Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2010. november 29., hétfő

Téli kép



Úgy tört ránk
mintha sosem lett volna tél
jeges furulyán
vacogó nótát fúj a szél
fel

alá
száguld
majd forog
vörös vér szirmokkal
dobja meg
 a
párás
homályos ablakot
még süt a nap
de
kertemben már
semmi sem a régi
egy éj
s
minden megfagyott
lehullott fakó virágok
eltüntették a nyári illatot
mindenhol teret nyert
a
hideg és a hó
pattog a tűz
bolyong a gyertya lángja
forró teával várlak
készül a nagy varázslat
kívül hideg világ
fojtó tűz legbelül
kályhámon
édes
alma sül
míg csókot dobok
a
perzselő
hamvában is szerelmet
sejtető
száz sugarú
kései nyárnak.

2010. november 28., vasárnap

Este


Mára nincs más hátra
álom fonálba
álom fonálba
takarni a lét
ezernyi kis ütemét

holdas
sugaras
szívedhez nyúlni
magas tornyokon át

hegy
völgy
utak
vizek

tükrözik
szívem
képeidet

keresném drága lépteidet

hegy
völgy
utak
vizek

ízekre szedik emlékedet.

2010. november 17., szerda

Éjszakák - hajnalok



Boldogság a hangod
boldogság míg lelked ideér
fények futnak át arcomon
leteszem a fegyvert
harc nincs csak béke

béke

régi percek drága menedéke
minden táncol és nevet
szelet vetett
vihart aratott
ódon szerelem
köszönöm
a
napot
az
álmot
szívembe hatoló
csontig felszakító
gyötrelmes
gyönyört

látom a szád
érzem
meg-megremeg térdem
sejtjeimben az őssikoly
végig fut
kavarog
áldom az átkozott napot
mert megkaptalak
és még se

tiéd vagyok
mégis árva

lélek cserepek üvegszilánkja
véreztet el
ölelnélek
ölelnél
életünk nem enged

éjszakák
hajnalok
vesznek kárba

kábán figyelem magam
nélküled torz vagyok
alaktalan

építs fel
hangod
cifrázza szemem előtt
a
lét
eltépett
selyem köpönyegét
hulljon rám
szerelmed minden álma
ne éljek
koldusként
magamtól megalázva.

Hiába



A szó ahogyan buggyan
ott vagyok duzzadó ajkaidban
szemed ahogyan villan
osztozom temetett titkaidban
kezed ahogyan remeg
álmodban magadhoz húzod
vágyakból épített
könnyekkel szépített
elhagyott testemet

aztán
ahogy a sejtek
süketen
némán egymásnak jelelve
könyörögnek
zokognak esdekelve
összeölelik a tested
lökik a vért
szétfutó erekbe

agyadban formált
dermedő holnapok helyett

hiába kérik
hiába sírják
szempillád alá
hiába írják
hogy szeress

elmédben ott lapul a félelem
eltaszít
mindent kivet a rideg értelem.

2010. november 14., vasárnap

Szívrejtek

Örökre szívembe zártalak
talán ezért
nincs bennem béke

úgy dörömbölsz
kiáltasz nekem
hogy
belefulladok
a
zuhogó vérbe

örökre szívembe zártalak
hallom mindig
mindig a hangod

vállamra szállnak
sóhajtozva
száműzött
tört szárnyú
fekete galambok

örökre szívembe zártalak
ökleid keményen
dobhártyámhoz
verted
agyamban
csontomban
rejtezel

életem
örökké neked kell

görcsösen fog kezed
el sosem
engeded
a
halkan konduló
sejtemben mozduló
parányi
lét-lélekharangot.

2010. november 4., csütörtök

Vers a kései tavaszról




Két napja keresem már szavait
hirtelen jött
váratlan románcnak

szürke folyó fölött zúgó zuhogásnak

pára

eső között
kertembe csoda költözött
megálltam ott
helyet jól tudom


nem nyílik boldogság
titokzatos
homályos utakon

megálltam hát e furcsa alkonyatban
hársfák keringtek
míg minden mozdulatlan

rám szakadt az ég
szívemre zuhant a tavasz
illat 
virágsokaság
hajamra hulló cseppek
csend és belső dübörgés
kísérték a nyirkos kora estet

víz folyik eső csepereg
összezsugorítom emlékedet

megmosom magam
a
múló pillanatban
szememre szelíd nyugalmat festek
tarkómon érzem átható
meleg tekinteted
egy percre még foglyod lehetek

csak egy perc
aztán közöny kalickámba visszatérdelek.

