Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2020. október 30., péntek

NEONOS HAJNAL...




Ma nem javítok csúcsokat
de ma sem ébreszthet fel a vekker
háromnegyed négykor szakítottam először a meghitt ágymeleggel
bosszantó néha ez a korai ébredés
fordulj a másik oldaladra - súgta a hang
de
én
meg sem hallgatva
szófogadatlanul bámultam a sötét ablakra
aztán mégis csak legyőztek a vágyak
fogytak a kortyok és elfogyott a méz
keksz morzsa takarómon pilinckéz
egy
pillanat
szemembe ötlött az első karcolat
feketébe burkolt túlpartunkba
csíkot húzott vékonyra sodrott hosszú ecsettel a lomha pirkadat
árnyak között lassanként szaporodtak a fények
neon narancsok
pazarló sötét és azúros kékek
csíkozták be minden távoli szegletét az égnek
lélek és szív szinte megállt
szótlanul figyeltem a szétolvadó csodát
tükröt tartott az ébredésnek az áradó folyó
s
lent a part alatt
vízbe csobbant az égi festék
megvillantak aranyos csillámló lemezkék
és
egyre csak
szaporodtak a színek
felébresztették az egész partfalat
szépség és remény
törte meg az áthatolhatatlannak hit sötét ádáz szellemét
 
ébredni csoda
mostoha éjszakák terhét elhagyom
és
nézem ahogy túl az ablakon
párafelhőt lebírva
mindent átszínez
emelkedőben győzedelmes felkelő Napom!

2020. október 28., szerda

Egyetlen csepp...



 

Éjszaka
egy
 megébredek az álom ridegen partra vetett
valami kő nyomja töri a szívemet
hol jártam - mi volt az álom
szövedékét felfejteném - nem találom
elszakadt
csak a fájdalom keserű íze maradt
szemem kerekre tágul
valaki szólított vagy valaki távozott talán
a
didergő éjjeli világból

fenn a hold megremeg
semmit sem kérdezek
pohár víz
arcomon csordogáló cseppek
sötét sóhajok
nem válaszolnak
kóborló titkokat minek kutassak
minek is keressek

vissza az ágyba
megmelegít paplan és párna
magam köré gyűjtöm mind  - szeretett gyönyörű arcaim
és
képzelem
itt van talán velem aki miatt fojtogat a szív
helyet szorítok neki
billen a ladik
kinccsel
mosollyal  máris megtelik
álmom újra kerekre gömbölyödik

alig néhány óra s pazarló színekkel betoppan a reggel
eloldalog a félelem és felszáll a pára
napfény olvad az éjszaka cserben hagyott magányos világra
egyetlen egy csepp tapad rám s a szél ringatta bogyó bíborára.

.


 
 

2020. október 25., vasárnap

"Az igazat mondd, ne csak a valódit!"

https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/97186/ertekezes.pdf?sequence=4&isAllowed=y

 

 https://nyiregyhaza2019.blog.hu/2018/10/22/_56_nyiregyhazan?fbclid=IwAR3lAXyu1dKW3TOEUiyUAeVVxwo08hACXr6w8j5za07P7T3Er_CgMdFoyPc

2020. október 23., péntek

1956 - Akkor is szabadság...

 

 "Majd ha ünnep,
Majd ha ünnep lesz végre,
Írjátok az égre:
Édes-keserű, ha forr a dal.

Hogyha félve mondják,
Akkor is szabadság!
Hogyha vérem ontják,
Akkor is szabadság!"

/Ghymes/


 

Szép ősz lehetett

bárhogyan próbáltam

nem tudtam megtartani mind az emlékeket

nem látom már magam előtt nagyapámat  

arcát takaró hatalmas szakállat

ki fogadalmat tett

addig növeszti míg el nem tűnnek a megszállók

a

szovjetek

s

kicsiny hazánk újra szabad lesz

nem érte meg - néhány nappal előbb halt meg

mint ahogy a forradalom

tűzvirága beragyogott a Kéz utcai kicsiny ablakon

 

mi az őszi napban kiskabátban gyerekek hárman

tanakodtunk Tompa Mihály utcai otthonunk udvarában

nem tudtuk mi is az a forradalom

apám alakja vékony volt arca sápadt

nem vettük észre szemében az őszben fellobbanó lázat

 

