Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2021. május 31., hétfő

Árvaság lilában...

 
Visszakanyarodom
újra
vár
a
csendet oltalmazó
roskatag világ árva otthona
vad gondozatlanul
kerti fészer mellett sárga virág lapul
és
 virít az orgona
messze leng az édes aroma

vaskapun rács
rozsdás öreg lakat
lezár előlünk
rég taposott kanyargó 
elvesző utakat
most mégis itt
sóváran
bután
nézem
oszlopokon végig fut mohón a lián

zsenge kacsokkal nyújtózkodik
 erős karokkal kapaszkodik
mindent átsző 
libbenő fürtök
édes illata
belém fészkel 
ragaszkodik
 megfojt a látvány
 fényesen lila
árvult világ
tovatűnik a ma

magánysziget
régi szerelem
méreg
tékozolt
 vágyfészek
halkuló fájdalmas létének
horzsoló
 öreg fák közt
botorkálva lépek
az
akác átbukik a romos kerítésen
buján
 
bolond szívvel
visszanézek
felhő fest kóborló árnyakat
az
ég
távoli hajlatán.


 

 

2021. május 30., vasárnap

PIPACSOS - Variciók egy témára, egy sémára, egy selymes virágszálra...

 Az úgy volt, hogy tegnap útközben megmutatta magát a színfolt, fehérek, sárgák, kékek között felfedezve "őt" a boldog tavasz hirdetőt minden eszembe jutott. Tavaszok, nyarak, szenvedélyek, és este félálom, álom között megérkeztek a szavak. Csak forgolódtam, s jöttek a képek, emlékek, léptek, hiú ábrándok és beteljesült remények. Reggelre elillant mind és most hiába próbálom, hiába vágyom - ugyanazt és ugyanúgy már ki nem találom... Bukdácsolok, "tollam hegyén" nem születhet meg úgy a költemény, ahogy neked szeretném visszaadni - cserébe az életszerelemért.

 


Nap piheg az égen

Szöszmötöl a nyár
Zöldbe borult ágra
Parányi pille száll
Habfehér pamacsok gurulnak
Szanaszét
A szél vad táncát járja
Elvesztve eszét.

Erdő mély szava zendül
Szívemhez tapad
Lesz még közös utunk
Vénülő fák alatt?

Fent akác virágzik
Bodza tányérja ring
Csipkék pereméről
Bogárka széttekint.

Toldom foldom a percet
Bánat ne jöjj közel
Törékeny pipacsot
Kegyetlen lián szorosan átölel
Megremeg a selyem
Szirom lepereg
Piruló május
Véged
 
Múlt varázst idézek
Szemem sarkában kucorgó
Könnycsepp lassan megered.
 
 
 
 
 Pipacs halál
 
Erdő szélén jártam
mindenfelé magasba nyúló nyárfás 
virágban
habfoltos volt az út.
 
Éppen ott ahol az ördög
fedelet
hangosan a pokolra csapott
ott ahol megremegtünk
s
ijedten felnevettünk
a
furcsa hang
itt motoszkál fülemben ma is
találgatom mi lehetett
és
nem találok feleletet.
 
Legalább végre megleltelek 
csodáltam
giz-gaz között remegő
pompás
kelyhedet
életes döbbenet
hív
kacér
kedves
sóvár szerelemre csábít
alig hogy léptem feléd egy moccanásnyit
a
sűrűn tekerődző
rád szőtt liánból
kisegítselek
szárral együtt szirom is szakadt
és
a
tündérszép virágokból csak egyetlen egy maradt
meggyilkoltalak.
 
 
Pipacs
 
Kívánatos pecsét
szelíden ringat a szél
buggyanó piros
leszakítani ma is tilos
érinthetetlen
titkos szerelemben
fogant gyönyör
hiányod meggyötör
partoldalon
mezőn
terülő legelőn
búzakalászok árnyékában
hűvös tavaszon
lüktető mezítelen nyárban
éledésben és elmúlásban
mindet megtalálok benned
vakon keresőn
megnyugvást és reményt
hogy
újra s újra
lehess enyém
boldog 
bíboros bókolás a szélben
szirmod ékes
térdelve nézlek
 
és
száz meg ezer
átvergődött út sem téríthet el
parttalan napok
halomba hányt ócska semmiségek
karvaly bánatokban
is
megtalállak téged! 
 

