Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2017. november 29., szerda

Az elmúlás felé....

Fekete tus
tiszta
metsző
egyenes vonalak
átható hideg pihen szürkévé fakult
fáradt egünk alatt
 és
a
levelek
okkersárgán
hullásra szánva magukat
epedve néznek széjjel
nem kacérkodnak a feltámadó északi széllel
sárba taposott társak
már
enyészetre várnak
fényfoszlányok gyűrűjében karéjos a csend
valami bennem megpihent
hogy
aztán
újra
lármásan felfakadjanak a szavak
áradjon szét fanyar szélben régi gondolat

mindent megtennék
súgnád újra
millió levél tapad a hosszú-hosszú útra

megremegek
beburkolódzva nézek vissza
szemem könnyezve issza
tussal rajzolt
őszi
üzenetedet.



2017. november 11., szombat

Irodalmi pályázat... Érd 2017 - vers kategória



Útvesztőben…

Felocsúdsz
tested
lelked
sajog
csendből szőtt bársonyok súlya alatt
távoli sugarak sejtetik
lombok fölött átsüt még a nap
nehéz a földre húzó magány
hallgatsz
magadban morzsolsz
szitkokat
sziszegő fáradt hangokat
kába álmok foltja sem dereng
fájdalom lohol odabent
megkaparintani a jelent

tegnapod
alattomos hordaléka
korhadó
partra sodródott uszadékfa
elhalt a kéreg
málló évgyűrűk jelzik életed aszályos napjait
ereidben a sejtek tegnappal mával
alig hallhatón perelnek
titkos jeleket keresel
minden feledett szívzugba belesel

körötted
és
benned
ősi nyelven árnyak feleselnek
érthetetlen szavak emelnek szorongató falat
lélegzeted meg-megakad
lesben áll az utolsó pillanat
tétovázol
kezedhez füst illata tapad
zizzen
egy
zsebre vágott gyűrött papírdarab
vágyak
remények
bódultan alszanak
ne hagyd elveszni magad
ébreszd fel valamelyiket

szemedre hull kegyelmesen
szeptember végi öleléssel a bágyadt alkonyat.


Kései utakon

Hazafelé tartunk mindannyian
pedig a napnak még varázsos ereje van
széthasít felhőfüggönyöket
kertünkön átsuhan
régi dalt dúdolok magamban hangtalan

ázott udvarunkra bronzszín levél pereg
feltornyosul a sötét avar halom
tócsa partján halvány keskeny szirom
pók evickél a parányi ladikon
kémény pöfékel
kesernyés illat ringat
kései utakat idéz
téged
engem
és
a
múltat
a
test megfeszül és elbizonytalanodnak a léptek
elébem tolakszik újra a megoldhatatlan képlet
eső
pára
füst
nem is tudom
mi itatott át azon az áldott ajándék alkonyon
utánad léptem nagy volt ott a sár
cuppant a cipőnk és te felkaptál

elkopnak lassan barnás-aranyos ceruzahegyek
én is csalok néha
összekeverve jól a színeket
százszor rajzolom át a képeket
találgathatom
melyik volt valós és melyik képzelet
a
szádat vágyom tarkómhoz közel
annyira hiányzol
szólíts meg újra szíveddel ölelj
árva
vagyok
magányos mohó gyermek
rongyig szorítom maradék kincseinket

korai még a csend
parazsat izzít távoli egekben az alkony
keresem
mosolyoddal elveszett régi arcom.

2017. november 10., péntek

Novemberi pillanat


A
nap
ma
ismét
ragyog

kelepcébe csal bolond kis rügyeket
hóvirág
jázmin
merészen kidugják zöldes szemüket
színpompás szirmok selyme boldogan tárul
lábam elé levél pereg
pőrén nyújtózkodó ágról
kácsák vad fürdőzése idáig hallik
kormoránok kószálnak
feketén suhannak a túlsó partig
csőrükben ezüstös test villan
ősz illatra
füst tekeredik
szél libben
máris
tovaillan

múlik
az
eltévedt édes pillanat

keserűn roppanó ágak
pattogva
tűzrózsává válnak

ujjam hegyén
fanyar szőlőszemek máza
lustán csorduló csepp hull a szunnyadni készülő
őszi
világra.





2017. november 9., csütörtök

Hóvirágtól lombullásig...

Egy hónappal előbb bújik ki a hóvirág...


Tátikák

Vetkőző

Árnyék


Rózsás kilátásom..



Februári kis virágom.

Bakopa

Őszidőben

Lilában




2017. november 1., szerda

Jelenlét



Vonszolt évtizedek
hideg szélben pirosan pirkadó egek
didergő virágok
pislákoló mécses

kellék csupán
 
tegnap
holnap
ma
reggelben és délutánban
itt
kaptok helyet
ringató álmok
tovább örökített sejtek
egymással nem feleselnek
összesimul
múlt
és
jelen
kezeteket megérezhetem
hátamra ölelésetek von puhán takarót
hogy
meg ne fázzam

sápadó virágok
libbenő lángú mécsek
apró
hitvány
szeretet töredékek
szívemben van a zug ahol a gondolat nem hazug
és
az
emlék
nem esetleges jelenlét
hanem
örök
földhöz
éghez
csillaghoz
kötött
 
örökös távolságban jártok
utat hozzám mégis mindennap találtok.