NYÁRIDŐ.

II.
szép kis jelen

Kis jelenek szőnek száz csodát

pillangós percek

csendesen

festenek

tegnapi untak helyett új remek
képeket

kusza képletek között titkokat fejtenek

új

percek

új

hangok

új

színek

szirmok vibrálnak kert alatt

rajtuk donganak

kövérré hízott darazsak

méhek

és

furcsán

fesztelen

ring

sárga lepke képiben

hogy ki az éppen a talány

nézhetem

nem kérdezhetek

nyárfénybe rejtett őrület

magány

lilák

fehérek

omlanak

görcsös vágyak szétbomlanak

bolond

bolond

ki

nyári szépnek ellene van

szitakötő

is

érkezik

zizegve fürdik
repked
itt

szerelmet kér s szerelmet ad

kék és zöld

egyesül

forró
a

nap

szivárvány sugarakban

neonszín torpedók

tüzet
gyújtanak

harcban áll az idő velem

titkait míg figyelem

kis cseppekben pereg

méz illatú nyári szél remeg

körbeveszi vásott szívem

üzen

jelenből szőtt legszebb jelem

 ringat

rabol

s

az

élet

velem

múltat tép és jövőt terem

nyáridőben kis jelek

képek

hangok
délidőben konduló mély torkú harangok
kalandor
órák
léptei

itt vagyok

régi kicsi dalt is dúdolok

hozzád
ha
szól
hozzád hajol...

Játék... Eső előtt - eső után (békák békében...)

Talán az ezredik változat

amit

a

nap nekünk ma bemutat

süt

majd

borongóssá változik az ég

beborít a szürkeség

 perc

és

újra

lángra kap a lég

forró lehelete

karolni csábít

békák mulatnak

zöld dalnokok

szívük

ha

van

dobban

szinte

elolvadásig

kerti muzsika szól

hangodra gondolok

ahogy

fűz

remeg

játékod valódi műremek

csak a folyót szelni át

bolondos

fröccsös

délutánt

ígérsz

rozé pezsegne

folyna hatalmas pohárba

úgy vágyom az első hűvös korty

karcos zamatára

roppanós

sült

halak

finom falat

ujjamra talán szálka és olaj is ragad

hangod rekedt

vásott gyerek

löksz és húzol

évek óta tartó bolondéria

ez

a

baráti huzavona

az

ég

felnevet

elég lesz mára a tréfa

e

délután sem lesz a kitartás jutaléka

esni fog

dörögni

villám jő vadul dübörögni

sem

csónak

sem

ladik

nem jut el a túlsó partokig

és

a

 komp sem viszi át

platóján tartva

plátói szerelmünk a túlsó partra...

NYÁRIDŐ

I.

A

fű

magas

lándzsás virágok

tűzlángban égnek

kezed a vállamon

szád sarkához érek

pillád hegyén keringőt jár az álom

múltba futó utak

a

végét sohasem találom

kanyargós

döcög

frissen mosott dombok között megül a csend

széjjel kenődött festék

harsány zöld és méla aranysárga

selymes kalásszal ringó búzatábla

a

múlt

csöppen

elénk

sugaras kék egekben

madárfióka próbálja gyenge szárnyait

az

idő lágyan áradón telik

csordogáló emlékpatakok

elsodornak minden kacatot

sóvár kis szelek körbefonják a délutánt

arany

pigmentet

kevernek

mély patinát vonnak

az

ég

távolba vesző fényes hajlatára

felhő burjánzik

lustán készülő habtorony

eső

lesz

nemsokára

 árnyék hullik szívünkre és a tájra.

