Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2022. november 30., szerda

ANDRÁS NAPON!!!

 


Kezdjük jól...
 
Mi tagadás kedvelem a régi dolgokat. Hűségesen visszatérek egy-egy dalhoz, régebbi írásomhoz, kedves vershez, új érzéseket csiholnak. Így van ez ma is, hiszen ma is KOVACS hangja a szín hajnalomban: https://www.youtube.com/watch?v=KdSvdwjaQX0...
Ma is visszaolvasom e napon esedékes soraimat. És ma is felidézek emlékeket, melyek úgy el tudnak bújni, ha nem írnám le a nap történéseit már feledésbe is merülnének.
A legszebb napok egyike a mai!
ANDRÁS nap!
Csupa-csupa nagy betű! Apám, bátyám, gyermekem, drága kis Nyusszom névnapján emlékezés és hála időzik velem és persze a remény is, hogy névnaposaink sora bővülni fog. (Rendelés ezennel leadva.)
Réges-régi András napok emléke, amikor nyékládházi kies kis világunkban kora reggeltől nagy volt a sürgés-forgás, hiszen ez a jeles nap volt az, amikor szomszédaink apám köszöntésére átjöttek egy pohár finom borral koccintani. Anyám készülődött a vendégfogadásra és a kékes-fekete hajú Erzsike néni, a kedves és szelíd asszony, jött át segíteni neki, - az állatorvosné,... de nekem ennél sokkal többet jelentett. Sors regényét már senki sem veti papírra, hosszú élete véget ért, gyermekei sem élnek. Talán unokái nem is ismerik szívfájdító múltját. Morcos, mondhatni undok férjének szekatúráját halk türelemmel viselte. Én biza fejbe tudtam volna kólintani az állatorvos bácsit, nagyon részrehajló voltam (vagyok) az asszonyaikat maceráló férfiak ügyében.
Ha írnék róluk, az egykori baráti társaságról egy szomorú mondattal kezdeném: Már egyikük sem él... És még szomorúbb, hogy már mi is, az akkori gyerekek megkevesedtünk - Misi, több, mint húsz éve a nővérem, s néhány éve Géza lépte át a másik világba vezető út küszöbét.
Nem akarok ma szomorú lenni, így csupán néhány könnycsepp legördülését engedélyezem magamnak.
A régi idők íze, illata varázslatos volt. Pláne, ha arra gondolok, hogy a hatvanas évek második felében nem roskadoztak az üzletek polcai a finomságoktól. No ez anyámat hidegen hagyhatta, hiszen semmiből is tudott valamit teremteni, híresen jól főzött, pogácsai, kelt tésztái verhetetlenek voltak. De egy olyan jeles alkalomra, mint apám névnapja illő volt valami nem szokványos csemegével IS kirukkolni. Nos ebben segédkezett a mi drága szomszédasszonyunk, finom és elegáns szendvicsek tudójaként. Néztem kékes-fekete haját, sötét szemét és barnás selymes bőrét, mintha egy valódi indián asszony szorgoskodott volna az asztal körül. Később tudtam meg, hogy az a szelíd mosoly mily nagy bánatot volt hivatott palástolni...
Estére minden a legszebben, legjobban elkészült, nagyon szerettem/szeretem a tökéletességet, egyszerű, szerény hétköznapok sodrában nagy esemény volt az az est! Anyám a hétköznapok varázslója kitett magáért, vendéglátásból is jeles!
Mi gyerekek halk fülelésbe kezdtünk, lehetőség szerint láthatatlanná válva... mert a történelem fekete lapjai ilyenkor, az ünnepi beszélgetések során megelevenedtek előttünk. Az asztal körül ülők egytől-egyig rovott múltúak lévén, a szocialista értékrend peremén elhelyezkedők, megbélyegzett jogász, állatorvos, pénzügyi szakember - mellkasukra tűzhették volna a megkülönböztető jelzést - '56 -os! - ami egyébiránt azokban a trabant boldogságos, kádári időkben rendszerint a sor végére sorolást jelentették.
Vidéki állami gazdaság, falu széli szolgálati lakások, szerény élet, rengeteg könyv, és őszinte mondatok. (Mi kölkök, ha lehet még szuszogni is alig szuszogtunk, úgy ittuk a szavaikat.) Egy másik világba kerültünk, abba, ahol nem a történelem könyvek dicshimnuszai, nem az irodalom könyvekbe belepréselt bolsevik dicsőítések, hanem a fájdalmas múlt és a könyörtelen való bukkant fel a szépnek festett világ leplei alól.
Áldott legyen az emlékük is, mert nem hazudtak, nem szégyenkeztek, hanem tették a dolgukat képmutatás nélkül, tisztességesen.
Ma ANDRÁS napján - komor még a reggel, s a szél őrült sebességet diktál a szélforgónak, a nemzeti színű zászló belehasít a szürkeségbe, s az eső néha elered, majd hezitál, hogy folytassa e, pont úgy, mint az én könnyeim.
 
