Június 26!
Rémlik valami, valami fontos, életmeghatározó...
De hiába suhan át bennem a kérdés, az agy nem válaszol. Talán a hőség, talán a körülöttem "munkázó" gyermekek zsivaja teszi, hogy nem jut eszembe mi is történt június 26-án?! Csak az éjszakai, határokon átmászkáló álom segít a megfejtésben, vagy talán valami más... A lényeg az, hogy hajnalban már TUDOM, hogy mit jelent. Június huszonhatodika az a nap, amely elindított az ismeretlenbe! Nem vagyok hálás érte, nem is szeretem, pedig ez az én "számom", hisz e számhoz boldogságok is fűződnek. Most, hogy ráébredtem, - szó szerint - s a kerti locsolás hajlai óráján az itt eltöltött 51 évet boncolgatom eszembe jut a tavalyi írásom. Igazából egy helyi pályázatra készült, de valahogy elsinkófálódott, az elektronikus levelezés valamely bugyrában fennakadt. Nem kell sokat morfondíroznom, az érzés ma is pont ugyanolyan, ahogyan egy éve leírtam. Egy ismeretlen és gyakran érthetetlen világ részese vagyok immár 51 esztendeje. És hiába hátrálnék ki belőle, nincs hová visszalépnem. Más utakon sem lenne már biztosabb a lépés, máshol sem érintene több szeretet, több JÓ.
"... messzeringó gyerekkorom világa..." - mindenféle nem szépekkel teli... és mindenféle szépekkel is áldott. Repedezett tükör, melybe erőteljesen belecsapott a sors ököl... kis darabkák villannak innen, nagyobbak onnan. Vannak összetartozó szegletek, tudatom mélyéről fel-felbukkanó arcok, nevek, helyek. Hiányzó részek is bőven, kiesett emlékmozaikok, néha el is tévedek az elmúló időben. Már mindegy, ami van, az van...
Nézem a folyót, a pompázó virágokat, billegő lepkék tucatjának látványa csábít, fejem fölött a vén hárson galamb költ, illat árad, méhek donganak. Csobban a víz, hal ezüstje villan. Bámészkodok, s közben a bokrok aljába spriccelem a vizet, hetek óta nem esett, s az én kis édenem senyved a hőségben. Nem hagyom, enyém itt ez a kis paradicsom, bár igazából mégsem, csupán az érdem, hogy sivár szeméttelepből burjánzó, vadóc idillt kerteltem. Új virágok, új világok szépsége - a kapun belül. Magam vagyok. Bezárt kincseim néha örömök, máskor terhek. Fecskék repülnek magason, mindenféle dolgokról egymással csivitelnek. Messzire nézek, hihetetlen gyorsan szálltak el az évek.
ÖTVENEGY ÉV - jézusmáriaaaaa, csak magamnak suttogom, nem hallja más, csak a fű, a fa és a fölém szomjasan lehajló, árnyat adó lomb.
Mégis!
Minap a hónapok, évek rohanásából felriadva számoltam meg ujjaimon, hogy bizony, bizony ötven év elszelelt fölöttem itt.
Ma is hatalmába kerít az érzés, amikor megálltam az útkereszteződésben és azon tűnődtem merre és hogyan tovább.
Akkor még Ságvári Endre volt az út neve, ma már Szent István...
A nevek változtak, de vajon más változás melengeti-e szívemet?!
Elindultam az ismeretlen utcán és talán átkoztam is azt a percet, amikor egy általános iskolai, Visegrádra tett szépséges kiránduláson hangosan kimondtam: A Duna mellett szeretnék élni!
Úgy kívánj, hogy teljesülhet! - szól egy mondás.
No az én óhajom, sóhajom teljesült, méghozzá elég gyorsan, hiába bántam, nem tehettem semmit ellene.
Apám, aki azokban az időkben sem "fért a bőrében", Bibliát adott egy nagyon nehéz élethelyzetbe került kolléganőjének. Cselekedetével tetézte rebellis tisztességességét, sok volt az elvtársaknak. Így el kellett hagynia munkahelyét, s a szép faluvégi kis külön világunktól hamarosan búcsút vettünk. Fájdalmas volt a búcsú, sírt kutya, macska, de főképpen mi gyerekek, hisz barátainkat hagytuk el, szerető szomszédokat, akiknek bizony ugyanúgy vaj volt a fejükön, hiszen mindannyian viselték a stigmát, "ötvenhatosok". Minket gyerekeket olyan szabad szellem vett körül, amihez képest új lakhelyünk levegője erősen kaparta torkomat.
