VAKLÁRMA
Hajnalban szálló pára pihék
szétfutó sóhajok
a
nap
már
ragyog
nyoma sincs a tegnapi borúnak
virágaim kövéren roskadoznak
szirmaik egymásba simulnak
maradék vízcsepp nyomok
túlérett cseresznye nedves pázsitra potyog
duzzadtan
feketén
ázott
eprek
hajlanak
hullanak a számba
buggyanó piros a málna
eszeveszett sebességgel múlt el az éjjel
álmomba belemosódott hangok
távoli zenével
messziről érkező hajók dohogása
összekevertek
gyilkost
szeretőt
árulót
jótevőt
vesztes és nyert csaták rabja lettem
vihartól szabadulva ébredtem csendesen
végig simít a béke
nem vakít ma semmi sem
tisztán
ártatlanul
nézem
a
tegnap gyilkos fegyverét
édes szabadság
csillanó cseppek
bennetek fürödni kész a nap
hol
lapul
hol
marad
az
íz
a
zamat
magamra miért hagynak kóborló szavak
hová rohan a nyár
vagy
vaklárma
az
egész
s
elég ha marad a rész
kortyolni a mából
lemondani eperízű csókok mákonyáról
karcolni
kutatni
búcsút venni vagy éppen megmaradni
szerelmet elvenni
feledni
nem sírni és nem is felnevetni
sebeket eltagadva
napjainkat folyni hagyni
júniusi hajnal
ujjam közé simuló virág
tágul vagy éppen összezárul a világ
színfoltokon
vergődő
szavak
árulkodnak
holnapról minek is fecsegnek
elég a ma
hálója befon
összegubancolt árnyak fölött
gyümölcstől terhesen
összeborul frissen mosdatott harsogással a lomb
lepke libbenős reggelen
bőrömre jelet üt a perc
csillan
csobog
az
áradó
Duna
vaklárma
az
örökké
és
a
soha
mosolyod édes otthona a szív
nyár
pazarló
édes
keskeny út vezet
el a reményhez.