 FÉNYEID

Eljátszom itt a szavakkal
fényekkel árnyakkal
tavasszal
s
a
percek
rohanvást
szórják rám az átkot
elmúlunk
nem látod

Májusi selymeink szétszakadnak
ereje lesz majd a napnak
váll pirul
s
pipacsok ékes szirma hull
fekete mákony
delíriumától botladozol
részegen
kétség kaparja torkod
karodon seb hasad
fűszálpengés támadás
vissza nem térülő
villanás
ringó réten
megbicsakló varázs
színpászmás kelyhekbe csókoló
 darázs

illanó ártéri vizek
pocsolyák
sáros földutak
kiszabadulnál de szorosan gúzsba köt a pillanat
pipacsszirom
vércseppesen tapad
és
semmit de semmit sem tehetsz
az
idő áll
moccanatlan
foglyul 
álomba billenő vágyak ejtenek
sírsz vagy kacagsz
hullnak
hullnak
egyre a sóvárgó szavak.
 

 
 
 




 



 
 
 
 

2021. május 29., szombat

MINDEN KÉK -Érd és irodalom

 


MINDEN KÉK

A csend itt bóbiskol még 

első madár rikoltásig egy óra is eltelik

észre sem veszem

fut az idő míg a hajnali eget hosszan kémlelem

szorgalmas az égi mester

káprázatot varázsol új és újabb színekkel

fényszalaggal gúzsba köti a partot


nézem a csodát

lassan tárja szét az ég fényveretes kapuját

mészkék cseppek a sötéttel keverednek

tovatűnik az éji sejtelem

ámulok és egyre többre éhezem

látnom kell hogy meghódít földet és eget a fény

lassacskán a kék

mindenhová finoman beszivárog

színe hasonlatos egy régi zománcozott tálhoz

anyám keze kékítőt cseppentett bele hogy ruháinkat fehérebbé tegye

nap szárította szél lengette rázta

nyár illatú lepedő és párna kísért lefekvéskor

álmodott gyermeki világba

egekre tekintek újra visszarepülök velük a múltba

emlékek suhannak

tejes felhőhabokon szállnak

madártejet kanalaz anyám

nagyra tátom a számat

ne csorogjon félre egy csepp sem

anyám gyógyító kezét

könnyedén teszi láztól sajgó fejemre

kincses meséket súg

szépeket

nem cserélném semmivel el a perceket

húzom és vonom a gyógyulást hosszasan fontolom

meleg és puha ölelést érzek ma is a hátamon


még tágasabbra nyílik az ég

szeretem ha ennyire kék

benne megtalálom ibolyaszín tekintetét

gyerek lehetek gondtalan gyerek

nem keresek bajt ostoba bánatok miatt sem epekedek

szívem mélyén gyarapodnak a vágyak

saját szemmel nézni minden szegletét a lázadó világnak

szürkén gomolygó felhőkről mit sem sejteni

egünket  hányszor de hányszor befedi

 árnyékot vet hidegen

vállamra terpeszkedik és akkor minden idegen

súly nyom arcomat anyám virágos kötényébe fúrom

bánatot s félelmeket szorgos keze elhesseget

végig gondolom minden elvétett léptemet 

feloldozást kapok és újra szabad leszek

rakoncátlan kalandra éhes

eget és földet kémlelő

kerek szemmel hajnali titkokat megleső

vakító kékek tengerébe látó

könnymaszatos kicsiny gyerek


megtanított rá hogy ébredéskor

a

napba mindig bízón belenézhetek.

 

 

 

 

 

 (Késett, de nem múlott... Hosszú idő után 2021 május 28-án ismét irodalmi lubickolást élvezhettünk Érden, mert ott érdemes... Kezemben Nagyszalóki András festménye -köszönöm, hogy ismét aranyos lehettem - Mi szép, ha nem ez - 2020-as pályázat révén/kapcsán/által.)