Isten éltessen minden Andrásokat!

2022. november 28., hétfő

Egy dal margójára...

 You again - KOVACS

 

 


Újra te...


Álmom elrepít
bársony éjtakaró alatt
balga remény kering
most még sötét
komoran feszül fent az ég
szél süvít
napjaink szakítva szerteszét.

Bennem mégis egy dal motoz
néhány hang
nem lehet hogy újra te
űzném hisz
ezek csak ábrándok
könnyezem
vétettem azt hiszem
s
a
hajnal
sem hozza el a békét
hiányod még gyötör
nem kérdezem
menedék vagy csupán csalóka játék.

ÚJRA TE

szívmeleg
fényjel most is az üzenet
ha
elérnek hozzád
sárgán keringő
 fáradt levelek
értheted
nem kertelek
ködfoltos utakon hiába indulok
vissza sohasem találnék.





2022. november 26., szombat

RÉS

 



RÉS

 

 Rabság

kísértés vagy bánat

hátat fordíthatsz e megzakkant világnak?!

Toporgok az ócska fedélzeten

hideg a korlát

didereg a kezem

gyalulatlan deszka talpam alatt élesen nyikorog

befelé nézek dacosan

mit bánom az örvényt mely köröttem kavarog

de

valami furcsa hang megtöri a csendet

vadludak húznak dél felé 

egyikük leválik s körbe száll

elveszett társakat kereshet

a

kormoránok fekete seregének

hevenyészett V-jét is látom

vadkacsa bukdácsol távoli kőhányáson.


Ég és föld közötti résen

sugár hasít 

felhők közti őrült messzeségben

a

nap visszaküldött kegyelem aranya

arcomat súrolja - nekem üzen a ma.

Alattam kavarognak a habok

nyílik a szív

súlyok mint a pelyhek

engedem hogy sodorják 

csodává lett percek

szépség szerelemmel 

töltekező világ

felmutatja alkonyi reménység pompás áldozatát.

 




 

 

 

 

 

 

 

 


2022. november 25., péntek

Könyörület...

 



Korom füst és pocsolya
vészvágányon
zakatoló életvagonok sora
zokog a csend
vállamon gonosz táncot járnak 
kíméletlen kések
adj új fényt uram
hogy a ködfoltos ablakon át
lássak is ne csak semmibe nézzek
 
és
ím
a
könyörülő
reggel
fűszálon
briliáns
szikrázó
kis cseppekkel
fagytól gyötört
dermedő virágok
fekete fák
bóbiskoló ágai közt
egészen a folyóig látok.
 
 
 

2022. november 13., vasárnap

A magyar nyelv napján...

 





Szavak várakoznak...


Lesben állnak útszélen s elhagyott sarkokon
mohos fatörzsnél vizenyős réten
rám találnak
ködös ablakomban
ébredéskor vagy fényéhes alkonyon.

Türelmetlenül toporognak
lábas szélén kukucskálnak
egyensúlyoznak örökölt öreg kajsztonon
mosogatólé kezemről csöppen
nem számít egyikük sem tágít
hiszen folyton itt duruzsolnak
sürgető pimasz viháncolásuk bosszantó .