VIHARBAN

Tépsz

vadul rázol

ruhám selyme

fűre

földre

hull

vágyott csókjai a napnak

perzselnek

sejtjeim eszelősen felkacagnak

lombkoronámat rázza a gyönyör

ágak közül kipottyan a tákolt fészek

bármerre csavarod testem

nem találok menedéket

állok és hagyom

szakíts

szoríts

ölelj

szabadon

nincs

szó

vége a világnak

testembe hatolsz

itt vagyok de mégis távolba repít a feltörő sikoly

áldozom a félelmetesen múló heves nyárnak

ágak törnek

gyűrt szélű levelek keringenek

peregnek

tetéző őrület percei minden zegzugot bevesznek

elvész minden

ami

tegnap

és

ami

holnap felé tekint

vágy harcol belül és kint

koronámat félrecsapta a szél

megbillent lombomat erőtlenül tartják korhadó gyenge ágak

szerelmes viharként törsz rám

nincs benned semmi alázat 

villan és dörög

torkodban elemi vágy tör

tornádó pörög

mennyek kapuján dörömböl

dübörög

tépsz

szakítasz

rombolsz

utadban álló gátakat

elsöprő erő

feltámasztasz és meggyötörsz

tékozló kedved életemre tör

égből szakadó tenyérnyi cseppek

könnyfüggönyben meztelenül összetapadó szomjas testek

epekednek

tépett szirmok

mohón szakított vágyak

robban a világ

törzsem körül eltévedt villámok zabolázatlan vággyal ragyognak

cikáznak.

VAKLÁRMA

VAKLÁRMA

Hajnalban szálló pára pihék

szétfutó sóhajok

a

nap

már

ragyog

nyoma sincs a tegnapi borúnak

virágaim kövéren roskadoznak

szirmaik egymásba simulnak

maradék vízcsepp nyomok

túlérett cseresznye nedves pázsitra potyog

duzzadtan

feketén

ázott

eprek

hajlanak

hullanak a számba

buggyanó piros a málna

eszeveszett sebességgel múlt el az éjjel

álmomba belemosódott hangok

távoli zenével

messziről érkező hajók dohogása

összekevertek

gyilkost

szeretőt

 árulót

jótevőt  

vesztes és nyert csaták rabja lettem

vihartól szabadulva ébredtem csendesen
végig simít a béke 
nem vakít ma semmi sem

tisztán

ártatlanul

nézem

a

tegnap gyilkos fegyverét

édes szabadság

csillanó cseppek

bennetek fürödni kész a nap

hol

lapul

hol

marad

          az

          íz

         a

         zamat

     magamra miért hagynak kóborló szavak

        hová rohan a nyár

        vagy

      vaklárma

       az

      egész

      s

      elég ha marad a rész

      kortyolni a mából

    lemondani eperízű csókok mákonyáról

    karcolni

   kutatni

   búcsút venni vagy éppen megmaradni

   szerelmet elvenni

 feledni

 nem sírni és nem is felkacagni

sebeket eltagadva

napjainkat folyni hagyni

   júniusi hajnal

ujjam közé simuló virág

 tágul vagy éppen összezárul a világ

színfoltokon

vergődő

szavak

árulkodnak

holnapról minek is fecsegnek

elég a ma

hálója befon

összegubancolt árnyak fölött

gyümölcstől terhesen

összeborul frissen mosdatott harsogással a lomb

lepke libbenős reggelen

bőrömre jelet üt a perc

csillan

csobog

az

áradó

Duna

vaklárma

az

örökké

és

a

soha

mosolyod édes otthona a szív

nyár

pazarló
édes

keskeny út vezet

el a reményhez.

Elfutott...

Elfutott

hiába tartóztattam volna

nyújtani próbáltam

órákat

perceket

éjszakai égbolt tiszta fénye

rózsás hajnalok tündér remegése

minden új virág

hajnali karének

pirosló eper

ezüstös csiga csík

dongó

darázs

méh

megrebbenő lepke

mutatott és súgott valamit

fellebbentve világunk egyszerű titkait

elfutott

s

a

rózsák

szétbomolnak

szirmuk ladikja lett a parányi tónak

szél

fújja

kergeti

tüzes nap levelük peremét szabdalja

 perzseli

hevétől

szomjas a föld

s

ha

végre zápor jön

vizét mohón

fuldoklón

 nyeli

képek peregnek mind sápadó virágok

mai apró csodák

tegnapi nagy varázslók

mi lesz velem

még nevedet súgom

 illatterhes éji sötétben megállva

májust sirató sóhaj szakad fel

múlttá szelídülő

fényfoltos

éjszakába...

LÉPÉSEK....

