Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2017. március 29., szerda

Simogató

Nincs az a szó
s
nincs az a mondat
mi
jobban varázsol mint a hajnali horizont
szürkén lapul az ég
valahol távol mégis tüzesen ég

pirkad

bimbós ágak megfeszülnek
pattanásig
csak
egy
lágy sóhaj és felrobbannak máris
habfehérben kiáltják
írják
kormos feketeségbe
festik
azúros légbe
életünk legszentebb szavát
szeretlek élet

szürkeséget felváltják részeg 
tetten ért fények
pirosban pompázó túlparti fák
küldenek titkos jeleket
lélegzetállító ez az üzenet
bőrömhöz hajló tavasz
sóvár kísértete kerít

súgj nekem te is valamit
borzold bele a szélbe
szerelmünk régi ígéretében
játszanak a szavak
nincs menedék
szirmos ébredéskor mondatod most is ugyanaz
bárhol is vagy
örök szerelemmel tenyerembe simítalak...

2017. március 28., kedd

Mert szép...

Hat óra múlt, a nyugati napfény még megfürdeti sugaraival a túlpartot.
Szép.
Szeretem.



2017. március 26., vasárnap

KARCOLAT

Felidézem arcodat
korai szürkeségben
némán
fürkésző szempár néz rám
melegít
biztat
szerelmet áhít

maradj még egy szemvillanásnyit

kóbor
rőt színekkel
fut tova
évtizedek fájdalommal viselős kora
szád sarkában
hosszanti ráncok
sóvár reménnyel járnak táncot
alig múlt még el a hajnal
betakarózhatnék
angyali
hanggal
suttogásod éppen úgy kábít
térdem köré fonódó lánc
kín
és
vágy
is
mostohám vagy tiltott gyümölccsel lázítsz
hurokba lépek újra
fényt festek
sanyarú múltra
tudom
arcodon ma is
pengés fájdalom üt sebet
hiába
karcolnék létmohón új és újabb gyönyörjelet
könnybe fúl
semmibe hull
minden
kegyetlen
kérlelő
hajnali üzenet.

2017. március 25., szombat

Anyám kertjében tavaszon...

Göbök
göcsörtök
kusza ágak
képzeletemben odalátlak
szeded
szeded
feketén fogó
túlbuggyanó kesernyés szemeket
kezed
arcod
maszatos
cseresznyelé foltot ejt ruhádra
nézel magasba mászó vidám unokádra
kiáltasz
le ne ess
ne rajtam nevess
inkább fogd az ágat
még szétszakítod szép nyári szoknyádat

látom a fát
vén 

nyelvem hegyén bizsergő
együtt kortyolt tea zamatát
ízlelném

a
pad
elkorhadt
a
fád
vénülve várakozik új virágfakadásra
kezdődik a játszma
méhek
kék ég

habfelhőben
arcodra néznék
hisz
szép szemed
kékebb volt mint legkékebb egek
unokád
lába nyoma fűben zsizseg
nem árulom el senkinek
hogy
hiányzik
hogy
fáj
ezernyi nyurga tulipán szál
többé nem nyíló
tűzpiros virága
nézem a kertet én árva
nem szólok
minden hiába
csak
egy
furcsa
sötét
felleg
száll
szívem
ága-bogára.

2017. március 22., szerda

Ma - Pódium est Érden a Poly-Art alapítvány rendezésében


Kedves Azoknak! akik szívesen együtt töltenének kis időt verseimmel, de határok, idő, tér, egyebek gátlástalanul lehetetlenné teszik ma délután az Érdre döcögést - mert tudjuk, hogy Érden érdemes...
Szóval nekik IS elárulom, hogy ma az alábbi verseket hallhatják/hallhatjuk Feir Krisztina, Somfai István illetve Vikár János tolmácsolásában:
Aratás előtt: http://partfal.blogspot.hu/2017/03/aratas-elott.html
Ébredés: http://partfal.blogspot.hu/2015/04/irodalmi-dij.html
Eszmélés: http://partfal.blogspot.hu/2017/03/eszmeles.html
Esni fog: http://partfal.blogspot.hu/2017/03/esni-fog.html
Csak a hangod maradt: http://partfal.blogspot.hu/2010/12/csak-hangod-maradt.html
Mottóm:
Az életben ezerszer szebb, az élet ezerszer szebb, az élet ezerszer szebb lehet, ha figyeled...