2021. május 28., péntek

Mélyben és magasban


 
Mélyben és magasban
harsogó tavaszban
zuhog a fény
s
a
léptek
rövid pórázzal mértek
még májust adj nekem
itt serceg bennem ez az ostoba vágy
beszippantani a bimbózó világ
szanaszét sodródó édes illatát
 vakító nap
vert arany s bíbor színe van
küzdök
birkózom
nem hagyom legyőzni magam
kapaszkodom
virágba
 fába
recés szegélyű levél hasít
tanít ráeszmélni a valóságra

tócsák és mély vizek
ösvényen szorosra záródó ágak
paták nyoma mutatja
pocsolya partján ivott egy állat
 őz lehetett
csúszik cipőm a sárban
érces hangú visító madár
 ijeszt rám csenddel bugyolált 
lomha délutánban
nyakamba
karomra
hajló
fűszálak selyme bágyaszt
lepke hintázik
boldogan
méhek zümmögnek nektárt vacsorálnak
dong és zsibong a rét
simítni sebhelyet
vérehullót kézfejemre óvatosan kenek
odébb feketült odvas fák
száraz ága reccsen
dédelgetett öröm és kín téblábol bennem
májusi hangodat sóvárgom
tarkómra hulló kezed
fent fény csillan 
messze szálló szárnyak
tavaszbúcsúnk ideje újra elékezett

fűtenger közepén alig hogy látszom
 magasba
mélybe
nézek
meséket képzelek
szívérintősdit játszom
 
kúszik felém az alkony
hideg szelekkel támad
vállamra visszahúzom a pántot
 hiába várok
sóhaj sem segít
szanaszét gurulnak
vágysúlytól
megrepedt színes üveggolyóim
mind.






2021. május 25., kedd

Életfogytiglanig tartó kaland...

 

Mi gyerekek nem sokat sejtettünk a nagyvilági történésekből. Nem jutott el hozzánk több, mint a tankok csúszkáló, csikorgó hangja, azokon a bizonyos sárga macskaköveken. Az arcokra kiülő rémület okozta sokk, hogy bejöttek az oroszok, s azután a döbbenet soká nem is csillapodott. Nagyapám az októberi napokban halt meg, mikor még nem gyanítva, hogy fogadalmát nem fogja tudni teljesíteni. „Csak akkor vágatom le a szakállamat, ha...” Úgy lett életének vége, hogy a szabadság csak vágyálom maradt. Furcsa, de temetésre nem emlékszem, s gyászra sem. Nagyanyám akkor már évtizedek óta gyászban élt, elsőszülött Jóska fiát tüdőgyulladás vitte el, egy könnyű kiskabátban tett dermesztően hideg téli séta következtében. Bizonyára erős, mély fájdalom járta át anyám szívét békés lelkű, csendes édesapja elvesztésekor. Nagyapám, aki a fellelt papírok szerint rendőrtörzsőrmester volt a háború előtt, sok humoros történettel szolgálta vígságunkat, itt-ott felszedett életmorzsákról, amiket, mint posztos rendőr valóban az aszfaltról, vagy éppen azokról a sárga utcakövekről szedett fel, anyám tőle örökölte azt az éles jó szemet, ahogy meglátta és karikírozta az emberi furcsaságokat.

Látogatóink voltak... Mi nem filmekből ismertük a kalandokat, izgalmas fordulatokban, eseményekben dús napjaink voltak, egy kis házkutatás, éjszakai látogatás, nyomozósdi, meg ilyenek... Apánk letartóztatása.

Sejtelmünk sem volt arról, hogy miként viseli apánk a börtönt, s nem tudtuk mi lesz vele és barátaival... nagybátyám, a drága Tyepus, kémkedett utána. Ne értsük ám szó szerint, hisz csupán felderítő munkát végzett. Akkoriban az erős, izmos parasztfiúból férfivá cseperedett Kósa István a sörösöknél dolgozott. Stráfkocsival szállították a sört, hatalmas testű muraközi lovak húzták a terhet végig a városon, patájuk koppanása zengett a Debreceni utca sárga kövein. Mi sem volt egyszerűbb, mint egy söröskocsisnak megkörnyékezni a börtönőröket. Így tudtuk meg, hogy apám hogy, és hol van.

Tárgyalások húzták vonták szegény anyám idegeit. Hírek jöttek mentek, félelme toronymagasra hágott. Halált osztó kaszák suhintottak szerte kis hazánkban a bíróságokon.

