Késésben
mindig
új nap kezdődik
érlelődik vörösben komótosan
mintha most születne
vérben
fájdalmasan
élesedik a fény
késpenge hideg
utolsó levél kapaszkodik
vén fámon már csak néhány zizeg
óra nem csörög itt
hajnali négykor biztos az ébredés
valami sürget
kevés az idő
kevés
munkás órák várnak
dolgomat számolom
hunyt szemmel
arcomat szorítja
puhára koptatott öreg vánkosom
húzom halasztom hatig
hideg kúszik kezemre
tizennégy fok
a
lélek kész de a test még vonakodik.
Míg forr a víz
gyújtós
gyufa
hasáb
megint nincs bent elég aprófa
azt
a
rézangyalát.
Méz
csepp
édes
kóstolom
s
magamat dorgálva teendőim sorát
újra végig gondolom.
A
kocsonya
?
Főzzem újra talán
ahogy
anyám oly sokszor tette
csipetnyi sóval hajazna a tökéletesre.
Vagy
virágnap legyen
?
Orchideáim közül haton bimbó növekszik ékesen.
Mosás
?
Telve már a gép
használjam ki hogy nem esik és tiszta fenn az ég.
Porszívó
porrongy
pókháló tüntetés
gombolyag pakolás
horgolás és délutáni csendes gyöngyözés
?
Főzés az ma nem
maradt mindenből
mit tegnap unokáimnak készítettem.
Kert
?
Avar hegy tornyosul.
Lombseprű talán míg az idő meg nem ködkontyosul
s
meleg sapkám alá a szél innen s onnan is befúj.
Írás
?
Hátha örökre vége
elhágy a múzsa
s
én
többé semmit sem vethetek szemére
simítás
ölelés hiányom
kézfogás
séta csupán távolodó álom...
Késésben vagyok
hideg van s kopnak a percek
kerítésen fekete rigó billeg
cinke érkezik magot keresgél
szél ringat üres etetőt az ágon
szórok neki eleséget
hogy
jól lakjék s ne fázzon.