Új utca, új ház és új iskola.
És mélyülő fájdalom.
Nehéz volt, hiszen ez a Duna menti település nem öleli keblére az érkezőt, még harminc, negyven, ötven év után is gyüttmentek vagyunk és mindhalálig azok maradunk. Valami számomra érthetetlen gőggel hirdetett felsőbbrendűség.
Megfejteni, megérteni lehetetlen.
De kanyarodjuk vissza az első napokra.
Rosti bolt - kimérős cukorka, kis lapátkával pergették a szemeket a staniclibe, de szerettem nézni a selymes színeket. Kislány koromban ugyanis cukorka árus szerettem volna lenni, hiszen a nyíregyházi krumpli cukornak nincs párja – gondoltam úgy hat évesen.
A napok egymás sarkára hágtak, s itt Ercsiben, abban a boltban az érdekesen keveredő illatok mellé lassan már mosoly is járt. A boltos néni kedvességéhez az utca túloldalán élő család barátságos szavai is társultak.
Gömbölyödött az élet, no nem nagyon, és sosem túl kövérre, de itt is - ott is volt biztató tekintet.
Aztán a szeptember, az iskolakezdés ideje is elérkezett, furcsa volt a miskolci nagy gimnázium után, kis osztály, kevés tanár, sok bolondozás. Csínytevéseinket éppen a napokban meséltem el unokáinknak, persze nem mindet...
De az bizony emlékezetes kaland volt, amikor érettségi előtt egy éjszaka nyitva találtuk az iskola épületének bejáratát és valamelyik osztálytársamnak az az őrült ötlete támadt, hogy menjünk fel a tanáriba, aztán villany helyett a csengőt nyomta meg valaki a nagy lopakodásban. Felharsant, visított az átható hang, mi pedig trappoltunk lefelé a lépcsőn, de így sem kerülhettük el a lebukást.
Volt ám dörgedelem, kicsapással való fenyegetés, de aztán csitult a felháborodás és szépen leérettségiztünk mindannyian.
A gimnáziumnak ma már nyoma sincs, az elvtársias szellemiséget, az oktalan tekintélytiszteletet szerencsésen túléltük, és minden osztálytalálkozón szeretettel emlékezünk tanárainkra.
Ötven év - milliom emlék, érzés feltolul ilyenkor, szépek és csúfak egyaránt.
Arcok, szemek, idéznek fel régi történéseket.
A szépséges természet, talán az adott legtöbbet nekem!
Séták a szigetben, az első sárga vízililiom látványa, ott ahol ma már egy csepp víz sem található.
Az idén tavasszal a part menti magas fűben ismét felvillant színe, karcsú szálat ringatott a szél és azt a régi illatot, szeretést éreztem újra a szívem körül.
Gyűjtögető vagyok, de nem csak az emlékeket gyűjtöm szorgalmasan.
Megmaradt egy barna kavics is, ma is őrizgetem, ékszer lett belőle, legkedvesebb nekem.
Míg a kertemben burjánzó, kerítésen is túlbukó rózsát öntözöm, eszembe jut egy maréknyi ibolya, a legerősebb kötelék szövődött szálaiból, végig kísér életemen.
Szerelem, öröm és bánat. Évtizedek sem homályosítják el a képeket.
És a Duna iránti szeretet!
Reggel, amikor ébredek nézem a vizet, érzem az átható fűszeres illatot, az éjszaka mély csendjét madárcsivitelés töri meg. Kiszaladok, harmatos fűbe lépve bámulom a pirkadat pompás fényeit, tükröt tart a víz, cserepei fényt, sugarat szállítanak.
Sirályok vijjognak, indul a komp, felbukkan egy hajó, elkezdődik a nap.
Mégis itt élek!
Ki tudja meddig, ki tudja, mit hoz a holnap, holnapután.
Itt kaptam meg a lét legnagyobb kincseit!
Látom, érzem, értem a csodát, a partfalra süt a nap, áldott csendben nézhetem a túlparti harsogó zöld, égbe nyújtózkodó lombkoronát és a vízre vetülő sötétlő árnyak kifürkészhetetlen titkait.
(Lejegyeztem 2020 nyarán)