Anyám és apám az után éleslátás gyakorlását én is egészen korán elkezdhettem. (Már írtam erről valahol...) Anyám egy napon feladta rám a bordó kiskabátomat, rémlik, hogy bordó svájci sapkát is illesztett a fejemre, s elvitt magával az egyik bírósági tárgyalásra. Én voltam hármunk közül a legkisebb gyerek, aranyos kis pofival léptem be az oroszlán, de inkább mondhatnám az oroszlány barlangjába... (Mint az internet világában böngészve, jó ötven évvel később megtudtam – Szabolcs-Szatmár-Bereg megye pereit a határon túlról, kijevi oroszok irányították…) Apám és barátai a vádlottak padján... Apám arca sápadt, sovány, s én, mint csalétek, mint szívlágyító kislány kiválóan működtem. Mert az őrök, valahogy képesek voltak félrenézni, s anyám elővéve gyors mozdulattal odaléphetett apámhoz, s a két szelet kenyeret ügyesen apám kezébe csúsztathatta. A kenyerek közé saját főzésű csokoládé került, amihez az alapanyagot, a tejport és a kakaót, valami külföldről érkező szeretetcsomag tartalmából szerezte. Rejtélyes világ volt az.

Ma bemegyek a boltba és a polcról azt a dobozt veszem le, amelynek az árát meg tudom fizetni. Akkoriban élő kereskedelmi láncot építettek ki az asszonyok, hogy étel és ital, ha szerényen is, de jusson az asztalra. Apám megkapta az energiát rejtő kenyérkét, én meg erről mit sem sejtve gyermeki szemmel „fényképeztem” a jelenlévőket. Élénken élt bennem sokáig bizonyos Piroska bácsi ábrázata, akinek feltűnően piros orcája volt. Valójában a neve Farkas elvtárs volt, s Piroskának csak én kereszteltem magamnak a színe miatt. Nem járva messze a valóságtól, hisz vörös volt ő kívül és belül. Vajon a szín mikor hervadt le róla?! Ezt a kérdést persze négy évesként nem firtattam, kedvesen szólt hozzám, s mosolygott, már ahogy a vérgőzös farkasok képesek voltak vicsorgás nélküli mosolyra.

Eztán snitt... Vártunk, vártunk, és vártunk. Tyepusunk a muraközi lovakat olykor feltűnés nélkül a börtön felé kanyarította, hisz nincs abban semmi rossz, ha arrafelé is kedvelik a nagy csatos üvegben szállított sört. A hatalom urai, bocsánat elvtársai azonban nem a sörtől részegedtek meg...  Diadalittas terveket szövögettek, s egyre kevésbé volt kétséges az aratás... Halál – suttogták az őrök. Halál – zokogta anyám éjszaka a párnák között. Keserves álmatlan, idők következtek, Anyám gondoskodott rólunk, tárgyalásra járt, nagynéném Icuka jött vigyázni, vagy vitt bennünket a Kéz utcába nagymamámhoz. A napok folytak, a remény úgy szivárgott el, mint a szikkadt földben a gyors eső.

Példa statuálás, ez volt a módszerük! Nyíregyháza megúszta a tömeg közé lövetést, a lincseléseket. Talán, ha egy, vagy két közvetlen áldozatot követeltek a forradalom napjai. Gazdálkodó emberek lakták a környéket, tanyasi, falusi emberek vitték a városi piacra az ételnek valót. A kisparaszt családból származó apám, aki a bokortanyák világát jól ismerte tudta, ahogyan barátai is, hogy mindennek mielőbb normális mederben kell mennie..., hogy ne legyen áruhiány, éhínség, s földeken, műhelyekben élet, munka legyen.

Élet!

Maradt, akinek maradt... 

Nyíregyháza késésben volt 1956-ot illetően is, október 26-án az összegyűlt tömeg lerántotta talpazatáról a hatalmas lovasszobrot, Malinovszkij marsallét. (Anyám útja éppen arra vezetett, s megjegyezte: Muszáj ezt a szobrot ledönteni? – nem volt sikeres a megszólalása... – később, a végkifejlet ismeretében sokszor emlegette, milyen haraggal fordultak felé  szavaiért.) Szóval Malinovszkis pompás lovacskáját marsallostól lerántották, de vér nem folyt az utcákon. A megyében 52 szabolcsi forradalmi áldozat közül 15 személy halt meg, többségük azonban a fővárosban vesztette életét, vagy tűnt el… szerte az országban, hiszen orosz fegyverek golyószórói is osztották a halált.