éltünk

magas fakerítés mögött

vigyázott ránk anyánk

nem messze tőlünk élt nagymamám és nagyapám

 néhány perc séta volt csupán

anyám arcán öröm és aggodalom

nem mehetünk hozzájuk – mondta

kitört a forradalom

 

csupán emlék töredékek maradtak

de feledhetetlen fájdalmas az a pillanat

amikor elhangzottak a döbbenetes szavak

 

bejöttek az oroszok

 

csörömpölt csikorgott a sárga macskaköves Debreceni utca

lomha tankok sora vánszorgott keresztül a városon

udvarunkból is hallhattuk a megszállás iszonyatos zaját

ruszkik haza - elcsendesült a szó

helyét a rettegés vette át


 

emlékszem a házkutatásra - az AVH-ra - fekete autókra és a tárgyalásra

hová anyám elvitt magával

legkisebbként legalább pár pillanatra

bilincsbe vert édesapámat

messziről meglássam

az

arcokra akik mint bűnözőre úgy „vigyáztak”rá a betegre

csontsoványra

 

emlékszem

pizsamája nehéz illatára mit szorongattam hazajöttét várva

és

emlékszem egy gonosz vörös arcra

Piroska bácsi - mondtam anyámnak

pedig a neve Farkas elvtárs volt - megfigyeltem jól mekkora volt a hatalma

fejem búbján talán félre is csúszott a meggy színű svájci sapka


tárgyalások sorozatára

még jobban az évtizedeken át véget érni nem akaró harcra

a

bélyegre - apád ötvenhatos

nem terem neked itt babér

maradj nyugton – fogd be a szád – ne lázadozz

 

földönfutók lettünk de vittük mindig magunkkal a szent szavakat

igazság

szabadság

haza


alig voltam öt éves el kellett hagynunk barátot és rokont

Nyíregyháza fénye

egyre csak távolodott

 

kis motyóba rejtett kincsemet mindenhová magammal viszem

bárhová sodor is a sors

 "akkor is szabadság"

így tanítottak ők

az

örökké küzdők

apám és anyám

övék is ez az ünnep

emlékük felragyog mint ködös reggelt szétszakító nap derűje

a

szabadon hömpölygő áradó Dunán.

 

2020. október 22., csütörtök

Mit visz a kishajó?

 

(Ez a hajó nem az a hajó...)


Mit visz a kishajó?

Teljesen sötét - függöny mögött az ég
morajt hallok - erőlködést
mit tolhat ez a hajó ilyen nehezen
piros lámpa az orrán - vízre firkál fénylő jeleket
ablakok villanak a sötétben
nem látom a hajótesteket
míg araszolgat a fénypontocskák megsokszorozódnak
ahogy az erős lárma dübörgés távolodik és elhal az éjszakában
úgy nyeli el a folyó is a tarka csillámokat.
 
Mit visz a  kishajó?
 
Jut eszembe a játék
méz szagú nyári hajnalon már a kertből figyelném
miközben kapirgálnék.

Mit visz a kishajó Á-val?
elszállt a kedvem együtt a nyárral
legyen hát
álom
ábránd
áldozat
számlálgatom a ráncokat
szívemben és szemem alatt
könny folyt befelé mint a patak.

Mit visz a kishajó B-vel?
Megtelt a kalucsnim ezzel az évvel
b mint betegség
bánat
balsors
bosszúság
de
lehetne éppen
hosszú száron billegő bogaras bíborkasvirág
barát és bocsánat
hűsítő pohár borral érinteném a szádat.

és
C vajon mit takargat?
Könnyed kacskaringós cikkanó fecskés ébredését egy újabb napnak.
céda sors
cédula
cudar
cukorka nagyon savanyú - egy staniclival

a
betűk szépen sorakoznak
fáradt égi felhők már mind tanakodnak
eresszék e ki a napot nekem
lássam jól a betűket
hogy az abc végig meglegyen.

