Szeptemberi búcsúzás - firka

Remeg

rohan

robog

hajnalt

nézek

naptárt lapozgatok

fut

folyik

szalad

folyó

a

kerítés

alatt

szavak

színek

szagok

őszbe hajló

kesernyés mondatok

lebeg

lobog

dacol

a

láng

szívem mélyén valahol

hajnali varázslat

ömlő

áradó

festék

nincs

perc

nincs

óra

hogy ki ne lesnék

csillan

csobog

kacag

hab fodrozódik

hajnali hajó

megrakodva

lassan

dohog

felfelé halad

fák

fények

fellegek

keretezik

a

szeptembertől búcsúzó

táguló eget.

Bácskai tájakon...

 

Kacag a nap

kanyargós utakon millió a kátyú

 lankás vidék

zsíros és fekete a föld

gép dübörög

zihál 

őszi színekre festi magát a táj

 felszálló porban úszik a tábla

kukorica hegyeit

kombájn zabálja

földhöz tapaszt a kép

lelkemet kívánja

kitágul a táj

szénvédőnkön táncol egy bogárka

por hull tükörre

falra

szilva pottyan sárgult zizzenő avarra

nézem az alföldi táj vaskos íveit

szívben

és

földeken

porvihar kerekedik

tölcsére forog

múltat felkavar

tágul a tér és elgyengül a kar

körülöttem óriás a tábla

gyerek téblábol és bámul a nagyra nőtt világra

szúr

vág

szorít

kicsike kéz

kosárba

zsákba

vaskos csöveket hajít

a

parcella végét be sem látja

kukoricát tör

őszi hideg szél kabátját cibálja

sárga érett szemek

percek

peregnek

siess jobban ne tétovázz te gyermek

kezemet hasítja a zörgő levél

sor végéről apám szigorú szava elér

az

ég

kék

zárul az elveszett világ

hangja kering félszáz éven is át

sajdul a szív a pillanat oda

 tűnő emlékek édes illata

 

mit nem adnék a régi percekért

őszi szélben szerzett éles karcolásokért.

/Bácskai tájakon.../

Nézz vissza... 2019. (1.)

 

Pókok

beszövik

ablakomat

míg

visszaidézem

a

legszebbik 

nyarat

mert

mind

legszebb

ami

múlik

kertem

aljába

fázós

csiga

bújik

őszirózsák

pompája

izgató

bimbót

rejt

a

kis

kerti

tó

nem

nyílik

ki

kevés

már

a

nap

tündérrózsáim

elalszanak

résnyire

nyitott

ablakon

friss

fuvallat

borzongat

hagyom

 

lepkét

ringat

valahol

a

virágszirom.

                                   

Ősz felé...

Ősz felé​

Kopott kövek

kanyar

jobbra nagy fordulat

egy

villanásra hátra nézek

meglátom messzi arcodat

vagy

inkább

hozzád képzelem

míg

rég látott alakod feltűnik hirtelen​

görbül az út

romos falak

rossz kerítés

takarnak el

szemhéjam alá űz a gondolat

megszorulnak a szavak

szívem mégis hevesebben ver

hogy

hálát adjak érted

elég egy pillanat

eltűnsz míg röpke sóhaj belőlem felfakad

villanásnyi idő csupán

aztán

végig nézek az okker szegélyű

lustán ballagó Dunán

ladik billeg

nagy az aszály

borongós

fakuló csókkal búcsúzik a nyár

s

egy

kisfiú a sekély vízben bátran lépked

maréknyi kavicsot a felhabzó folyóba

gondtalanul

dúdolva

dobál...