Aratás előtt



Ma is fogva tart a kép
magam előtt látom végtelen búzatáblák létüzenetét
légbe hasító lándzsás kalászok hirdetik

itt
élet
mag
kenyér
születik

szakállas búza leng suhog a szélben
könnyedén
kápráztatja szemem
elmerülök e gyengéd neszezésben
párás tekintettel hajolok fölébe
kalászait kezemben tartom
míg megfürdetem arcom
millió emlék támad
látom apámat
 nagyapám kérges keze súrolja homlokom

kaszák éles suhintása még várat magára
hogy
érett aranysárgás
szálak hulljanak a földre
gabonaszemeket kóstolnék
lágyak
nyoma sincs még éles életteli
roppanásnak
csend feszül az ég alatt
idő míg megtelik a mag
forró ízét keresem régi nyárnak
idegeimbe égetett vágyak
borzongató gyönyörű életrobbanás

ketten vagyunk
őseink szavát nem hallja senki más.


/2014. 07./

Esni fog

Esni fog
árnyékba boruló pillanatok
folyónk
partot tépve árad
elmossa a földet
szétkorhadó ágak
törzsek
billennek
hullanak

hosszú lesz a nap

esni fog
nehézkesen gyűlnek a fellegek
lassan
csavarodnak az indák
pirulni kezd lombok közt szemérmesen
a
cseresznye
rubinokkal telik meg lehajló ága
rákap
minden éhes madárka
pirosak
fehérek
zöldek

megpihennek szűkülő
fények
árnyak
vágylak

esni fog

vénülök
már
csontjaimban érzem
nem
nem
az
esőt
nyármelegben ölelő régen volt szeretőt
markomban egy szem gyümölcs kínáltatja magát
édes
feledtetni képes nehezedő idő ránk zúduló súlyát
erejét
esni fog
visszaforgatom
ma
is
múltunk lomhán gördülő
 ringató kerekét.

/2016. 06. 03./

Eszmélés

Kora reggel még felkelés előtt lehunytam újra szemem
szívemben tágítottam az éveket
feléjük hajoltam
 beléjük hatoltam
 
perzselő búzatáblás létüzenetet kavartak régen feledett forró szelek
rám zuhanó váratlan utazásban pilláim alatt egyre csak gyűltek a cseppek
kérges kezek munkában feketedett körömágyak
úgy őrizlek meg magamban
ahogyan
csiga a régi házat
tűnt gyermekkor mézesedett képei
frissen fejt tejjel teli rocska
feljajdult bennem az emlék
évtizedekkel takart elhalt szavak
színek
zamata
buggyan mikor beléd látok
fúrt kút kifogyhatatlan hűsítő vize
vödör kalimpált az itatóvályú felett

csókod ízében ott lapul
nagyanyám kemencében sült cukrozott kalácsa
szétolvadt édeskés a máza
kenyere morzsáit újra ízlelem
magokat ejtő kaszák suhanó muzsikája
kalászok egymásra boruló létsóvár öröme
szomjas
sárgásan fénylő
magasba emelkedő szalmakazlak álmos zizzenése
csendesült szerelmes énekkel vesz körül
hallom a szikkadt eső nem áztatta földbe csapódó kapa csikorgó csendülését
varázslat
vert falú házak mély szaga orromba fészkel
karcolt fazekak és kopott kajsztonok elveszett halmaza
elébetek térdelek
simítom fehéren hullámzó törékeny tálak kicsorbult éleit
mi  életeken át széttörött összeillesszek valamit
s
megrepedt zománcú szedőkanállal merjem
újra
sorsunkba oltott őseink eltitkolt reményeit.