és
ne vesszenek el a többi hangok:

derű
erő
fricska
gondolat
hőség
illat
játék
(a szerencsének egy jó nagy)
kalap
 
libbenő-mosolygó-naprózsás-oltalmazó- pazar
(tűnjön el a bú és bánat ahová csak akar)

rakoncátlan 
simogató szó
tűpontos
utólag át nem írható
varázslattal teli tarka színű őszi erdők és rétek
zizzenő avarba süppedő boldog könnyed léptek
zsák számra öröm
xilofon hangjára kezdődő hálaadó ének.

Kedvem végre a régi legyen,
szép reményes napokat hozzon a kishajó újra nekem.
 
 
Mire az abc végére érek múlik a rossz hangulat, felébrednek a fák és a fények, madarak keresnek a fűben eleséget.
 

 

2020. október 19., hétfő

Erdei út... a festészet napján...

 

 Ezer színével int felém

hívogat  s a szél is zenél

avar roppan

őszi virágok szirma lobban

kövér felhők futnak az égen

 festménybe léptem

mint egy régi régi képen - erdő napfényben

öreg törzsek korhadása - -nyurga ágak hódítása

gombák - tollak

 múlt tör rám és emlék éled

szagok - színek

agyamba behatolnak helyet kérnek

újra kamasz vagyok s egy Paál képet nézek

 

víz fodrozódik

csónak billeg

sietni kell de vajon minek

ki vár

mi vár

hová visz a rohanás - hová sodor a vágta

lehajolok

bogárka száll kései virágra

kicsiny gyík bújik

sápadt levélen vizet csókol a nap

 

 hosszan nézem őszre itt mi is maradt

képeskönyv élet - elfutott idő

álom a tegnap és az azelőtt

szirmokkal ölelő vágy

hosszúra nyúló pillanat

remegő levelek a víz fölött

tükörkép - a folyó szalad

sóhaj

 siettet - sodor a pillanat

 át a vízen hazafelé az őszi szél hajamba kap beleborzol

hideg jár át - első kísértete a hosszú télnek 

míg hazaérek

 gyors szikra pattan - hasábok égnek

dermedt kezemben forró tea

orromba visszaköltözik az otthon szokott füstfoltos meleg illata.

 

 

 














("Megtaláltam azt, ami után a szívem vágyott..." Paál László)







 
 

2020. október 6., kedd

HAZATÉRÉS


 


Óriássá nőtt képek kúsznak át

szobám fehér falán

hazatértem első hajnalán

mozduló

hegyek

völgyek
halmok

sírok
temetők

elhagyott hantok

fák

bokrok

kárpáti egekbe szálló madarak

könnyel feláztatott gyönggyel kivert utak

kanyargó ösvény

imbolygó

folyó

rét

mező
fűszál

illatot hozó


tajtékot vető víz

áradó patak


borjak

bárányok

friss forrású kutak

szirmok
hajamba akadó elszáradt ágak
arcomon megpihenő

csend


fájdalmas alázat

haza

hon

vágy

álom

végtelenítve fut lelket feszítő vetítővásznon.

 

 2015. 07. 10.

2020. október 4., vasárnap

Vihar után...

 
 
Vihar után vagy éppen közben vagyunk nem is tudom, néha újra rákezdenek a cseppek és ablakomra komótosan peregnek, most egyenletes a ritmus, erre mondják - csendes, áztató eső, aztán a csend újra eljő.
 
Sötét volt még teljesen mikor ébredtem, szokott hajnali fél öt körül. Sötét volt, távoli mormogás jelezte hogy valami készül. Nem láthattam azt, ahogy elborul, ahogy elkomorodik az ég.
Szél vágtázott keresztül kasul a kerten, hajladozó fák suhogása töltötte be a teret. Becsuktam szemem, beburkoltam magam meleg takarómba, összegömbölyödve hallgattam, figyeltem a hangokat.
Az első szélrohamot követte a másik. Gondoltam hátha csak előjáték és visszaringat a kezdődő eső álmaim tarka világába.
Szívszorító veszteségek, mosolyogtató szépek útvesztőjébe hátha visszatérek, s beszeghetem az összefércelt álmokat.
De nem!
Bár a szél csitult, de megérkeztek az első erőteljes cseppek, tetőablakomra golyózáporként peregtek, s hamarosan a nyitott ablakon át megéreztem a por illatát.
 