Lépések

hegyeken és tengereken át

órák

napok

kitáguló világ

sziklák közt bukdácsoló patak

keskeny úton

ősi lábnyom maradt

múlt ösvények kanyarognak

rájuk léphetek

 már-már rám zuhanó hatalmas görgeteg

színes kendők

virágos terek

illatár

és

névtelen sziget

szirmok selyme simuló szőke fényben

fehér hajó karcsú teste villan

kékre festett tengernyi messzeségben

pálmák

fenyvesek

kopár hegyoldalak

hófödte csúcsokon megbicsaklik a nap

 idegen

szavak

mondatok
távoli zenék

magamba gyűjtöm ritmusát

és

ezer

káprázatos

színét

sötét éjben

surranó folyók

fáradt vándorok

ismeretlen földi létbe

belekóstolók...

Porszem világ...

Kicsit
még nyújtom a percet

kicsit

még
játszom

poros ablaküvegen

esőnyom

a

kertet

végig csorgott cseppek nyomán át alig hogy látom

egy

perc

és

kitárok

ajtót

ablakot

mozdulatlan

a

most

a

szépség

létlenyomat

de

kitisztítom az ablakokat

eltüntetek minden porszemet

rongyot

kacatot

máglyára vetek

ezer
összegyűrt régi papírdarab

tüzet fog és lángra kap

mindhez valami emlék tapad

ezernyi kép

csupán

egyetlen mozdulat

törölhet a gép

eltűnhetne valamennyi hozzád írt levél

és

el

az

érkező

édes

sóvárgó

válaszok

égő

tűzben

egyszer

talán

minden lobogni fog

csak
a
szív

enyém és tied

érzi

tudja

lehet
tépni
gyűrni
de
minek

minden
szó

minden

elsuttogott mondat

sejtünkbe épült

élősködő csókok örökre bennünk lapulnak

kezed sebhelye a vállamon

hajszálaidat ahogy végig simíthatom

szoknyám szegélyén induló mozdulat

megtorpanó vágy
szerelmes szavak

múlhat a ma

jöhet
a

holnap

porszem és kacatok között

mindvégig ott vagy

csöndfodros mosoly

hiánnyal telített

elvétett

órák

napok

szirmos reggelekből mi az mit magunknak végül meghagyok?!

Májusi kirándulás

Zöld párába burkolódzó dombok

szürke szalag a távoli folyam

két lányka szalad a völgybe

erdőt felfedezni

indul a roham

minden

bogár

dongó

hernyó és lepke

minden

szirom

"makkfa"

kosbor

hangya

korhadt ág

madár

szöcske

és

kabóca

csoda

mesél az erdő

és

életről mesél a nagymama

Vigyázok rád Mamu!

-Lenci így mondja nekem-

ha fáj a lábad

add a kezed

majd én megyek utánad

léptedet figyelem

tüllje repül

fodrai bomolnak

mosollyal szól

fűszálnak

bokornak

Ő

vezet

titkok kutatója

Lili ügyesen cipőjét igazítja

vizet kortyol

fut

szalad

nézzük meg azt a fát

ott a messzi dombokat

néhány száraz ág
botdarab

fényes mészkő

csigaház

a

gyűjtemény

Apa naponta három botocskát enged!

mondják nekem és boldogan nevetnek felém

messzire vezető keskeny erdei út

nehéz lombsátor

vadvirág

szirompergés

bodzaillat

májusi képek

májusi léptek

ösvény kanyarog a mezőn

sárga lepke billeg lila virág selymes peremén.

A "MAKKFA"!!!!

 

Egészen közel...

 

Egészen közel...

Madár

repül

ablakomhoz egészen közel

szárnyai közt átjátszó fények

röppen

rebben
 irányt változtat az utolsó pillanatban
  nehogy csapdába essen

mögötte zöld hatalom
mélyen meghajolva ringatózik a lomb

búvóhely

biztos rejtek

egészen közel

csigagyerekek házakat cipelnek

milliméteres a csigapálya
bokrok alá vezet
jótékony homályba
 

selyem feszül

szirom szakad

szellő sodorja szinte észrevétlenül
nedves fűszálra

nehézkesen lehajló nedves ágra

 versengenek naprészeg sugarak

színpompás

diadalmas élet

egészen közeli vonalak

zöldes sárgás spirálban

tétova nyomok a kimosdatott

villogó világban

közeli a kép

mit találnál szavaim mélyén
itt
egészen belül

magam vagyok

vagy

tükrös törésben

ezerszeresre felnagyítva

arcodat

szemedet

látom

a

 hatalmas életkivetítő vásznon

?!