/2015 nyarán/

2017. március 19., vasárnap

Festett tavasz...



Tavasz van
színekben
hangokban
szagokban

tavasz van
bőröm
hajam
szívem
látja
belefúlna földön túli ragyogásba
mégis
mágnesként
visszahúz
vágy
nesz
sóhaj


omló virágos takaróval festett hajnalok
feledtetnek szürke ólmos tegnapot
esőt váltó fény
káprázat
tünemény
karcsú törékeny váza
benne emlékvirágok szétmálló szára
szerelmek
csókok
szirmok
szavak

szürkeségbe hulló feslett papírdarab...

2017. március 17., péntek

Vallomás... tavaszi dalocska

 Szeretlek.





Szívdalokkal éled a nap
ravasz szellők
illatot hajkurásznak ablakom alatt
orromba
bőrömre
lelkembe
szállanak


ha akarom s ha nem
kedvem kereken tágul
ódákat zengenék e gyönyörű világrúl
és
persze
RÓLAD
szaporítanám a szókat
bukfencező mondatok ontanák árasztanák a szózatot
szépséged
illatod
és
színeid
most az egész világ enyém és tied itt
bőrömhöz érsz
serkentő vágyak löknek
taszajtanak
bámullak
nem csak tátom a számat
édes méreg sarkall futni eléd vagy akár utánad
szeretlek
tavasz
boldogság özön
végre átkarolsz
köszönöm!

2017. március 16., csütörtök

Regimenyttye!

Ötésfél -huszár rajza.
Éppenhárom - huszár.


Elfogyott a REGIMENYTTYE!!!





Így énekli Lencink, erősen és határozottan megnyomva a szó végét!
Kis kezével megálljt parancsol a tesónak, aki belesegítene a Kossuth nótába, "én egyedül!!!- s egyedül énekel, közben váltott kezekkel színezi ki a tulipán virágot.
Simon pedig huszárt rajzol....
Nem tudok embert rajzolni!!! - állítja a sakkmester, focikirály ötésfelesünk.
Nem tudok!!! 
De azért, ha segítenék egy huszárt... - kötöm az ebet a karóhoz.
Én rajzolok egyet, és meglátod, hogy neked is sikerül.
Papír elő, grafit elő.
Már a huszár rajzolása közben szól a nóta, a vers.
Mariann néni az óvodában... igen csak jó munkát végezhetett a múlt héten, hisz Lenci a kéthetes óvodás, éppenhárom - tudja már a Kossuth nótát, a Nemzeti dal első versszakát is, igaz sajátos végkifejlettel - "szabadok többé nem leszünk"... Sejt ez a leányzó valamint a világhatalmak, s e kis haza összefüggéseiből?! (csak nehogy látnok legyen a drágám)
Készül a huszár - erőteljes vonalak, csak a fejnél kell kicsit segédkezni, mindig kicsire sikerülne az a fránya kör, és hogy férnének bele úgy a hatalmas szempillák? Van csákó, kokárda, kard!
És laza satír - pirossal, zölddel...
Közben Lénával menetelünk.... Gábor Áron rézágyúja... az ünnepen majd a várban is...
Képek a netről, Petőfi, Kossuth, a címer... - mindenek!
Honleányi, akarom mondani Honmamai keblem dagad - kell a regimentnyi magyar, ki hazáját szereti, hisz Kossuth Lajos  (is) azt üzente.... elfogyott a regimenyttye!