Mosakodnak.
Mosakodnak a levelek.
Mosakodnak a fák és bokrok.
 
Erősödő széllökés rázta újra az ágakat.
Rózsám utolsó szirmai már a földön keverednek sápadt levelek között égően eleven színük megfakul. A szirom lehull, búcsúzó napok ezek. A nyár tegnap még forrón visszanevetett, mára hideg és meleg összeveszett és a nagy ütközetben, itt felettem hangosan csatáznak.
Sokadszorra is vége a vissza-visszatérő nyárnak. 
Feltépi mindig a sebeket, kecsegtet, csalogat, csábít - vedd le a blúzodat, hagyd, hogy válladat, karodat, nyakadat szeressem. Aztán megrázza loboncos fényeit, meghátrál, s vöröses szikrákat vet rám az ősz megint, s begombolom magam, ne kússzon a hideg beljebb csontjaim közé.
 
Itt csatáznak szívem felett, kinek drukkoljak, ki adta, ki adja nekem a legszebb órákat, perceket?!
 
Mielőtt tárgyilagosan megadnám a választ Zsömle kutya jó hangosan megkaparja az ajtót: 
- Ébresztő gazdasszonyom! Eressz be, dörög-morog, egyedül kint félelemben vagyok.
 
Ébrenlét és álom határán szakad hát meg a perc, beengedem, az asztal alatt meglapul. Melegbe kuckózza magát, félelme csitul.
 
Vajon a mi félelmeink csitulnak-e?!
Viharban?
Villámlásban?
Dörgő égi hangok mit mondanak, mit üzennek, mire tanítanak?
Harc, küzdelem, vagy béke?!
 
Elengedem a lehetetlent, vagy magamat újra és újra próbára teszem?!
Visszafekszem a jó meleg ágyba, lecsukott szemmel hallgatom a vihar vad tombolásait, s a kérdésekre választ adni most nem tudok.

Elképzelem, hogyan rázza szél a fákat, koppan a dió, virágoknak sincs kegyelem, bocsánat.
Őszi nagytakarítás.
Elhullik, elvész valami.
Félelmetes és gyönyörű, ahogy egyszer csak varázsütésre elhalkul és selymes, lágy zenévé csendesül az iménti zűr.
Mintha kiürülne egy pillanatra az űr.
Csodálatos karmesteri pálca.
Minden megkönnyebbül.
A cseppek.
Az ágak.
A levelek.
Fűszálak.
 
Hiába keresem a szavakat, nem lelem, hogyan is nevezzem a beállt csendet, a bokrok, fák tisztára mosott leveleinek sóhaját?
Egy-egy csöppenő, csurranó vízcsepp hangjával keveredő lágy neszt, azt ahogyan bezárul újra az ég...

Béke és bánat egyesül bennem legbelül.
Kicsiny könnycseppek kuporognak szemem sarkában. Még nem döntöttek kibuggyanjanak-e, vagy befelé csorogva mossák, mossák a szív titkos útjait?
Ezer meg ezer kérdőjel van itt.
S a rám zuhanó csendben megérkezik a reggel, libbenő levelek, pocsolyába hulló utolsó cseppek vetnek táguló karikát.
Kinézek. Okkerek és kékek, zöldek és barnák reggeli képe, reggeli szépe fogad. Alig egy kőhajításnyira hömpölyög a duzzadó folyó, nézem ahogy nyaldossa a túlparti, rőtté váló bokrokat, vízre hajló sárgult ágakat.
 
Ősz illata kapaszkodik belém.
Nem űzöm el, nem tehetem.
Ideje, hogy újra megszeressük egymást.

Megfürödtünk, megtisztultunk.
Utolsó nyári záporunk hűvöse csitít.

Kezdődik a nap, zsibongó madarak érkeznek hamarosan, villanó fehér szárnyak feledtetik a vihar sötét, múló perceit.
Hajó közeledik, megáll, és visszatolat, hallom a motorházból feltörő erőlködő hangokat. A szemből érkező hajónak adva teret.
Hajóvonták találkozása itt a kert alatt szabad!

Megtorpanok.
Vajon a ma és a holnap nekem mit tartogat?!