Hősök és mártírok – az áldozatokról szól. Nagyon sok adatot utóbb, az internetről ismertem meg. Lupkovics György mellett más kutatók is igyekeztek feltárni a múlt történéseit. Nehéz olvasmányok ezek. Mai napig sem tudok könnypára nélkül olvasni és írni róla. Mert eszembe jut az a kislány, aki ölében tartja apja ruháit, amik a börtönből kimosásra hazakerültek, öleli és megszagolja – és apa szaga van! Nem szégyellem leírni, hogy most vén fejjel, ahogy a dobozokat nyitogattam, s ruhák is akadtak kezembe, megszagoltam a tizenkét éve elhunyt apám ingét... hátha még apa illata van... És minden egyes ingről levágtam a gombokat, legalább azok maradjanak meg... (Szeretem felidézni alakját, öltöny, vasalt ing, kalap, s mindig fényesre suvickolt cipő...)

Már megint elkalandoztam. Elindul egy könnycsepp, végig az arcomon. Hány, de hány könnycsepp áradt akkoriban... Bánatfolyók az arcokon. Tanúkihallgatások után hazatérő anyám otthon sorolta a valótlan állításokat. Még csak sejteni is alig lehetett, hogy mivel szorították rá a hamis tanúzókat valótlanságok állítására, hiszen semmi égbekiáltó nem történt a városban azokban az októberi napokban. Most, hogy a reggeli tiszta fényben elolvasom a „debreceni Katonai Bíróság” kilenc pontban összeállított vádiratát – ha nem lenne profán csak azt írnám ide: KÖZRÖHEJ!!! (A most  elmormolt káromkodást csak én hallottam...)

Apám, mint „VIII. r. terhelt” tetteivel kiérdemelte, hogy 5-15 évig terjedhető börtönbüntetés legyen a jutalom. A vádbeszéd 1957. december 3-án hangzott el, az ügyész neve és az aláírás nem szerepel a jól-rosszul gépelt papírlapon. Hogy miként lett belőle egy év felfüggesztett szabadságvesztés azt már sohasem tudhatom meg. Talán már akkor is a beszervezés hálóit szövögették az elvtársak. Mondhatnánk az ítéletről, hogy dínomdánom, mi az az egy év, féllábon is kibírható... DE! Csápjait a gépezet egész élethosszig nyújtotta meg, s bárhová indultunk, bármerre fordult a kocka... ott volt a szó, a bélyeg, a stigma: ÖTVENHATOSOK!

Apám társai közül Szilágyi László és Tomasovszky András életükkel fizettek – kivégzésük Nyíregyházán 1958. május 6-án történt, nem voltak még 34 évesek sem. A gyilkos kádári megtorlás áldozatairól sok évnyi kutatás után dr Fazekas Árpád tett közzé pontos adatokat. (http://www.1956mszvsz.hu/szabolcs-szatmar-bereg-megye-56-os-hosei)

Mi pedig, az életben maradottak szó szerint megnyertünk egy életfogytiglanig tartó „kéj”utazást. A nagy túlélő kaland átszőtte mindennapjainkat!

2021. május 23., vasárnap

Coming out

  

 

Nem, nem gondoltam volna, hogy egy hűvös, esős májusi hajnalon jön el a pillanat. Nem gondoltam, hogy felforr bennem még egyszer az a fájdalom és düh, és nem szégyellem kimondani az azt a gyűlölet, amit akkor éreztem!

Az az akkor...

Tizenkét évvel ezelőtt, egy kora májusi estén hunyta le szemét apám. Nehéz és küzdelmes tusa volt, fájdalmas, gyötrő búcsúzás. Emlékszem az utolsó, kórházi ölelés minden mozzanatára, ziháló testét roncsolta a kór, nyugtalan volt, s bár a kóma már hetek óta tartott, én reménykedve soká imádkoztam azért, hogy visszatérjen még hozzánk okos, gondoskodó apánk. Átöleltem és megsúgtam neki a legnehezebb szót... elengedem, mert be kellett látnom, hogy számára nem volt visszaút. Távoztával kimondhatatlan űr maradt bennem, hisz az élet második félidejében ő volt a hozzám legközelebb álló felnőtt. A veszteségek egymást követték, anyám hat nappal később követte. Furcsa a sors, évtizedekkel előbb elváltak útjaik, mégis volt valami, ami mindvégig összekötötte őket...

