Végig suhant a szél
a
hanyag városon
kertekbe nézett
majd
tovább
osont
társául szegődött
végzetes végtelen
valakit keresett
magányost
védtelent
betekintett több tucat ablakon
megpihent
érezve
itt
a
jó alkalom
kereste
őt
ki
szívében
vágyat
lázat
lemondást
cipelt
keserűt kóstolt
és
életet lehelt
rábukkant
kopott díszletek
tágas falak között
markába fogta tört szívét
előle
meg még senki sem szökött
szürkére szűkülő tekintet
dühödten lüktető erek
küszködve küldtek könyörgő létüzenetet
küszködve küldtek könyörgő létüzenetet
hiába
kiáltás
harc
könny
könny
hiába
sóhaj
tehetetlenül tördelt kezek közül
óvatlanul
kiszökött
a
lélek
emlékem vagy
mosolyod titkában osztozom
lezárult földi zarándoklatod
ég peremén tűnő csillagok közt
érzem ahogyan távozol
érzem ahogyan távozol
villanófényben
konok arcéled már szabad
kérges kezedbőlkonok arcéled már szabad
szerteszét szóródnak
mint
a
mag
az
ősmagyar
megszentelt
szavak.
Májer József emlékére.