... (rejtett szexualitás ?!)
A virgács maga a borzalom, csak a szépséges érzés legyen.

Nos ezen az egészen kicsit spekuláltam ma hajnalban.
Anyám jutott eszembe, meg más egyebek is.
Anyám: tégy egy csipet sót is bele, az hozza ki igazán az ízeket.
Egyebek:
Megvédhetjük cukormázas rózsaszín világgal bármitől is a kisdedet?!
Komolyan rohammentő viszi vijjogva a pszichiátriára azt a gyereket, akinek a kismillió csomag mellett ott fénylik a csizmájában egy jókora, aranyló virgács?!

Mik ezek az szorongások csókolom?!
Magamról - elképesztő szegénység volt, anyám valami adományból érkező tejporból főzte a csokoládét, aztán felkockázva sztaniolba csomagolta, lett belőle szaloncukor. Egymástól örökölt bakancsainkat kisuvickoltuk, és került bele virgács is!
Szinte érzem, szinte látom azt az első, átszellemült várakozást, melyre vissza tudok emlékezni, egy alig felfűthető malomépületből átalakított házban laktunk, két szoba volt talán, valahogy egyedül maradtam és szorongó várakozással, áhítattal énekeltem, hogy meghallja a Mikulás. Aztán később, hogy meghallják az angyalok, akiket persze felfedezni véltem az esti fényes suhanásban.
Iszonyú világ volt, néhány évvel ötvenhat után, száműzetésben. Magányban. Rokonok, nagyszülők nélkül...
Talán lelki sérüléseim/sérüléseink oka is tetten érhető lehetne:
Hogy nem kaptam/kaptunk gyémántkoronás, arany lócitromot pottyantó csillámpónit.... hogy volt virgács, volt krumpli és akadt olykor vöröshagyma is.
Aztán elteltek az évek, és óvónéni koromban kipattantak fejemből a krampuszos mesék...
Tágult pupillával, szusszanás nélkül hallgató, izguló, nevető, kicsit borzongó pofik jelennek meg emlékeimben. És az ünnepvárás felspirázott hangulatában fékevesztetten zizegő kölkök szelídült vágyakozással hallgatták a mesét, és kérték újra meg újra. Mire az összes csoportot végiglátogatva hozzánk érkezett zsákjával... mi már többet tudtunk, mint bárki más. Tudtuk a három krampuszt, a varázslatokat, az izgalom gyönyörűsége és a gyarapodó mesekészlet enyhítette a felgyülemlett feszültségeket.
És ez így is maradt, sőt még ígyebb...
Mert már három unokámmal szőjük a mesét, lenne egy kötetre való. (Csak lenne valaki, aki nem riad vissza az illusztrálástól.)
Szóval Lili és Simon mellett immár Lenci is tudja a krampuszok nevét, csínytevéseiket, sőt jobban tudják, mint én.
Mert olykor már szinte belealszom a mesémbe, melyet ők éberen figyelnek, hogy egy-két hét, vagy akár év után is kórusban kiáltsák az időközben gyarapodó szereplők nevét.
Most éppen Józsinál, Mózsinál és Fityisznél tartunk...
Van benne virgács, csínytevések, jutalmak, kalandok és benne vagyunk Mi!
Mondhatni nyakig!
Aranyos, virgácsos meséim velük maradnak, ha behabzsolják a fél tonna csokoládét - akkor is...

Poly-Art - 2017

A fotón Somfai István tanár úr, a Poly-Art alapítvány elnöke.
És az aktualitás?!

Az is van.
Kettőezer-tízenhétben ismét átvehettem az alapítvány Irodalmi díját - verseimért Érden.



2017. december 7., csütörtök

Angyali....


