Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2011. október 30., vasárnap

A túlsó part felé





A túlsó partot alig látom
pára fedi a vizet
ködös 
hideg ez a reggel
azt hiszem 
elfelejtelek
nem látok át a cselszövésen
de
vágyam már nem ejt rabul
elrejtettelek szívemben
most csak állok szótlanul

kifosztottam magam
szél fújta el minden kincsemet
tört pillanat
s
szerelmed 
bennem
újra elveszett

hűség
láncok
félelem

hittük
örökös rabok leszünk
átfonva minden út

napok
hetek
évek
teltek
és
egymás nélkül
álmodunk

sóhaj lehelet 
riadt ébredés

szürke elvetélt nappalok
nem áltatom
magam
köd sivatagban nélküled
 fáradt 
csalódott
vándor vagyok.


2011. október 24., hétfő

Levél



Mi történt
ki tudja
csöppnyi csend
vagy végtelen hallgatás
a gondolatban
sincs már
kegyelem
  őszöm vibráló színei
ejtenek rabul
hintázik a szél
 frissen hullt levél
billeg kezemen
rajta semmi jel
csupán fénye
cakkos széle
és
selymes illata
üzen
közeledsz hozzám
nyári látomások alkonya
vénülő időben
eltűnik
szerelmünk tétova
lábnyoma.

2011. október 22., szombat

Új ruhában....


2011. október 18., kedd

Arany ősz

                                                                             
Fázom
fogamhoz koccan
még néha a napsugár
hitetve hirdeti még itt van
itt van még
a
kései kényeztető nyár

meleget kívánok
kabátra kabátot
didergő ablakom
hol van már pompázó virágod
szirmait a szélbe
mért eresztetted el

kezem kezedből

mért is
engedted el

aranyló őszre vágytam
avarban baktató
szívünkbe 

suttogó
csendes délutánra
mikor a pára 

még
nem övezi szádat
ha hozzám hajolsz

hová lett a vágy
magam sem tudom
napunk felcsillan

talán
még
  jeget dajkáló
titkos kis utakon.

2011. október 17., hétfő

2011. október 5., szerda

Ősz - Rónán

Írhatnék ódát rólad
gyönyörű október
szélben keringő levelek
ezüst ökörnyál
tarka lombok
méz 

bor 
szőlő

régi katona nótát
zengő torkok

nekem mégis
te kellesz ma
árnyat adó oltalmazó
foszló levelű
földig lehajló
diófa

megrázom ágad
egy dió se pottyan
összeszorította
szárította az aszály
kosaramban végül
néhány
mókus rágta koppan


az erdőt nézem
s hogy hová lett a nyár

tűz színű szerető lángja
hegyek hátán
táncol végig
az 

égig
karcsú derekát a létnek
ma gyönyörű percek
órákká igézik
csak állok itt
e terített asztal
soká marasztal a fák alatt
édes italtól
ragad még a szám
szél viszi messze a fellegeket

alma piroslik a kertek alatt
megtelik mégis a csöpp
karkosár
halk zizzenéssel
nyugodni készül

hát
  barnulni kezd a
rónai táj.