Írj le!

Mit lehet ilyenkor tenni
munkát máris félre söpörve plajbászért loholni
hogy
szaporodjanak betűk és mondatok
megteljenek az üres lapok
fut a perc
sütő kihűl
odaég a drága szilvalekvár
maszatos tányér vár mérgesen
nincs készen ebéd
téblábolhatsz egyedül éhesen.

A
pillanat nem várathat magára
hátha a múzsa máris elhidegül 
így hát kapkodsz
s
betű betű hátára dűl
új és újabb szavak sürgetnek
ne feledj el
siess hisz mindjárt megöregszel
s
papírlapodon csupán grafitmorzsa marad 
fellázadnak meglásd majd ellened a szavak.

Melyiket szeressem jobban
anyám emléke szívemben dobban
apámé elmémben motoszkál
tőrbe csalhat a múlt de beszédük megmaradt
ősöktől belém ivódott számtalan szépség
égbe repülő és vállamra visszaszálló mondatmadarak
megfejthetetlen egyre több marad.

Magyar a nyelvem - anyai édes
szól máris a tőlük örökölt ének
ölelkező páratlan ritmusok
furcsák
selymesek
ízesek
kesernyések
feloldozhat a zsongó gondolat.

Mázsás súllyal rám nehezednek
zakatolnak
zümmögnek
sustorognak
sejtelmesen
míg
egyet felkapok s mérlegre teszem.

Millió tonnányi kincs az ajándék
nem kerülhet sorra valamennyi  
hiába minden próbálkozás
léthosszig tartó ez a játék
támasz viharban és szélben
létgyökér
élet hosszig kitartó kirakó
a
nyelv
melyet örökül hagytak ránk.

Érd Irodalmi pályázat - 2022

 

A pályázat témája Boldogság - boldogtalanság...


A perc

A
perc a máé
felhőkupolák emelkednek
köztük bujkálnak
kóborló
kesernyés szelek
rozsdás vöröses
ragyogást hintenek szét 
hosszan a Duna felett
hányszor de hányszor láttam
ablakból
kertből
partról
megcsodáltam
csíkok
rovátkák
oszlopok
átszökik köztük a fény
bámulom a varázslatot.
Ma
bánat
holnap talán öröm
amit adsz s amit adhatok
mind-mind köszönöm
 
tál fölött darázs döng
kering és didereg
átkozza magában a váratlanul jött 
 korai hideget
lapuló sugár betalál a csukott ablakon
vízcseppek és foltok
törölni nem tudom és nem is akarom
emlékek báljában
csend muzsikál
kócos ágakra ködfoltokban leszáll a halál
levelek zörögnek
tócsán tutaj
tavirózsa nevet
bimbója napot 
reményt és életet akar
 
ki tudja lesz e még vének nyara
elér e homlokomon tincset igazító kezed
szemérmes óvó mozdulata?!



Őszi vers anyámnak...

Eső szitál
puha könnyű fátyol
ereszkedik halkan egy távoli világból
cseppre csepp hull
tócsa tükre szürkül
csend sóhajjal búcsúzunk a nyártól.
Forró napok fénye csupán távoli emlék
levél sápad
virág hull
közeleg a nemlét
sziporka színeket felvált ma az ólom
hiába kereslek
nem jössz felém már a kerti úton.
Illat
fény
káprázat
szitakötő percek
elvesztegetett gyermeki ajándék
megannyi múlt öröm
létemet  anyám ma is megköszönöm.

Utam fölé a szél kövér felleget terelget
bánattól iszamos a reggel
bár vigasztalna az ég ma is
a
te
tündérkék szemeddel.
Lustán nyújtózó erdő
ködöt párát lehel
alig látom az álmodó folyót
fehéren torlódó könnyű habjai
hová tűnhettek el?