2017. március 13., hétfő

Színesben



 A házak között befurakodó napfény Lénám aprócska alakját hátulról sütötte át, lila sapka, könnyű rózsaszín kabát, mintha szél repítené, kitárt karokkal szaladt felém, arcán az a kősziklákat is megolvasztó édes mosoly. Messziről kiáltotta Mamaaaaaaa…Mamaaaaaa…
Felkaptam és megöleltük egymást, s a sivár kis teret átfestette a pillanat.
Így csak egy gyermek tud örülni és így talán csak egy nagymama hatódik meg, és igyekszik retinájába vésni a percet, hogy örökös emlék legyen. Bár tudja, hogy új és újabb rétegekben rakódnak még egymásra azok a létpillanatok, amiket őrizgetni akar, így korán ébred, hogy a csendben átitassa magát vele, velük, egy új, talán nehéz nap hajnalán.

Hivatalos ügyeket intéztünk, szokatlan időpontban, vasárnap délelőtt. Míg tárgyaltunk, egyeztettünk, aláírtunk és nevettünk – hisz ritkán vagyunk így együtt – a két lányka közben mafinnal morzsázta tele az iroda kicsiny előterét. Kimentek, visszajöttek, nézelődtek, figyeltek.
Induláskor,  az ajtón kilépve Léna megszólalt: KÉT ERCSI VAN! – aztán a másik, a mi Ercsink felé igyekezve sugárzó örömmel autóba ült, helyet szorítva nekem is.

Régebben történt, amikor Léna talán még meg sem értette testvérei szavát, szóval akkor mondták ki a nagyok a szót, az udvaron széttekintve– Legfőbb Ercsi!

És most is így van, van a mi igazink és van egy másik.
/Mégis változott valami a másikon vasárnap délelőtt, színek fröccsentek szanaszét! Jutott a parkolóra, toronyra, az üzlet falára. Ezen túl, ha arra járok, többé nem csak a kopott út kanyarulatait látom, hanem a festői emlék varázslatát. Így születik a bennünk a vágy, átfesteni életünk szürke hangulatát, feledni kiborult szemetest, magasban lengedező papírdarabot, mindent, amit a balga emberi kéz kidobott, s helyette csak azt beengedni szemhéjunk alá, amit szívszűrőnkön szivárogtattunk át - az élet feledhetetlenül gyönyörű pillanatát./

És mentünk tovább.
Várt az igazi, a legszebb, a saját kis világ!
Hajó dohogta túl a gyerekek szavát. Zsömle kutya ugrált, keringett, szaladt, a partoldal élettel telt meg egy perc alatt. Lili ibolya virágot csodált, Léna macskát bámult az ablakon át. Ömlöttek a színek, bimbók fakadtak, komp közeledett, szél borzolt finom tavaszi illatokat, madarak keresték a hirtelen felhők mögé bújó napot, s kedvünkön semmi sem változtatott. Csak az öröm keringette gyorsabbra szívverésemet – majd, amikor néztem a négy távolodó alakot, a sors hálával ismét jól lakatott, szabad reménységgel köszönhettem meg, hogy vannak nekem, s én nekik vagyok.

Álmomból most ébredek, felidézem a képeket, lesznek belőle új szavak, új mondatok. Sötétségből halvány pír tör elő, szürke, mégis csillogó folyó felett elképzelt hangok dallama repít, éled a partfal, színesben láthatom, ahogy ébred az élet, s elkezdődik a ma....

2017. március 11., szombat

Ránézésre

Ránézésre
ez
a
tavasz
is
ugyanolyannak tűnik mint oly sok régi

ág
nyújtózkodik fölfelé
a
mennyet majdhogynem el is éri
halódó
hóvirágokon
utolsó
csepp
eső
csorog
ibolya
kandikál avar alatt
szívünkben kattognak ismerősen meghitt mondatok

feszülő csend
csodát teremt
szemünkbe fészkelő fények
pásztáznak
múltat
jelent
s
áldott jövendőt remélnek.


2017. március 10., péntek

Rókázzunk?!


