Vége tán
a
vén
Dunán
simult habok
ringatnak szelíd fénypamacsot
a
kerten
át
cikázó
őszapó
pittyegi vígan
élni jó
s
a
hóvirág szirma megfeszül
opálos fény villan belül
parányi cseppben a harmat
lehullni készül
inni ad a szomjas harasztnak
és
fut
nyargal végig kertemen szemem
tavasz lesz már
nem is kérdezgetem
szőkülő füzek ringanak
szelídebb lett a pirkadat
véreres hajnalok helyett
a
nap
ma selymes fényben érkezett
szívemben megremeg a vágy
kortyolni a lét legédesebb borát
s
míg
pohár peremére tapad a pára
nincs gondom
hidegre
fagyra
elmúlásra.