A MEGPRÓBÁLTATÁSOK!

 Apám halála után valahogy erőt gyűjtöttem, s el kezdtem rendezni dolgait. Rakosgatás közben egy addig sosem látott szürke zacskó került kezembe. (Gyerekként titokban hányszor kotorásztam a szekrény aljában tárolt holmik között, kedvencem volt az a barna bőrtáska, melyben tollakat, versatil ceruzát, radírokat, és egy, a kiváló tanulmányáért kapott aranyhegyű tollat találva örökre szerelmes lettem az írószerszámokba.)  De ebben, az eddig sosem látott csomagban nem írószer volt, hanem papírok zizegtek. Mondhatni stílszerűen valami fagyasztásra alkalmas tasak volt, amit a hideg megtartására fejlesztettek ki. A lefagyasztott múlt legrémesebb lapjait tartottam kezemben, a leghidegebb gyermekkori évek emlékei ömlöttek, zúdultak rám. Házkutatások, fekete autók, bírósági tárgyalás, AVH-s arcok emlékei.

Ahogy a lapokat forgattam, olvastam a napnál is világosabbá vált, hogy ALÁÍRT! Az én apám neve volt a sárgára színeződött papírlapon. Lassan összeállt bennem minden. A nélkülözésben eltöltött gyermekkor, a hányattatott sors, a rokonság elvesztése, de leginkább az a vas szigor, mellyel nevelt bennünket. (S amit három:egy arányban valahogy nagy nehezen ki is hevertünk, mire magunk is felnőttek lettünk.)  Gyermekként egyszerűen elviselhetetlen volt számomra az a fajta hajlíthatatlanság és puritánság, amiben éltünk, s ami hála Istennek később sokat mérséklődött. És életem azon pillanatában, amikor azok a papírok kibuktak kezemből megértettem mindent. Fájdalmak, félelmek, üldöztetés, számtalan megaláztatás. Mint az aktivizálódott vulkánból a perzselő szavak... úgy tört föl belőlem a düh azon a délutánon... átkokat szórva kiabáltam, sírtam, kiszakadt belőlem valami emésztő, perzselő gyűlölet.

Irántuk! A beszervezők, a beszervezők utódai iránt, mindazok iránt, akik mozgató rugói voltak az államgépezetnek, akik gyermekként, unokaként részesültek a "haszonból", mit szüleik, nagyszüleik összeharácsoltak mások tönkretétele árán. 

Apám aláírt! A vizsgálati fogságban tette, ahol betegen, kenyér nélkül maradt családjára, gyerekeire gondolt, szorongatottságban, kiszolgáltatottan... NEM VOLT más választása. '56 láza elmúlt, kit börtön várt, kit pedig akasztófa... két barátját kivégezték. A megtorlás dühöngő gyilkosai, a proletár diktatúra bajnokai nem ismertek kegyelmet. Különösen nem azokkal szemben, akik semmit sem tettek, amivel a gyötrő vallatásokra és a következményekre rászolgálhattak volna. Ma is visszhangzik vennem a kérdés - az, amit apámnak a vizsgálók számtalanszor feltettek: Ki juttatott el anyámnak 300 forintot, hogy etethessen bennünket?! Ez a kérdés fölöttébb foglalkoztatta a kihallgató elvtársakat! Ki mert segíteni bajban lévő családunkon?! Bár én néha azon is elgondolkodom, hogy ki lehetett a besúgó, a baráti, rokoni körben jól értesült informátor?!