A fotót csentem...
Egy régi, későnyári éjszakán csillaghullást lesve Lilivel kint aludtam a teraszon.
A csillagok csak hulltak, hulltak, az éjszaka csodálatosan sziporkázó kupoláját bámultuk míg Lili elaludt.
Egyszer csak fura hangra ébredtem... mintha lépések zizzenése lent az avarban.
Füleltem, aztán felültem.
Itt alszik mellettem a lányka, bent pólyás kisöccse és anyukája, ha valaki jár a kertben mitévő legyek?
Mindenféle megfordult a fejemben míg a lépések egyre közeledtek.
Aztán kikukucskáltam a korlát alatt, s a holdfényben, mely a murvás utacskát éppen megvilágította megláttam "őt".
Egy róka volt - sosem gondoltam volna róla, hogy ilyen kis törékeny testű állat.
Lassan lépegetett, s én néztem míg eltávolodik a sötétben a szomszédos kertek felé, meg sem mozdultam, nehogy a frászt ráhozzam szegényre.
Reggel aztán elmeséltem miféle látogatónk volt.
A történet aztán a közben cseperedő Simonunk fejében is szöget ütött, s jó néhány évig egyedül nem mert hátra menni a balatoni kertben - hátha a rókák!
Most Lencivel ébredés után Vukkot hallgatunk, a vidám dalocska jó vigasztaló anyára várás közben.
A róka most a téma, mert átment a kerteken, egészen az óvoda felé. És mert lehet, hogy veszett, de ráadásul nem is volt egyedül.
Ketten voltak!
Hogy egy hím és egy nőstény, pontosabban kan és szuka - azt nem tudom, de manapság már a nem kérdése nem is érdemleges. Majd eldöntik ők, ha felnőttek, ámbár az is lehet, hogy eldöntötték és éppen kicsinyeik számára gyűjtenek elemózsiát.
Mert ugyebár bennük él a fajfenntartás törvénye, s ők nem adoptálni fognak, hanem saját utódokkal szaporítják a rókák világát.
És van nekijük hasznuk is - mert elpusztítják a rágcsálókat.
Van ugyebár az a tévhit a meséből, hogy a róka kacsát, libát, tyúkot vacsorál...
Pontos leszek:
" Mindennapi élelmét egerek, pockok adják, de elfogyaszt bármilyen nála gyengébb állatot. A dögöket sem veti meg. Tápláléka felkutatásában kitűnő hallása és szaglása segíti."
A veszett róka megszelídül, keresi az ember társaságát.
Mi ugyebár nem keressük a rókák társaságát, sőt!
Az első ötlet, amúgy emberül, hogy nosza egy kis mérget nekije. Szemét dög, hogy mer a játszótér felé settenkedni...
fene a pofáját (stb).
A róka átballag a kertek alatt, át az udvarokon, s kötve hiszem, hogy zsíros kacsa/liba/ kappan/ tyúk combikával laktatja éhes fiait.
Hisz ahol tyúk van, ott gazda is, ól éjszakára lakattal, sőt 2-3 lakattal - nem elsősorban a négy lábúak ellen...
És van eb, aki elzavarja.
De ő csak megy, mert ugye van neki természetes élőtere, ahol az ember már jó ideje felülkerekedett - legalábbis azt hiszi.
S ha meglátja holdfényben settenkedő testét rögvest kitör a pánik.
Vajon a róka ügy kapcsán milyen döntés születik? Mindet irtsák ki? Elég azt a kettőt eltenni láb alól - méreggel, akik az óvoda felé veszik az irányt? Vadász üljön hosszú méla lesben? Vagy ballagjanak csak a rókák saját útvonalukon, szükségleteik szerint?
Aztán reggel a gondos közmunkás szétnéz az udvaron, frissen felássa a homokozót, melyet este védőhálóval terítettek le. Fölseper, hogy semmi idegen anyag ne kerülhessen a gyerek kezébe, mert hát nem csak ezek az állatok mászkálnak éjszakánként kertről-kertre.
És!
A városi játszótereken is naprakészen kezelik a róka-kutya-macska témát, egyebekről ne is essen szó... (unokáim tavaly a dunai játszótér mászókájának tetején emberi ürülékbe tenyereltek majdnem).
Tavaszodván, ha sóhajt a rét megtörténik a homok csere. A felnőttek felszedik a szemetet, csikket, nem görget a szél üres italos flakonokat.
A felkelő napsugár szeme rácsodálkozik a szorgos munkáslapátra, mert legfőbb érték a gyermek alapon patyolattisztára varázsolják a játszótereket az érkező vidám gyerekeknek.
Micsoda idill!
Csak az a róka...
(Én is velük vagyok.)