Elkésett fecskék
 fodrozzák az őszi bánatot
fohászkodom
Uram 
meleget adj
ránk mosolygó új reményes napot!
Lám
mégsem oly kegyetlen
gonosz a jelen
fonnyadt levelek közt habos virág terem
magányos gesztenye messziről integet
tüskés gubók között virággyertya libben
ritmusa a szívben bolondos üzenet.

2022. november 11., péntek

Még mindig ...



 

Még mindig fel-fel ragyog

homályos reggelek

felhőfoltos délelőtt után

déltájban bekacsint s én sietek sürgős dolgaim után.

Szerszámok

cserepek

föld

és

félelem

minden dolgomat itt időben talán befejezhetem.

A

rózsának vége

tüskéje belém akad

felvérző sebek

emlék ringató cseresznyefa alatt

olló kerül kezembe - kint feledett

rozsdafolt kimarta

törlöm 

fényesítem

nehezen megy

hangya pihent rajta.

Hagymáim mind földbe kerültek

alszanak anyámat idéző tavaszig

bolondul fojtogat ez a csend

nincs sok idő már alkonyatig.

Egy

 méh

csupán egyetlenegy hallgatag

szorgosan érinti meg a kései pompában ragyogó szirmokat

virágról virágra röppenve valamit még keres

nesztelen munkál s nem is sejti hogy szépségével

bánat burokba szorítja szívemet.

 



 

2022. november 9., szerda

Pillangóvirág - Cosmos bipinnatus


Az aszály, az esőt nélkülöző nyarunk majdnem tönkretette, hiába óvtam, hiába öntöztem, de most ebben a párás, ködfoltos, vagy éppen verőfényes gyorsan változó időben a kertem éke... a pillangóvirág!

Cosmos - az egész világegyetem van elbújtatva a nevében.

Nekem az is, hiszen minden virága, legyen az rózsaszín, fehér, vagy mély bordós mályva, mind, mind egy régi életet, régi képet idéznek - mely nekem akkor, karonülő kislányként maga volt a világegyetem.

A kép: Ülök egy széken, cérna rékli alól kikukucskál a vászon ingecske... buksimon nincs még többi pihe, mint amennyi most legkisebb gyöngyszemünk kobakját ékesíti. Nézek a kamerába, gép kattan... kezemben pillangóvirág, szirmai megviseltek, puha kis ujjacskák jobblétre cirógatták őket. A pillanat oda, de a kép mindörökre megőriz valamit. A következő fotón anyám tart ölelő, meleg karjában, mögöttünk a Tompa Mihály utcai kertecske lehet. Több kép is készült akkor. Szikár nagynéném Icuka, aki vénlány maradt, s majd a bátyám guggol a negyedik képen. Időtlenség. Gyanútlanság. Családi ölelések.

Milyen színű volt az a virág?! Talán fehér, vagy halvány rózsaszín. Milyen volt a kert? Arról már megkoptak emlékeim.

De az, hogy milyen volt a bánat, elkényszerülni a világ másik dimenziójába üldözve?! Az máig sem feledhető!

Ponyvás teherautóval vittek, jött velünk a hűséges, vastag bundájú Mackó kutya. Néhány száz kilométer, s  gyermeki világom, világunk ripsz-ropsz megváltozott. Volt nincs fáradt, szomorú, mindig gyászban élő nagymama, volt nincs Icuka, Tyepus, aki apám öccse volt, s minden nálunk töltött alkalommal rajta kíséreltem meg kezdetleges fodrásztudományomat tökéletesíteni... sötétbarna, erős szálú haját hátrafésülve hordta, s én boldogan kaptam elő a fésűt, amikor Pista bácsi megérkezett, és készítettem neki "hülye gyerek fizurát" - így nevezte, amikor frufru hullott a homlokába.