Két
hosszú
és
kilenc
rövid
ki tudja mit és miért
teszünk
korán ébredve
latolgatva életünk dolgait

december
hajnali
négy
sötétséget kémlelek
és
csillag hullik át az éteren
 
tűnődés
valóban és talán
ki látott csillagot hullni dermesztő téli éjszakán

a
fény
vetíti újra tegnapom örömét
mikor a lét
boldogan nyújtotta felém kincses tenyerét
kacskaringós utamon
bombariadó hogy élni jó
szép
és
nehéz
vállamra hulló angyali kéz
ébreszt
nyugtat
simít
összekuszálódott fonalat gombolyít
két
hosszú
kilenc
rövid
míg
repít
hallom
messze zengő
   csengetéseit...
 

2017. december 5., kedd

Várakozás - áldott percei

Advent első vasárnapján egy messzi világba repítettek bennünket a hangok.
A kis közösség Ercsiben a református gyülekezeti házban áhítattal hallgathatta Petrás Mária gondolatait.
Készült saját is, mégis inkább egy profi felvételt hallgassunk...
https://www.youtube.com/watch?v=nAECD-gbHBM





Szepesi János népi fafaragó iparművész által készített hugenotta kereszt már délelőtt helyére került.

2017. december 3., vasárnap

Születésnapodon...


Játszódás


Hallgatom a csend hangjait
játszanék veled újra valamit
lépek
rég megsárgult képek
őrzik arcod szelíd vonásait
játszanék
erdőst
benne patakok
földje alatt gyökér kanyarog
nem a hazánk

játszanék dombot
vörös
barna
lombot visel a táj
nézünk ékes egek felé
szemed színével felesel a kék

játszanék mezőt
kerek szigetet
búzavirágos kertek keresek
nevetek
cipődet ott ahogyan könnyen leveted
és
szaladsz
réz hajszálakon bicsaklik a fény


átúszol időtlen tengereken
várlak bárhol
bármelyik parton
gyanta illatú ligeten

napsebzett vállad krémekkel fürdetem

kezemre hull valami égi-földi permet
míg
veled
játszom
magamnak
százszor
ezerszer
visszaperellek.
(Született december harmadikán drága Katikám.)

2017. december 2., szombat

Ünnep felé....




Ó

már
hallom is
surranó lépteit
faggyal és hóval
meleg teával takaróval
fürge szánkós suhanással
szívbe hasító édes találkozással
sejtet vágymázzal festett pazar titkokat
érti mind kiben még mindig gyermeki a hit
szava elfedi jelenünk elfáradt kopottas színeit
zengve zsongva fa alá osonva keressük csomagjait
örökös kincset talál aki nem csillagszóró sziporkában
látja a varázslat pattogó fényeit hanem szívével is figyel
halk a szó
suttogó
gyermek
született
jászola felett üstökös hirdet
égből érkező örömüzenetet.



2017. december 1., péntek

DECEMBER


Hófelhőket
rózsásra fest a reggel
kitartó bolond virágok utolsó szirma
vörösen semmibe hull
kövek között dideregve
parányi
zöldes bogár lapul

fonnyadó levelek
deres fák
első
havas támadásra várnak

minden
mindegy
remegés
megtörnek majd az ágak


késpengés
hideg rabolja őszünk utolsó színeit

fel a kezekkel azután zsebbe
 kalap és kabát
kesztyű is kerül

párás lehelettel ölelnélek körül
ha
kezed
kezembe
fonva
kezem
kezedhez
vonva
felsétálnánk a havas tetőn
mohamély csendet
hallani

megigazítanám
csók közben félre csúszott
sálad
nézném
kibukó ezüstös hajszálad
szád szélére mosolyt festenék
felednénk
decemberünk
minden
baját
jegét.

2017. november 29., szerda

Az elmúlás felé....

Fekete tus
tiszta
metsző
egyenes vonalak
átható hideg pihen szürkévé fakult
fáradt egünk alatt
 és
a
levelek
okkersárgán
hullásra szánva magukat
epedve néznek széjjel
nem kacérkodnak a feltámadó északi széllel
sárba taposott társak
már
enyészetre várnak
fényfoszlányok gyűrűjében karéjos a csend
valami bennem megpihent
hogy
aztán
újra
lármásan felfakadjanak a szavak
áradjon szét fanyar szélben régi gondolat

mindent megtennék
súgnád újra
millió levél tapad a hosszú-hosszú útra

megremegek
beburkolódzva nézek vissza
szemem könnyezve issza
tussal rajzolt
őszi
üzenetedet.