2017. március 7., kedd

Kettő között...


Hallgatózom
semmi nesz
pihen még
ember
állat
nem nyújtózkodik a rózsafa
cseresznyeágak csipkéi is életjelre várnak

bársonyos takarómról mély kútba zuhantam este
ébredezek
pillanatképek között valóságot keresve
kevés a fény
körmöm hegye sem látszik
álomtengerbe süllyedek
újabb
feltámadásig

csendszilánkok összeálltak
pihenő
éhes
sirályhad
bújik össze a parton
rájuk boruló éjszaka
hideg
fekete karton

alszol te is
hosszúra nyúló testtel fordulsz
mozdulatod meg-megszakad
nem ölel csak a párna
sötétségbe léket ütve
nézel egy másik
sóvárgott
tündöklő
világba


tavaidban aranyhalak
sóhajtva húzod már a hálót
hiába igyekszel kifordulnak a sikamlós testek
sűrű homályban nyomtalanul
mély iszapba vesznek
kezedre nézel gyanútlanul észre sem vetted hogy reszket

ujjbegyedben lüktető vágyak járnak táncot
éjszakát váltó hajnal
sietősen hasítja ketté álmod.

2017. március 5., vasárnap

Magamnak és neked

Halvány színekkel festődik a reggel
sirály sivít
számlálom szunnyadó hóvirágok
álmodó szirmait
sejlik már
fákban
bokrokban
folyó suhanásban
a
tavasz
kedvem mégsem a régi
jól esne a vigasz
valami
félelem
ziháló fájdalom
vert tanyát feszülő 
vénülő vállamon
összeszorít
lenyom
az
árvaság
hiába bámulom az áradó Dunát
megragadt bennem a bánat
elcserélném
de
sehol sem talállak
ki
feleltél tegnapi jókedvemért
csak
a
hangod
kellene
csak
a
kezed
álljon fejre a világ velem s veled
nevetnénk bolondul
vásott gyerekek
szédülten
míg
hintánk magasba repít
törpének látnánk
létünk
hegyekké tornyosuló ostoba
kacatjait.

2017. március 4., szombat

Magamnak és nekünk is...

J. A. meg/és F. L.

Éppenséggel most azt szerettem volna, ha 

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat... versét valaki beleharsogná, kiáltaná a fülembe...

 



2017. március 3., péntek

Fütty

 
 
Feszülő rügy
csendet hasító fütty
fény csillan
kedvetlen hajnalom oda
hová lettél
te
édes
hová
te
utolsó
mostoha
gyomromban keserű érzés
megmarkol a régi kísértés
magamat gyűröm
ócska kis papírdarab
kidobhatnám
s
akkor
semmi sem marad
tegnapom sava mar
kopottas éjszaka
vaspor magányt zabáló fájdalom
ezer
őrült
kobold
részegen
viháncol
vállamon
és
most ez a fütty
 
tűnődöm

már új tavasz jele
kikandikálok szokott vackomból
megnézem
mit is kezdjek vele.

2017. március 2., csütörtök

Pirkadat

Február végi hajnalon.