Utóbb neki, Tyepusnak köszönhettük, hogy hírt kaptunk bebörtönzött apánkról... akkoriban stráfkocsival szállította a sörös rekeszeket, s a bennük rejlő nedű szerencsére megoldotta némely börtönőr nyelvét. Muraközi lovak húzták a kocsit, vastag bőr kötényben ült a bakon  a nagybátyám, aki szép reményű parasztgazda lehetett volna, ha az a volna ott nem lett volna. De hányszor elmesélte nekünk, hogy nem ízlett neki a svájci élet, hiányzott a szalonna, s így bár, mint jó képességű parasztfiú lehetőséget kapott, hogy kint elmélyíthesse a gazdálkodás tudományát, Ő inkább a hazautat választotta, még a háború környékén. Szíve vajból volt, s derűje minden bajban napfényt hozott életünkbe. Amíg hozhatott... Mert egyszer csak oda lett a nyíregyházi otthon, rokonok, családi és gyülekezeti barátok, s elkezdődött egy másik élet, nagy árvaságban.

Hideg, fagyos napok egy malomépületben. Első osztály... faluvégi csizma cuppantós sár, árnyas udvar, s a kert... Anyám a kertből hamarosan paradicsomot teremtett. Nem szó szerint, de nagyon praktikusan igyekezett megoldani, hogy egy fizetésből a négy gyermekes családnak mindig meleg étel kerüljön az asztalra. A városi fiatalasszony nem tétlenkedett a falu utolsó előtti portáján sem. Kacsák, disznó, tyúkok... - s a szomszédokkal folytatott cserekereskedelem. Ha mondható a legtöbb környékbeli nálunk is szerényebben élt. A néhai uradalmi béresek, immár az állami gazdaságban robotoltak, csekély bérük mellé szükséges volt a ház körüli porta művelése, s bár napestig dolgozva, de el lehetett kerülni az éhséget... Akkoriban még nem volt bőséges kereskedelmi felhozatal, a legtöbb portékáról azt sem tudtuk, hogy létezik. A kölcsönös gazdasági segítségnyújtás világában éltünk - nehogy a kgst - re gondoljunk. Senki sem nézte tétlenül a másik nyomorúságát. Mi, mint számkivetettek a legjobb emberek személylben kaptunk sorskárpótlást. Török Giza néni, Vén Lajos felesége, lányuk Margit szembe szomszédaink voltak. Kemencés, tejfölös lángosuknál jobbat azóta sem ettem. Giza néni nagy hírű pingáló asszony volt, kisujjában a kalocsai népművészet gyönyörűségeivel, s lánya is örökölte a szépre való hajlamot, meg a jó szívet is. Abban az időben tehenek, malacok, lovak és kapirgáló baromfak az élet természetes társai voltak, legfeljebb szekér verte fel a port. Ókor tévedt felénk egy-egy nagy csodának számító autó, s nagy ritkán tank... Hogy a tankok mit kerestek, vagy hová tartottak, arról fogalmam sem volt, talán csak demonstrálták a népnek, hogy minden hatalom a kezükben van, mármint a népekében...

Megbámultuk a furcsaságokat, azután játszottunk tovább... többnyire kint a szabadban, nem nyomasztott mázsányi lecke súlya, annál inkább a kerti nagy fák közti bújócska, fogócska, csatangolás a kanális felé...  A szomszéd gyerekektől elköszönve, este átfázva tértünk be a házba, anyánk dorgált a vizes bakancs és az átázott ruha miatt, majd szárogatta a kályha mellett, hogy reggel iskolába azokban indulhassunk. Micsoda idők voltak, az  egy kabát, egy pár cipő ideje.

De ne távolodjunk el a gyönyörű pillangóvirágtól. Valahol egy fiókban ott lapul a pillangós képem, s emlékeimben megbúvik az érzés, milyen is volt még gyanútlanul elmerülni a nagycsalád szeretetében, s milyen nehéz és életsebet ejtő, hogy elveszítettük az összetartó szeretet biztonságát. 

