 | |||
| Csak egyetlen egy virított tegnap reggel, a többi bimbó zárva. |
„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint”
(Filippibeliekhez írt levél 4.19.
Ma
reggel, vagy inkább hajnalban erre a bibliai igére nyílt ki a szemem.
Világosodik, még felhős az ég és végre friss zöldek a színek, a több napos eső megtette a magáét, a kert kimosakodott, s a mindenfelé elszaporodott ligetszépe ismét rogyásig tele halványsárga virággal.
Különlegesek.
Este
kilenc óra körül pattannak ki a bibék a szirmok közül, egymás után, s reggelre kelve vége is
rövidke életüknek. A rovarok, lepkék lesben állnak, s míg ez a 12 órás
káprázat tart kiélvezik azt, gyűjtenek, donganak, vagy éppen csak
megpihennek.
Tizenkét - tizenhárom óra. Ennyi adatik. Az
első bokor jó néhány éve került ide, Nagykörűn vásároltam, egy
csodálatosan gazdag portáról, különlegesnél, különlegesen közt vezető
ösvényen ámulattal figyeltem fel a növényvilág, számomra eleddig
ismeretlen egyedeire. Hoztam onnan egyebet is, itt egy csoport metélő
fokhagyma, ott ruta, amott menta, s ez a különösen magasra növő lenge
szépség immár szanaszét, ha jól számolom 8-9 tő van belőle.
Bizonytalanságom oka, hogy a napokban találtam egy új picikét, s nem
tudom túlélte e a vad forróságát, vagy a napokig ömlő esőt.
Kedves
vendégek este ezek a virágok, lesben állva, pontosabban ülve várom az
első moccanást, elpilledve a napi ténykedéstől és a hőségtől, az alkonyi enyhületben megpihenve.
Ha időm engedi napközben a hervadt elődöket leszedegetem. Az
éledés és elmúlás, vagy az elmúlás és éledés körforgása ez? Meg a
kísérletezésé, vajon ha este bővebben öntözöm mi lesz a következmény?
Korábbi kipattanásra késztethetem? Tegnap reggel lettem rá
figyelmes, hogy a hűvösebb időt nem kedvelik, a bomlásra kész bimbók
töredéke nyitotta ki kelyhét, itt-ott volt csak egy-két virág, most pedig, hogy az este már nem volt oly
hideg és szeles tömve vannak a magasba nyúló növények sárga virágokkal.
Csoda.
A természeté.
Ahogy a szívé is az.
Mert valahogy e különös természetű növényről az emberi szív, lélek jut eszembe.
Ahogy élünk, ahogy elfogadjuk az alkonyi fények, a sötétedés előtti pillanatok enyhe simítását.
Ringatunk, dajkálunk, s szeretünk. S egyszer csak hűvösebbre, hidegre,
fagyosra vált az esti szellő, elmarad a feltöltődés és a lemenő nap cirógatása és valami,
ami eddig természetes volt megszakad.
A gyógyító kitárulkozás, a várakozásért cserébe kapott gyönyörűség.
Fájdalmas űr marad - s bánat, csalódottság, ahogy a virágpompa helyett üresen árválkodik, vacog...
Elmúlás ez is... veszteség.
Mert másra vágyunk - jóra!
Valami teremtésileg tökéletes csoda dologra.
Csak mi emberek vagyunk tökéletlenek, kábán behúzódva saját létketrecünkbe?
Vagy
jobban kellene támaszkodnunk a mindent betöltő, gondoskodó, teremtő
erőre, s nem a magunk gyenge, gyarló módján összevissza kuszálni, örömök
nélkül pazarolni az egyszer megadatott életet?! Korán van még, lenge szellő ringatja a növényeket, ha csendesül megérkeznek a lepkék, rovarok, s kilenc óra körül bezárulnak a kelyhek.
Mert vége. De addig, addig édes az élet.
