Se szó, se beszéd....

 Makrancos a masina... nem óhajt képet feltölteni...

Februári variációk... ARCAID.

 

 

Arcod dacos

vad s akaratos

napkergető

kemény

rombolást keres

fáradt

szomorú és komor

 illan a derű

távolban csatangol

 messze valahol.

Arcod

játékos szabad

tavaszi

kabát nyitogató

csiklandozó

üde

bolondozol 

mindenfelé

 víg kacagást hallani

rést ütsz szívem közepibe.

Arcod komor

fagyos

jeges

havat szitálsz

tépelődöm

a

télbe visszakanyarodsz

ki érti ezt?!

Majd meggondolod magad

megőrjítesz

hőfokod 

szeplőcsalogatón újra nyárias

dudorászva játszol

virágot csalogatsz

létszerelemmel ostromolsz

kacérkodsz

szív fájdul

sajog

virágtengerbe lépek

fölöttem

napbújócska

s

halovány felhőangyalok.

 

 

Hová úsznak? - Ghyczy György képéhez

 

 

Hová úsznak el a percek?

 

Hajnal van s a folyó didereg

reszket

tépik

fodrozzák örült nagy szelek

gally reccsen 

törik

vízbe hullva álmélkodik

hová jutottam hová

bukdácsol

sodródik

sötét vizek felett.

Trükkös a csend

ablaktáblákon

vízcseppből rajzolt kérdőjelek

honnan

hová

moccan a kérdés

a

választ nem tudom

nem felelhetek.

 

Hová  úsznak nappalok és éjek

őrült vágyak

vakmerő remények

megannyi kérdésre

választ keresel

kutakodsz

merre indulhatsz el?

Túl a kerten

túl partoldalon

meder mélyén

mély iszapban

ezüstös testek összesimulnak

lélekviharunkról mit sem sejtenek

mozdulatlan némaságban

jelre várnak

tavaszsugárra

borús hajnalon

hogy útra keljenek.

Erdő, berdő, tekergő...

 

Kalandazélet...

Komp, csacsik, virágok, botocska gyűjtés, erdő, Duna és nagy hajók - körülöttünk éled a természet - s minden perc tartogat valami jót.

Túlparti séta - ZSCE, NYUSSZ és az édesdeden alvó  kis tesó.

/02. 21./

Színek – bíbor

 

 

Tobzódás

 

Rohan a perc

fény és parádé

csend és csoda

együtt a máé.

Rebben

lobban

simul

fakul

újra felvillan

hol

gyengén

hol

vadul.

Lüktet

lassul

lehull

majd

ismét

éled.

Tobzódó képek

suhanó vágyak

káprázat

remények

új nap dudorászik

hallod és érzed?

Madár sikolt

harang is kondul

színkavalkádban

szív megbolondul

bűnök és erények

álarcok

játszmák

szélfútta úton

létkopott kabátkák

tárulnak széjjel

szemben a nappal

percre találkozhatsz

suttogó tavasszal.

Sötétség oszlik

bíbor és bársony szétszakadoznak

éjszaka után

harsogó kedvel

indul a reggel

hangok és zajok már kavarognak

szorítsd magadhoz

kincseit a drága mostnak!

 

 

Az anyanyelv nemzetközi napja

 

Szerelmeim a szavak

https://partfal.blogspot.com/.../szerelmeim-szavak...

"Az anyanyelv nemzetközi napja – Február 21. 1999-ben az UNESCO közgyűlése február 21-ikét az anyanyelv nemzetközi napjává nyilvánította. A nemzetközi szervezet ezzel is fel kívánta hívni a figyelmet a Föld nyelvi sokszínűségére és gazdagságára."

Szerelmeim a szavak!

Ha rádiót hallgatok, ha olvasok rendre belém kapaszkodnak.

Máris hagynám félbe, amivel éppen foglalkozom, s futnék a "hógolyó" által megindított lavinát papírra vetni, pontosabban gépbe pötyögtetni.

Szól egy dal, zúg valami a szélben, s szavak hullanak elébem.

Anyám szavai és azok is, amiket én tovább adhatok. Karonülők, totyogók, értelemnyitogatók vesznek körül, s bevallom szívem örül, ha "szószórásukat" hallhatom. A beszéd íze, zamata a szóban, mint ízes ételben a só úgy rejtezik.

Jön a hajó. - mondja Nyussz - és olvadok.

Tündérkaszinó? - kapja fel fejét Lotti, s hozzáteszi Nagyi is ezt szokta mondani.

És így, meg így, meg így...

Nagyjaim szókincse hol sekély, hol áradó, pont úgy, ahogy a kamasz lét megkívánja. Öleléssel pótolják az elharapott szavakat. Vagy bőséges hegyi patakocskává duzzad az elmondandó.

Szerelmeim a szavak.

Szédítő magasságokba repít.

Ahonnan fájdalmas a zuhanás, ha szedett-vedett, trágársággal elegyített mondatokkal nyomatékosít a "közlő" személy.

De ugyanígy sajog a mézesmázos, túlburjánzó szóvirágos kert, midőn se eleje, se vége a mondókának.

Anyám papírkáira gondolok, melyekbe szavakat, mondatokat, verseket rejtett.

Ma kísérletet teszek... és jobban figyelek szavaimra, de ami még fontosabb az én édes Nyusszomra, aki most ébredve mézes citromos dimodádét kortyolgat, ma s hozzá tapadó magyar szavakat megfigyelem és segítem gazdagítani, hogy amikor felszáll holnap este a tengeren is túlra vivő repülőre bizton tudhassam, hogy kenyér mellé a szép magyar nyelv kalácsából is visz magával útravalót.

