Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2018. november 24., szombat

Ernyő alatt.... életmesék...


Esett, vagy szitált, az ég mindig "csinált" valamit.
Már megint esik - mondtam és nyakig merültem a barnás, kátrányos illatú kis medencében. Bugyogott a víz, a dögönyöző vízsugarak éppen ott találtak el, ahol kellett. Derekam, hátam, vállam részesült a jótékony ápolásban.
Élveztem a csendet, ahogy a hatalmas platánról rozsdás falevelek peregtek, s libegve a medencébe estek.
Gőz és pára,  köd szállt a távoli tájra.
Csend!
Egy darabig jó volt, nyugtató, ringató, álom szélére sodró...
Csak a varjak hangja hallatszott néha, kopasz, égbe nyújtózkodó vén fekete fákra szállva beszélték meg a napot, azaz a naptalanságot.

A kislány pedig csak állt, álldogált az esernyő alatt... ki tudja mióta.

Jól esett a hideg és meleg váltakozása, a szeles fuvallatok friss érintése, de amikor fázni kezdtem inkább bementem és ott mártóztam meg a jó melegben.

Törékeny, madárcsontú idős hölgy lépett a medencébe...
Kicsit bizonytalanul lépett és tekintett szét...
Mellettem éppen üres volt a legfinomabb hely, ahol a víz ezernyi buborékkal pezsdíti a fáradt testet. Úgy véltem nem ismeri még ezt a kényeztető kellemes érzést, így mutattam, hogy van még szabad hely - itt.
Téli idő lévén nem volt sehol tülekedés, kedvünkre kényeztethettük magunkat.
Fáradt, ezerszeresen pókhálós arcán halvány mosoly suhant át.
Aztán beszélgetésbe elegyedtünk.
Kezei, mint gyengülő pillangók mozdultak, ellőttem pedig egy régi szép világ bontakozott.
Gyermekkor, szerelem, család, férj, gyerekek, háború, veszteségek a nagy győzelemben.

A kezdeti keserűséget, a nehéz szavakat elsodorták az emlékek. Felfeslett a múlt! Hallgattam és kérdeztem, néha összekuszálódtak a szálak... sikerült együtt kibogoznunk. 
Boldogok voltunk! - mondta, s ahogy kalandoztunk az időben eltűntek a ráncok.
Fiatal, szép nő fogta gyermekei kezét, egy fiú, s egy kislány, délceg férj, sportoló, aki zongorát vásárolt négy éves kislányának..., s a kislányból évtizedek múlva zongoratanárnő lett, külföldön él.
És az élet ezer kis emléke megelevenedett, volt kinek, volt miről mesélni.
Terhek, betegség, ápolás, halál, bánatok, bajok és gondok mind ott lebegtek felettünk, mint ahogy az élet örömei is.
A pezsgő víz hol bugyogott, hol simult..., miként az arca is.
Nyolcvan felé közeledik.

Az idő pedig repül.
Kint az esernyős kislány már fázós sötétben álldogált....
De mi itt, együtt megmelegítettük a szív fagyos bugyrait!
Búcsúzáskor átölelt és ennyit mondott.
-Fél év alatt az első EMBER, akivel találkoztam!
Köszönöm!

Én is az életmesét!
Óvatosan indult, hogy megkeresse támaszát, a fiát.
Néztem távolodó alakját, ahogy felvenni készült köntösét.
 



 


 

2018. november 18., vasárnap

NÓGRÁDI ALKONY





Alkony

Homályba vesző távoli dombok
sárguló lombok
tárulkozó völgyek
ösvények
tölgyek
vörösbe öltöztek
réz csíkokat
vet sebtében rájuk a nap
leveleket táncoltató alkonyi szél
rángatja
cibálja
kopottas ruhájukat

út
kanyarog
rég látott képek szívemhez érnek
ott
a
füzesen túl már vége
határfolyó
átellenben hegyek magasodnak fel a messzeségbe

az
ég
végtelen tarka tábla
tüzes jelekkel összefirkálva
szürkék
vörösek
feketék
olvadozó világoskékek
merész lilák

rózsás pír
fodrozza az alkonyi fényorgiát

csipkék a fák
kormos ágakon átragyog kései sugárnyaláb

reményét veszítő kicsiny világ
éhes kutya falat után kutat
kő kereszt talapzatánál szemétkupac
szanaszét sodorta a szél

bodros borjak
fehérek
barnák
legelnek
 tágas rét zsenge füvét
komótosan nyelik

esteledik

szemközti domboldalon egy parcella
frissen szántva
magvait ölelni vágyja

szomorú
 szép
elhagyatott vidék
szétfoszlott térkép
viskók és omladozó kúriák
lámpa sehol sem ég
nem világol más csak a hold
éles kanyar
fényes utakra csal
hátam mögött tűnik el az utolsó nógrádi bucka
őz
ina feszül
kiugrani készül a feketéllő
kanyargó útra...




2018. november 9., péntek

ŐSZ ÉS ÓLOM




Ősz és ólom



Terjed a köd
mindent összenyálaz
összeköp
vízcseppek a földön
nehéz ködpaplanba burkolózott a táj
remegő
hulló
levelek
a
csend szinte fáj

szívem
üres
kopott szerelmek árnya
nehezül a félhomályra
szűkös
lett
most
az
ablakkeret
ahonnan
pezsgő nyarakon messzire tekinthetek

kacatok
lomok
várják
rövid kis életük
végét
tűzhalálát
én
csak
bámulom
a
kinti könnyeket
lecsapódó párát


rongyaim zsebében emlék lapul
kitépett lapokon verssorok
ólmos magányról suttognak
szakadatlanul
és
rólad

nyirkos falak
túsz vagyok
roppant a súly

nélküled fázom
fojtogató
füstbe
száll
tűzre vetett
kopott
szürke
télikabátom.













2018. november 6., kedd

ŐSZ - ARANY ÉS ACÉL

Ősz
-
arany és acél


Éles a szél
fémes
penge
aranyló égi csíkok tűnnek el a végtelenbe
arany
a
levél
arany
a
bokor
a
meleg még bujkál valahol
de
délre érve
aranyos sugár
lesz
a
Duna
éke

és
ha
eljön
majd
a
délután
acélkék villan a Dunán
és
ott
túl a messzi partokon
megbicsaklik a fény
rozéval telt kecses poharamon
hallgatunk
csak a víz csobog
körbenyal egy kopottas csónakot
örvényt kavar
 pimasz és szemtelen
taszít
és
szorít
parttól partig sodorja
az
élet
törékeny
apró
titkait.

2018. november 5., hétfő

ŐSZ ÉS ARANY



Ősz és arany

Új
huncut szelek
ráznak törékeny ágakat
hol
forró
hol meg bágyatag a nap

eltévedt pillangó kertünkbe repül
vasvirág
csúcsán
méhecske hosszasan megül

de
lent
koppan
roppan
gyűlik az avar
sün vackolódik
északi szélroham százféle levelet kavar

arany
a
festék
néha
meg
acél
pengével
csap le a könnyűvérű szél
kicsit bolond
kicsit kótyagos
nem érti hogy miért aranyos
miért ragyogó most a táj
téblábol
korai ősz van vagy visszatérni készülne a nyár

csúcsok dőlnek
felfut a higany
boldogan fürdőzünk csalóka fényekben mindannyian

vállamra ha egy-egy levél lehull
csókod nyomát érzem
s
hogy
évtizedek múltak el nyomtalanul.

Készítette P. L.S.

Készítette P. L.S.