Őszbe hajló...

Kuporgok

fázós gyerek

megnézek minden távoli

álmokkal viselős 

puha felleget

százszor

ezerszer

súgom

neved

kerestelek

eltakar kanyargó út

létkusza ösvény

hiányod

szédítő örvény

kételyek közt

magasra gombolt gallér

hangod

idézem

hátha egyszer szívemben elfér

alkudozom

kérlek

simogass

ringass

kicsit

dúdold régi dalaink

visszhangjait

esőcsepp tükrök

hintáznak

őszbe hajló ágon

dermedt mosoly

sápadt virágon

hol lehetsz

melyik szirom takar

vastagodó

barnás

vörös

avar

emlék törik

ősz pompájában

kutatom

elveszett

arcvonásaid

guggolj le mellém

szoríts magadhoz

melengess kicsit

meséld el újra szép tegnapunk

fénybe bugyolált távoli játékait.

VESZTESÉGEM

Elmulasztott

percek

ölelés és nevetések

szemedbe nézni kacagva

táncot ropni

bolondozni

vállaidba kapaszkodva 

csimpaszkodnék a nyakadba

átkarolni hűvös estén

arcod fognám

könnyeidet meg nem lesném

rozsdafoltos reggelemen

szakadt levél

tapad párás üvegen

  hatalmasan hömpölygő szürke folyó 

álmodozó

sirályt ringat

fehér tolla

úgy

világít

elvinne a boldogságig

remélnénk hogy újra játszunk

 elveszített mosolygásunk

melengetne

összebújva gondolnánk a régi útra

de

az

a

csepp

az

ablakon

elhallgattat

és

én

hagyom

hogy

újra

s

újra

emlékezzek rád s a múltra

és

számlálom míg a gyertyák aludni térnek

veszteségem

veszteséged.

FÖLFELÉ

Fölfelé

Novemberi képlet

egyre többször az égre nézek

ködfoltos reggelen

szemed színét újra keresem

halvány fényben

áttetsző sugárban

hamarább meglelem

mint

perzselő nyári pazarlásban
lázban

utaimon

magammal viszek

egy-egy

percet

mit

ki tudja mikor rögzített az elme

halk

neszek

sóhajok

elvesztett

évek

hónapok

napok

zsúfolt a szív

egyre több az emlék

hogyan is volt

az

a

valaha

nemrég

hogy

futottunk

hogyan torpantunk meg

mint egy ósdi filmet

vetít

végtelenül a csalfa képzelet

tíz

éve

száz

nem kérdezem

szét nem hulló varázs

arcok

szemek

egymásba kulcsolódó fáradt kezek

virág és fanyar illat

idézik

gyermeki titkainkat

rejtett kincseim magamhoz szorítom

rád gondolok

ezen

a

könnyfoltos

sóvár

homályba süppedt
novemberi

borongós hajnalon.

 "Hiányod átjár, mint huzat a házon."

(J. A.) 

Akkor is szabadság...

Az ősz összes aranyával kápráztatott ma.
Minden levél, virág, minden halni készülő fűszál szívta magába a nap sugarát.
József Attila versét, Adyt hallhattam délelőtt a városi megemlékezésen.
A szempillám alá szorult könnycsepp átmosta a szívemet.
Ez a nap az övék!
Apámé, anyámé, a börtönbe zártaké, jeltelen sírokba temetetteké.
Nagy fejű krizantémot viszek majd néhány nap múlva a temetőbe, a legszebb virágot anyám elé teszem, ha szülővárosunkban meglátogatom mind a sírokat.
Végül megállok majd apám barátainak emlékhelye előtt, és lepereg előttem újra és újra a múlt, amiről megannyiszor hallottam szüleimtől.
Személyes emléktöredékeim kiegészülnek, hisz ma már nem titok, hogy szinte semmiért ontottak emberi életeket a megtorlók.
https://nyiregyhaza2019.blog.hu/2018/10/22/_56_nyiregyhaza

Akkor is szabadság...


Végig kísér a mondat.
Sem hatalom, sem anyagi javak, sem pillanatnyi dicsőség nem érnek fel vele.
Hálás vagyok az olykor keservesen nehéz úti pakkomért, amit rám rakott a sors. Így visszatekintve már minden összeáll, amit gyerekként nem értettem még, de ösztönös lázadás volt bennem a hitványsággal szemben.
Hazugság, hitetés, hízelgés - hová vezettek?!
Hiába tömjénezte magát a diktatúra, hiába hódoltak a nagy testvérnek hívei - hiába taposták el a forradalmat, hiába az igazságot, jogot, tisztaságot követelő bátrakat.
Az önkény megbosszulta magát.
Ma, amikor emlékezem, arra gondolok, hű és méltó utódok akkor vagyunk, ha semmilyen talmi eszme bűvkörébe bele nem bódulunk.
Nem emlék, nem nosztalgia.
Húsunkba vágó való.
Koldusoknak vetett morzsák helyett a szabadság minden nap miénk lehet, még itt a tékozló szépségében elcsúfított Duna partján is.

"Majd ha ünnep,
Majd ha ünnep lesz végre,
Írjátok az égre:
Édes-keserű, ha forr a dal.