 

 

Pirkadat - február 19.

 

KAMERAHIBA

 

Nézem az elém táruló gyönyörűséget. Feszül az ég és új napot szül.

Tudom, tudom a tegnap is szép volt, egy szürke csütörtökön reggel még ragyogott az égbolt, csak később derült ki, hogy borult lesz a nap.

Kikászálódok csodát látni és kattintani egyet. Belső kis hang dorgál... minek?! Hideg van bent és kint is hideg.

Bent kb 15 fok, kint bár nincsenek mínuszok, de kb nulla körül játszadozhat a hőmérő.

Mezítláb, sarkig tárva az üvegajtó, fagyos leheletek találkozásában állva hallom... távolodó vízimadarak hangját.

Kattintok - az ég és a föld vörösben villan.

Szép!

Nagyon.

Visszabújok a jó meleg ágyikóba. Nézném a felvételt, de kép helyett egy szó világít KAMERAHIBA.

Affenébe, azért sem hagyom magam. A pillanat mámora oda, mintha kicsit mozdultak volna a fényviszonyok. Ágyból ki, ajtó ki, még egyet tudok kattintani, mielőtt a lenge szél és egyéb természeti erők a bíbor-bársony létfirhangot szét nem ráncigálják.

Megörökítve hát a sokat ígérő látvány. Szívem táján hála dorombol..

A játékos tegnapért, a munkás máért és a feladatos, mozgalmas és örömös holnapért.

Kamerahiba. Az én szívkamerám hibája, hogy feledve csapot és papot... - az utóbbit, utóbbiakat különösen - kitartóan keresem, vágyom, s ha megtalálom magamba foltozom a szépet?! A vénség jele talán, hogy édes kis párnás kezek, barna és szöszke buksik, formálódó új szavak és mondatok, dudorászás, könyv lapozás, torony építés és összedöntés, az utazó szeretteinkre gondolással és a találkozás mielőbbi örömével összevegyített mézével tapasztom be érzékszerveimet?!

Minden mocskok hömpölygésének közepette, lelki és testi nyomorok látványától szomorodva, öndicsőítő szózatokat olvasva., tömjénes gerjedelmek közepette, keresztek harsány összecsapásában IS?!

Egyetlen szó: NEM!

Nem dugom fejemet homokba, csak menedéket kérek a teremtőtől, és megadja.

MEGADJA!

Tegnap midőn az én drága legkisebbemtől vágtáztam a távolsági buszhoz - melyet többnyire utolsó utáni percben szoktam elcsípni, kikanyarodás közben - még bennem volt az együtt töltött délután. A csak rá jellemző illat, mosolya, érintése, s a varázslás, hogyan lett nyafogós Lottiból altatás alatt szelíd tündérke, hogyan szuszogott ölemben, hogyan figyelt fel: Tündérkaszinó! - a nagyi is énekelte! Mókás medve... Brumm-brumm Búnó, Búró, de sokadjára végül és végre Brúnó!!! Minden kis arany morzsája az együtt töltött óráknak szépen összeolvadt, mint a felcsippentett és számba rakosgatok falatok - MAMÁÉ - mondja Ő és kicsipegeti a mesekönyv tálkájából a mézespuszedliket, úgy hogy Bogyó és Babóca talán éhen is marad, meg a szomorú mackó és a magányos kukac... meg Benő is, aki Pihét fellökte... Meg Ádám, aki át tudta ugrani a széles a Duna magas partját! Így-így gyömöszölődik bennem a nagymamaság minden kincse, rohanok fel a koszos aluljáróból, s a mozgólépcsőn hangokat hallok.

Egy kisfiú játszik a kihelyezett zongorán, s a hangok össze és vissza verődnek a magas falak között, megtorpanok és visszanézek, látom hátát, kezét, a szemét is szeretném, de el kell csípnem a buszt... egy nő áll a hatalmas csomagok között a gyermek mögött. Honnan hová igyekeznek - örök rejtély marad.

A hangok keringenek és megölelnek, s életben tartják bennem a reményt, mert minden, de minden összesimul egyetlen rövid sóhajjá:

Jó ez így!

Magvetésileg különösen, ebben a hol fagyos, hol napos, szeles, bolondsággal viselős februárban.

És ráadás hír is érkezik... leszállt a repülőgép és jól utaztak... és, és, és édes arc ringat el, mély békével zuhanok az éjszakába...

Hála mindenért hála!

Álmodtam rólad... /színek - rózsaszín/

 

A

föld alatt

s

a

föld felett

szikrák pattantak

támadtak viharos nagy szelek

hang hullott 

mint könny

 s 

mint halkan szitáló eső

mély zuhanás

emléket kereső.

 

Álmodtam

érintést

ölelést

vágyat

 hegycsúcsok magasát

erdőt smaragdos zöldet

titkos kapukat

melyen az árvaság bezörget.

 

Álmodtam

mezőt

virágot

világot

tarka tág réteket

valószínűtlen rózsaszín szirmokat szakítottál

szerelmet tép szét az emlékezet.

 

Álmodtam

óceánt

vízesést

hullámverésben 

habzó tengerhez repített

a 

sóvár képzelet.

 

Álmodtam

sötétet

fagyot és halált

gyengéd szót

simító kezet

bánatburokba burkolódzó magányt.

 

Álmodtam.

 

De ébren is jól tudom

számtalanszor fordulsz meg te is egyedül

elképzelt 

felhőtlen

rózsapír álomutakon.

Álmodtam rólad... 

 St. Martin est után.