Idegen

Idegen vagyok itt
csak nézem
csendben arcod
szemed
kezed
arcodon a pírt

idegen vagyok
minden perc élni hív

tegnap és holnap
szívemben ott sajog

régi fantomok
s
 holnapi angyalok

idegen vagyok itt
régi angyalok
és
holnapom
vad fantomjai közt

állok a sarkon

arra eszmélek
hogy kihallik
amit dúdolok

nem történt semmi

tűnt életek
halálos holnapok

nem történt semmi
bármerre nézek
bármerre lépek

bűn
bolondág
bukás

bennem lüktet egyre a dal
élek és  egyszer
csitulva
meghalok.

Elaludtam a padon






Gondoltam hagyom
hogy a bágyadt alkonyat az udvaron
árnyékot húzzon végig fáradó arcomon
míg örvénybe húzott a csend
legbelül itt mélyen végig kúszott a vágy
megérteni újra apám drága bölcs szavát
látni anyám régi mosolyát
és
a buja kertet hol bogarásznak
tesznek-vesznek
kapák gereblyék ásók között
földszagot érezni mely frissen öntözött
botladozni szertehagyott kosarak cserepek
csámpás kerti cipők között
hallani hangjuk
élvezni a citromfüves tea
forró bögréből párolgó fanyar illatát
s
ahogy a szél lépésről-lépésre végig kísér
bejárja velünk kertünk  minden zegzugát

múló idő elűzi álmom
érintésük hiába várom hát ébredezem
udvar
csend
kerti pad
ti vagytok csak
ti vagytok csak
szívem zokogva felriad
arcomról hiába törlöm
könnyem
s  a rám boruló szürkülő árnyakat.

Múlt

Kereslek
kong 
csak
kong a szó

néma csendben
kezem még óvatlanul
néha szívsebedre rebben

kereslek
kötődsz

s
 kötöm még én is sorra
vágyfonalam
mégis mintha késő
fekete éjszaka volna

kereslek
itt vagy velem
majd iszonyú a messze

kereslek
könnyem pereg fakuló
gyöngyszemekre.

Nem az út


Nem az út
nem az idő
hanem a fájdalom
hogy kiszolgáltatlak
Téged a kínnak
s
 kiszolgáltatom magam

a
gyönyör
perzselő szakadékához
menni
venni a szentelt percből
míg angyal
pihen a vállamon
lopni
igaz
arany
forró
szavakból
szívemet
simogató
hangokat

aztán halni
ölni vágyni
zokogva
és
 hagyni
hogy penész
fedje be
életünk

nem hinni
nem hitetni
csak belemerülni

jóba

fertőzni életem
foltozni életed

megtelni
kiürülni
és
veszíteni
veszíteni
zokogva
széttépett ujjainkat
elrongyolt napjainkat
összevetni
a
lehetetlen
hihetetlen csodával.

Ujjad hegyén


Táncoltam veled
míg a nap
megérintette arcomat

táncoltam veled
tág tereken
álombolyhos
éjjeleken

táncoltam
igaz a zenét
nem hallotta
senki
senki

még

táncolnék
nyújtsd
hát kezed
ujjad hegyén
még táncolok
Neked!

Örökké


Míg ölel az álom
velem lélegzel
pillád alatt
ott feszül a múlt

nem
ez nem álom
hiába várod
nincs ébredés
nincs vége
csak kalimpál szíved
csak fordulsz
érintenél
tartanál
örökké.

Örökké
sejtedben létezem

ha nincsenek szavak
ha nem lesznek könnyek
ha elfúlnak a sóhajok
ha hiszed
hogy mindent
köd lep el
egyszer ismerős útra érkezel
és
minden
minden eléd zuhan

mint egy végtelenített
körhinta
úgy forog a világ
zuhansz
zokogsz

nem hallja senki
nem érti senki
te magad sem

nem szabadulsz
mennyország és pokol
tombol benned
míg elkárhozol.

Esik

Esik
homlokom mögött koppan
minden cseppje

esik

távol vagy tőlem
szerelmed
elereszt-e

esik

csendben hallgatom
közelgő alkonyom
erősödő neszét

jötte úgy nyomja szívemet
mint ódon
cirádás márvány nehezék

esik

takaróm arany
lepedőm ezüst
vánkosom bársony

vacogva ringatom magam
 magányos ágyon

esik

csontomig hatol
nyirkos hideg

ölelésed szétfoszló álom
nem melegít át többé
arany tekinteted
ezüst szavad
s
kezed a bársony.

2010. november 3., szerda

Bánat




Hajamban fészket rak a bánat
szívemben szikrát pattint a félelem
halvány lángjánál
alig látom
alig értem
mi történik velem

hol vagyok
hol élek

keserű percekkel megrakott
magányos csónak
sodródik velem

zsibbadtan várom
a
semmi holnapot
míg árad a víz
elém sodor
sok régi lomot
megfakult kacatot
mind
mind mit a tegnap elhagyott

ébredni - álmodni
kongó üresség
 fekete fájdalom
 a
múltat
már nem értem
jövő kísértet
rám vetülő árnyát
tehernek érzem
fáradó vállamon.