Hogyha félve mondják,
Akkor is szabadság!
Hogyha vérem ontják,
Akkor is szabadság!"
/Ghymes/

ÁLDOTT A CSEND

 

Áldott a csend

a

hajnal mozdulatlan némasága

mikor

hosszan nyújtózik még az éj világa

semmi sem forr

nem loholnak szanaszét kusza gondolatok

kormos sötétben fürkészem a kertet

elképzelem a mát és holnapot

de

 érkeznek az első jelek

hajó dohog

víz csillan

nyomában fehér tajtékfodor remeg

csendbe hasít a távoli nesz

az

égen

már-már

mozdul a szín

kirajzolódnak párás folyónk

puha vonalai​

áldott a perc

s

a

fényjelek szürkés cirmai

megszelídülnek az éj kóborló bolond árnyai

tétován bukkannak elő a fák

ünnepélyes ez a némaság

áldott a szabadság

a

pirkadat

mikor

utat tör magának a nap

és

felszakadnak az éj súlyos percei

feszült

éhes a pillanat

 

megcsillan végül a fény

pengés villanásban

megrebben egy sárguló levél

a

folyó újra fénylő ékszer

csillogó szalag

diadal vagy játék

nem is tudom

minden napom ajándék

e

földi

körúton

 

őszi ablakban a jelent rajtakapom

s

színt kap a fekete metszet

sóvárgó kékek cikkanva

üzennek a végtelennek

 

lesben áll kalandra vágyva a ma

felszökik a Duna friss illata

és 

vadludak írják az égre a győzelem jelét

vijjogva

szállnak

 

szétnyílhat végre

föld

víz

és

kitágul gyönyörű selymeiben az ég.

CSALUNK

Bolond a nyár

búcsúzni ő sem szeret

rám boruló hőség

forró

perzselő szeretet

szívemre szemet vetett

tüzes nyilak

keresnek utat hogy megtréfáljanak

csupa

szín

csuda

fény

ömlő
 áradó

aranyló

festék

rózsa tüskék között

bimbó

feslik

és

szirma

hull

meg sem várva az estét

itt

kering

kavarog

téblábol a szél

tép virágot és levelet 

lila szirmokon

darázs

dünnyög

méhecske

döngicsél

csalunk

húzzuk

vonjuk a mézédes perceket

olvadó szavunk szórjuk szanaszét

hinta libben

dió koppan

kijózanodva fohászkodunk

régi

vágyért

új

lángoló

életszerelemért.

TARKA KÉP

TARKA KÉP

Kezed fogom míg  keskeny parti utakon botladozom

ringató szél

vörösre festett hulló levél

bogyók

bíborba mártva

alkonyi fény vetül a tájra

erecske

csobog

cuppogó sárba lépek

kezem fogod

velem

vagy

minden zizzenést megértek

a

te

sóhajod

szakít szét messzi kósza felleget

kitágítod fölöttem az őszülő eget

korhadt vén fák között kanyargó utamon

csodáidat újra számlálhatom

végtelenbe nyúló szerelem

minden napban megadod nekem

zizzenő avarba lépek

idő

fodrozta

ráncok

tarka képek

forrás fakadt

korhadó sárkány őrzi vénen

kortyolok a jóból

hűvös a markomba fogott csepp
szomjoltó

feléledek

s

míg

a

dombon felkapaszkodom

csendben áldlak
melengető

aranycirmos

őszi

alkonyon!

Szeptemberi búcsúzás - firka

Remeg

rohan

robog

hajnalt

nézek

naptárt lapozgatok

fut

folyik

szalad

folyó

a

kerítés

alatt

szavak

színek

szagok

őszbe hajló

kesernyés mondatok

lebeg

lobog

dacol

a

láng

szívem mélyén valahol

hajnali varázslat

ömlő

áradó

festék

nincs

perc

nincs

óra

hogy ki ne lesnék

csillan

csobog

kacag

hab fodrozódik

hajnali hajó

megrakodva

lassan

dohog

felfelé halad

fák

fények

fellegek

keretezik

a

szeptembertől búcsúzó

táguló eget.

Bácskai tájakon...

 

Kacag a nap

kanyargós utakon millió a kátyú

 lankás vidék

zsíros és fekete a föld

gép dübörög

zihál 

őszi színekre festi magát a táj

 felszálló porban úszik a tábla

kukorica hegyeit

kombájn zabálja

földhöz tapaszt a kép

lelkemet kívánja

kitágul a táj

szénvédőnkön táncol egy bogárka

por hull tükörre

falra

szilva pottyan sárgult zizzenő avarra

nézem az alföldi táj vaskos íveit

szívben

és

földeken

porvihar kerekedik

tölcsére forog

múltat felkavar

tágul a tér és elgyengül a kar

körülöttem óriás a tábla

gyerek téblábol és bámul a nagyra nőtt világra

szúr

vág

szorít

kicsike kéz

kosárba

zsákba

vaskos csöveket hajít

a

parcella végét be sem látja

kukoricát tör

őszi hideg szél kabátját cibálja

sárga érett szemek

percek

peregnek

siess jobban ne tétovázz te gyermek

kezemet hasítja a zörgő levél

sor végéről apám szigorú szava elér

az

ég

kék

zárul az elveszett világ

hangja kering félszáz éven is át

sajdul a szív a pillanat oda

 tűnő emlékek édes illata

 

mit nem adnék a régi percekért

őszi szélben szerzett éles karcolásokért.

/Bácskai tájakon.../

Nézz vissza... 2019. (1.)

 

Pókok

beszövik

ablakomat

míg

visszaidézem

a

legszebbik 

nyarat

mert

mind

legszebb

ami

múlik

kertem

aljába

fázós

csiga

bújik

őszirózsák

pompája

izgató

bimbót

rejt

a

kis

kerti

tó

nem

nyílik

ki

kevés

már

a

nap

tündérrózsáim

elalszanak

résnyire

nyitott

ablakon

friss

fuvallat

borzongat

hagyom

 

lepkét

ringat

valahol

a

virágszirom.