2017. november 11., szombat

Irodalmi pályázat... Érd 2017 - vers kategória



Útvesztőben…

Felocsúdsz
tested
lelked
sajog
csendből szőtt bársonyok súlya alatt
távoli sugarak sejtetik
lombok fölött átsüt még a nap
nehéz a földre húzó magány
hallgatsz
magadban morzsolsz
szitkokat
sziszegő fáradt hangokat
kába álmok foltja sem dereng
fájdalom lohol odabent
megkaparintani a jelent

tegnapod
alattomos hordaléka
korhadó
partra sodródott uszadékfa
elhalt a kéreg
málló évgyűrűk jelzik életed aszályos napjait
ereidben a sejtek tegnappal mával
alig hallhatón perelnek
titkos jeleket keresel
minden feledett szívzugba belesel

körötted
és
benned
ősi nyelven árnyak feleselnek
érthetetlen szavak emelnek szorongató falat
lélegzeted meg-megakad
lesben áll az utolsó pillanat
tétovázol
kezedhez füst illata tapad
zizzen
egy
zsebre vágott gyűrött papírdarab
vágyak
remények
bódultan alszanak
ne hagyd elveszni magad
ébreszd fel valamelyiket

szemedre hull kegyelmesen
szeptember végi öleléssel a bágyadt alkonyat.


Kései utakon

Hazafelé tartunk mindannyian
pedig a napnak még varázsos ereje van
széthasít felhőfüggönyöket
kertünkön átsuhan
régi dalt dúdolok magamban hangtalan

ázott udvarunkra bronzszín levél pereg
feltornyosul a sötét avar halom
tócsa partján halvány keskeny szirom
pók evickél a parányi ladikon
kémény pöfékel
kesernyés illat ringat
kései utakat idéz
téged
engem
és
a
múltat
a
test megfeszül és elbizonytalanodnak a léptek
elébem tolakszik újra a megoldhatatlan képlet
eső
pára
füst
nem is tudom
mi itatott át azon az áldott ajándék alkonyon
utánad léptem nagy volt ott a sár
cuppant a cipőnk és te felkaptál

elkopnak lassan barnás-aranyos ceruzahegyek
én is csalok néha
összekeverve jól a színeket
százszor rajzolom át a képeket
találgathatom
melyik volt valós és melyik képzelet
a
szádat vágyom tarkómhoz közel
annyira hiányzol
szólíts meg újra szíveddel ölelj
árva
vagyok
magányos mohó gyermek
rongyig szorítom maradék kincseinket

korai még a csend
parazsat izzít távoli egekben az alkony
keresem
mosolyoddal elveszett régi arcom.

2017. november 10., péntek

Novemberi pillanat


A
nap
ma
ismét
ragyog

kelepcébe csal bolond kis rügyeket
hóvirág
jázmin
merészen kidugják zöldes szemüket
színpompás szirmok selyme boldogan tárul
lábam elé levél pereg
pőrén nyújtózkodó ágról
kácsák vad fürdőzése idáig hallik
kormoránok kószálnak
feketén suhannak a túlsó partig
csőrükben ezüstös test villan
ősz illatra
füst tekeredik
szél libben
máris
tovaillan

múlik
az
eltévedt édes pillanat

keserűn roppanó ágak
pattogva
tűzrózsává válnak

ujjam hegyén
fanyar szőlőszemek máza
lustán csorduló csepp hull a szunnyadni készülő
őszi
világra.





2017. november 9., csütörtök

Hóvirágtól lombullásig...

Egy hónappal előbb bújik ki a hóvirág...


Tátikák

Vetkőző

Árnyék


Rózsás kilátásom..



Februári kis virágom.

Bakopa

Őszidőben

Lilában