Ezek a kései pillangóvirágok itt hajladoznak a szélben, esőcseppet ringatnak, vagy méheket laktatnak jól... nézem őket és mostani boldogságunkra gondolok. Unokákat ölelhetek, mesélünk, játszunk és vitatkozunk, s ha úgy adódik tanulunk is kicsit. De nem mindent a hatalmas kupacban szétterülő tankönyvekből. ahogy tegnap is tettük, az anyámra hajazó, méhecske szorgalmú Lenci felolvassa a versemet, mely a nagyanyámról és egy másik, még távolibb világról szól, hát kifut a könny a szememből... Mert a még távolibb nagyanyám (Marosfalva - Lévai járás, Szlovákia)  szeretete úgy él bennem, ahogy talán az én emlékem fog bennük tovább élni. Némi hiátustól eltekintve, cukros kalács, puha nagy pogácsa és tejfölös lángos ügyileg nem vagyok példás nagymama.

Most a kertben újra viháncol a szélforgó, küzd az utolsó néhány szál legényrózsa, s törékeny szárán cseppeket ringatva ingadozik a cosmos virág múljon-e, éljen-e?!... Pillangó szirmok hullanak a földre, tenyérnyi virágok szirmai, magjuk egy sem érik be az idén... nem marad belőlük más, mint néhány fénykép, szívalbumom képei.

 


 

S hogy tudományilag se maradjunk le a kortól, hiszen az uszkve tíz kilót nyomó iskolatáskába sem férhet bele minden: "A kerti pillangóvirág, más néven sallangos pillangóvirág vagy egyszerűen pillangóvirág az őszirózsafélék családjába tartozó növényfaj, a pillangóvirág nemzetség Magyarországon legelterjedtebb tagja. Hasonnevei: lepkevirág és pillevirág, társneve az ékeske, csillagvirág és a menyecskeszem."


 Mindenféle okosság - a táska súlyos, de meg sem kottyan ennek az ügyes gyereknek... csak én háborgok, hogy miért kell ennyi cuccot cipelniük...

Esti csendélet... mind Lilié, aki éppen a virágok részeiről tanul, a lecke rengeteg...

Méhecském érkezik az iskolából, fut tovább kézilabda edzésre, este római számokat gyakorol, matek házit ír, felolvas, verset mond, míg talpacskáit masszírozom, s kitudja még mi minden hemzseg a fejében.
 

Fejtetőre állt világ ez... - nem csoda, hogy a kép is kibillen...



 

2022. november 8., kedd

Csak úgy...

 Arany levelek közt vezet az út, áldott a sugár, mely színeket gyújt, a vénséges Duna partja

mellett elidőzni több, mint egy gyönyörű pillant, örömmé olvadnak a percek... s áldottá válik az őszi nap.

















 



2022. november 6., vasárnap

Szerelmeim a színek... 1.




Piros bogyó vére hull
megbarnult levélre
magvakat kutató fekete rigó
aprócska a lépte
pókhálók között
lobban még a láng
muskátli szirma égő piros
törékeny száron billeg az árva
 nyármese igézet minden villanása.
 
Még és már
az
idő mindent összekuszál.
Egy
pillanat
s
ázott levelek súrolják a földet
gyorsan elkészül az őszi tarka szőnyeg
gyertyavirág világít
fehér tünemény
megannyi szín csábít
állj meg 
szippants elmúlás boldogságot
egy
szemvillanásig.

Cseppek csorognak
aprócska patakokba fúl a csigabánat
szomorú kórók 
gyémántos nyakláncban
utolsó táncot járnak.
 
Kavalkád ez itt.
 
Hársunk már nem vitézkedik
hallgatja az őszi szél
zsongító dalait
nem soká késik a válasz
sárga levelek zuhannak

búcsúzó lepkék rózsámon hintáznak 

eltévedt reménysugár 
álmos fák ágain át ránk kukucskál
festék csurran
vérvörös
kitart a parázsló szömörce
még nem vetkezik
csapodár szelek hiába kérlelik
kacéran kínálja tűzfoltos ágait.

 Folyóban haltest villan
kormorán bukik a mélybe
kinézte áldozatait
zsákmánnyal tele a csőre.
 
Kék eget álmodó csónak ringatózik
lassanként csordultig megtelik 
magát faggatja:
Mi lesz velem, talán már mindennek vége itt?! 
Hiába a sóhaj - válasz nem érkezik.