Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2017. január 22., vasárnap

„Ami van, széthull darabokra…”







Töredék gondolatokat sodor maga előtt a mérhetetlen bánat. Félelem és fájdalom könnyei omlanak.

Részvét, remény és kétség.

Feketébe öltözött világunkban lobbanó parányi gyertyaszálak nem melegítenek.

A veszteség kimondhatatlan, nem látunk mást magunk előtt, mint a kiégett busz roncsait. Belesüketelünk a belső jajgatásba. Ismeretlenek terhében osztozik most a lélek.

Azok a veronai éjszakába veszett gyermekek, tanárok… akiken nem segít már a könny s, a kérdés sem, hogy miért és hogyan történhetett…

Kérdések kapaszkodnak belém lerázhatatlanul. Vajon okul, tanul, eszmél-e szívünk, tudatunk e lélekig hatoló borzalomban?!

Az együttérzésen túl mit adhatunk magunkból a soha haza nem térőknek? Mit tehetünk a sérültek, sebesültek, társak felépüléséért? Van-e annyi kincsünk, amivel pótolni tudjuk a mérhetetlen ürességet?! Képzeletünkben megjelenik az első ébredő, a veszélyt kiáltó, a kalapácsot szorító fiú, a gyermekeket mentő tanár alakja.

És megjelenik a hála!

Negyvenen élnek, negyvenen küzdenek, hogy élhessenek! Testi és lelki kínjaik kimondhatatlan szorításában remélnek gyógyulást.

Eszmélünk mi is?!

Eszmél-e az ország?!

Számba vesszük-e közös kincseinket?!



Hálát – az élőkért.

Imát – a fájdalomban görnyedőkért.

Könyörgést – a segítők erejéért, tudásáért, bölcsességért?

Részvétet – a szülőkért, testvérekért, tanárokért, barátokért, kiknek e terhek további létüket nyomorítják?

Bizakodást- hogy pszichológus, orvos, lelkész, tisztviselő, politikus, kormány helyt áll?

Készséget – hogy nem nagyítjuk, nem torzítjuk, nem merülünk el mások tragédiájának útvesztőjében.

Erőt! Bátorságot! Szeretetet!

Hogy magunkba tekintünk, és az asztalon, polcon, iskola kapu előtt égő gyertyacsonkok fényében meglátjuk saját magunkat és gyermekeink, unokáink arcát. A segítségre szoruló gyermekek ezreinek arcát, kezét. Kinyitjuk a bőség szelencéjét szívünkben és adunk, adakozunk!

Törődést, figyelmet, jó szót, simogatást, mesét, meleg levest, puha takarót, ölelést, bizalmat, gyengédséget, elnézést, bátorítást, elfogadást, törődést. És időt, időt, időt!!!

Ha azok a roncsok hazakerülnek, készüljön belőlük emlékező hely, ahol megállva fejet hajthatunk a drága gyermekek, az elveszett életek előtt, és fogadalmat tehetünk, hogy megállt parancsolunk az esztelen rohanásnak és feleszmélünk, megértve végre József Attila szavait!



„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”

K. M.

2017. január 21., szombat

Világosság



Megébredünk
nem vagyunk már szívig fekete gyászban
valami
rémisztő tisztaság mégis megtapadt
a
reggeli
hófödte feltámadásban

jeges hömpölygés
szétfagyott virághad
zúzmarás ágak
nyoma sincs tavaszos
friss
szívtipró lázadásnak

minden élesen látszik
tűhegyes dermedésben a világ örökös álmodást játszik
hízó táblák lassulnak
part menti jéghártyás összekapaszkodásig

újra
koppan
recseg
ropog
fogságában a komp
fagyhalott hangok
sterilre csipkézett fényszikrás távoli dombok

füst terül lomhán esdeklőn a tájra
hideg
józan
magányát egykedvűn magyarázza
világos képlet

vörösen kél ködperemes reggelen
a
nap
bőrömre tiltott jeleket éget

magasba szálló sirálycsapat villan

karcos kedvem illan
olvad
magamhoz húzom régi
melegítő puha titkainkat.

2017. január 15., vasárnap

Január


Dermesztő
jéghizlaló
hideg
a
folyó kettéválik
túl felén
porcukrosan összeszorult táblák fehérje
itt
a
kert alatt
ólomszín
lassuló mélység
tükrözi híven ébredésünk mennyei fényét
felvérző vörös létsziget
furcsa látomás
naranccsá szelídülő éles színek
fogságba ejtik fázós szívem
a
csend
nem
tarthat már sokáig
hajó
dohog
lézengő táblák között törve új utat
vágyódva nézek utána
míg
bukdácsoló habok
simítanak újra eggyé
kettéhasadt szürkén hömpölygő hullámokat.

2017. január 14., szombat

Sapkás idő...




Sapkás idő van, sőt sapkás, kabátos, sálas, vastagon öltözős.
Azoknak, akiknek nincs meleg fejfedőjük készült a héten hat sapka.
(A hetedik a tű hegyén...)
Lehet, hogy lesz még több is - a tél nem enyhül, igazi jó ropogós, havas, jégtáblás hidegben hadd melegedjen test és lélek.

Szóval sapkák... - horgoltam lilát Lénának is.

2017. január 11., szerda

Vacvac...


Vacvac időnk van...
Zajlik a Duna, hajnalban a jégtáblák koccanására, karistoló hangjára ébredtem.
Egy videót is mellékelek, melyet egy helyi fiatalember készített (bocs az idegen tollakért).
Két napja készült, ma ha mondhatom már még "olyanabb"...

https://www.youtube.com/watch?v=OvieAeRejxk

2017. január 8., vasárnap

Viszontlátásra

Viszontlátásra

reggel
éjszaka

gépies feledés
romhalmaza

kövek
kavicsok
összetört cserép
korhadt pallók közt
mindenféle szép
ódon kis kacat
megroppant
magaddal cipelt évtizedek
tömör súlya alatt

viszontlátásra
mondod s képzeled
búcsúzol
fogytán életed

majd
jön egy hajnal
törékeny rózsafény
álmot gombolyító
lázadó
vak
remény

dermedt a kéz
jégtáblás magányod megreped
elébed lök a sors lávaszín szavakat
tűzmázas emlékeket.

2017. január 7., szombat

Zima!!! - Zajlik a Duna



Megjelentek az első jégtáblák, egyre több és több követi őket....
Igazi tél van!
Kutyaordító hideg!

2017. január 5., csütörtök

Csipke minta