Rövidre zárva - Apám aláírt, de sohasem jelentett, nagy csalódást okozva ezzel a vörös ideológia elszánt védelmezői számára. Inkább vállalta a számkivetettséget, vizsgálati fogságból szabadulva, a felfüggesztett ítélet után hamarosan el kellett hagynunk szépséges szőlővárosunkat. Nyíregyházáról az ország másik felébe Szakmárra költöztünk. Egy malomépület lett az otthonunk, ahol a konyhában éjszaka a lavórba belefagyott a mosdóvíz. Onnan tovább Boldvára, a sáros utak leszedték lábamról a gumicsizmát... és nem volt vége. Sok falu, sok-sok sáros út következett míg aztán 1990-ben változni kezdett a tűrhetetlen. Eközben az államvédelem ráébredt, hogy bakot lőttek... bár beszervezési javaslatot készíteni 1958. február 4-én még remek ötletnek bizonyult. Apámra erősségeinek hangsúlyozásával esett a választás, idézem...   

"Kósát átlagon felüli műveltségűnek, politikailag kevésbé megbízhatónak, de lojális magatartásúnak, gyors észjárású, őszinte embernek ítélték."

Valamit azonban számításon kívül hagytak, hitét és emberi tartását. Évtizedek múlva, nem okulva  kudarcukból a rendszerváltás körül, amikor apám életében eljött a pillanat, hogy 1947 után, másodjára is országgyűlési képviselő lett, no akkoriban még eljátszadoztak a gondolattal, hogy aktiválják a bombát.

Mi pedig egész életünkön át fizettünk azért a menekülésre használt aláírásért.  Fizettünk kedvünkkel, nyugalmunkkal, nem egyszer családi békénkkel, szeretteinktől való távolsággal, szegénységgel, és viseltük a terhet tudatlanul is. Apám életének minden mozzanatát áthatotta a bizonyosság, sosem adhat okot a gépezet beindítására. Már egészen kicsi gyermekkorunktól kezdve mindig nyíltam beszéltek velünk szabadságról, forradalomról, hazáról, társadalmi kérdésekről, a béklyóról, arról az egyetlen egy aláírt papírról sosem tettek említést. Csak a vészvillogó volt lelkük mélyén állandóan bekapcsolva! 

2009-ben már késő volt, de végül mégis megértettem őt. Mi volt az a szigor, szikárság, ahogy élt, s ahogyan nevelt bennünket?! NEM adhatott okot a támadásra, zsarolásra! Dolgozott, szorgalma, fáradhatatlansága örök példa előttem. Soha semmilyen előnyért nem szolgálta a hatalmat. Múltja pedig engem is elkísért, de sokszor csengett fülemben a mondat... "az apja politikai múltja miatt." Bár az "emberarcú" szocializmus nyerészkedői lettek volna oly tiszták és tisztességesek, mint áldozataik. Csak morzsája, ha szorult volna beléjük, hitnek, tartásnak, nemzeti öntudatnak...

Lupkovics György jogtörténész doktori dolgozatában feldolgozta Nyíregyháza '56-os történetét. Így ír apámról a HVG-ben közölt cikkben:
 "Olyan is akadt, akit már a büntetése kitöltése után próbáltak meg beszervezni. Aktája a beszervezési eljárás iskolapéldája. Ő azonban — ez egyértelműen kiderül — megtagadta az együttműködést. Ami esetében különösen érdekes, mivel a rendszerváltozás hajnalán ismét politizálni kezdett a kisgazdapárt színeiben, aktáját majd negyven év múlva újra elővették és tervezték vele a kapcsolat felvételét, amitől aztán mégis elálltak. Véleményem szerint mindig van választási lehetőség. Az érintetteknek is volt, ezt mutatja azok példája, akik ellen tudtak állni. Nem fér kétség emberi nagyságukhoz."

Belügyi dinasztiákról..." is szólt a 2009. július. 03-án, a HVG-ben megjelent interjúban.

Ma, amikor arra ébredünk, hogy Karikó Katalin kerül pellengérre, kinek tudása, kitartása mentőövként szolgál az emberiség számára a pandémia idején, ma, amikor kimondhatatlan hálával fordulhatunk a tudós asszony felé, ma még mindig él és virágzik a dinasztia, mely kénye-kedve szerint húz elő bármilyen kartotékot... és jól tudom, ennek sohasem lesz vége.

József Attila szavai visszhangoznak bennem:

"Aktákba irják, miről álmodoztam


s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
 mely jogom sérti meg."   

A napokban, 12 évnyi halogatás után ismét erőt vettem magamon, hogy kinyissam a múlt kapuját, apám könyvei közül kihullott egy lap, mely az ítéletet tartalmazza. Még nem voltam képes rá, hogy végig olvassam, és itt várakozik az ajtó előtt két, iratokkal, visszaemlékezésekkel megtömött bőrönd. Ki kell nyitnom végre!

Anyámra, apámra gondolok, az életnyomorító terhekre, igaztalan vádakra, a végig cipelt keresztekre, és arra az asszonyra is, akiről most könyörtelenül szellőztetik, hogy "aláírt"...

Színt vallok: ŐKET SOHA TÖBBÉ! 

Az Úr 2021. évében, Pünkösd napján.

Kósa Márta

Olvasmány kezdőknek és haladóknak:

1956 Nyíregyháza

1956 - Lupkovics György 





   

2021. május 21., péntek

Vallomás...

 


SZERELEM

Lobot vet a szó szívemen
szisszen
szólongat
és
remeg
ki érti meg
 
nézem a fényesre derülő eget
a
folyó parttalan hömpölygését
madarakat
megírtam százszor
megrészegít a mámor
burjánzó zöldek szédült ostroma
pókhálón billenő fény
könnyű sóhaja
reggeli dobbanás
életmóka
ágak takarta tollpihés csacsogás

eperfán ringó apró gyümölcsök
liliomok bódító
lándzsás sorfala
estébe hajló éles alkonyat
előre fut máris a gondolat
képzeletem vágyrobbantó nyara csalogat
kertemben majd mezítláb időzök
csigákat lesek
darazsakat
fiókáknak enni hordó
örvös galambokat
az
idő
fut
drága fényszőrű paripán
bámész gyönyörrel nézem a Dunám
csónakot
hajót
evezőlapátot
sűrűn csobbanót

szép
szerelem
pecsétünk
szemembe hegyes pengével emléket bök a nap

vállamra sóvárgom sóhajod
kényeztető
elvesztett csókjaidat.
 

 

2021. május 20., csütörtök

KÉREGETŐ

 



 

KÉREGETŐ


Világot kértem

édeset

virágot

hajlongó száron

méheset

kértem kedvet és szeretőt

bőséget

didergő májusomra

szomjoltó hosszú langy esőt

margarétát és pipacsot

kérem

mondd el ezen a földön miért vagyok

ölelést

csókot

könnyeket

hadd járjuk együtt újra a völgyeket

erdőt

hegyet

szirmot becéző réteket

szellőt is kértem serkenőt

illatost testünket együtt ölelőt

itt

a

pipacs

selymes és tébolyult piros

színbomba robban

szél tépi cibálja nyomban

kelyhekre

levelekre 

dermesztő cseppek

órák óta egykedvűn peregnek


kegyelmet kérek Istenem

adj hitet és erőt

engedj bízni

szerelmes életölelésben csendesen megbújni

rohanó árral szemben állva

perc

örömért

csodáért

hálát adni már ma

minden mi bánat

ezüst hajszálak fonalával

szélnek ereszteni


hallgasd meg kérlelő imámat

élessz szívemben új tüzet

lobbants bennem kalandor kíváncsi vágyat.

 

PAZÁR ANNA meglepett, versem pipacsos képet ihletett, szép!
 
 Köszönet érte!
 

 


2021. május 18., kedd

RAGYOGÁS



Robbanó varázs

korai tékozló életragyogás

kék és zöld

között

fényjáték roham

villant csalóka örömöt

minden percnek nehéz súlya van

pengeélen táncoló remény

derű és ború játszadoznak az ég szegletén

kényes cseppek

sóhajtva remegnek és tétováznak cseppet

fűszálon maradnak vagy csigakortyokká lesznek

hancúrozó fékezhetetlen szelek

szakítanak könnyes ágat sodornak levelet

megszakad a torpantó szépség

festett képünk szétfoszlik

széthasad egy pillanat alatt

lázad az ég és könnyedén tépi szét

aranyos tavaszunk tarka köpönyegét

ólomszínre vált a világ

felhőhegyek takarják az iménti ékes glóriát

jajdul a kert

bokrok és fák

ajtóm elé hulló tépett szirmú virág

ömlik és zuhog kitartón egész nap

magánypárába burkolózik a part

bujdokol a nap

meglapul mély nehéz

bánatok prései alatt.