Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2017. február 25., szombat

Fény és sötét


Fény és sötét
akár az ég
s
mint
itt
lenn
nehézkesen vonszolódó földi árnyak

szürkületből sirályok szállnak
végig árad a hajnali derű
tavaszt súgnak a szelek
fehér szirmán lázadó virágnak
bronzban kelő nap fénye megremeg

és
mint
egy
régen várt ősi varázslat
új színekben pompáznak az ágak

 
szívünkben
friss
ritmus
dobog
hajszálainkba mézet csókolnak
veszettnek hitt
törékeny
angyalok.

2017. február 24., péntek

OLVADÁS




Cseppre csepp
megremeg
karikát vet a víz
jégtáblák peremén napfény heverész
olvaszt
ragyog
szépséges omló sugárban áraszt sziporkázó fényeket

csepp
gömbölyödő
hulló
vízben
múló

letérdelek
várom hogy a pillanat hozzám találjon
hideg remegés fut a tavon végig
dermedt vaskos táblák között táguló parányi résig
cseppre
csepp
tavaszt lesek
sálam
sapkám
már túl meleg

varjú totyog
hattyúpár összehajol
élelmet keresnek jégtáblák alól
csepp
csepp
csepp
kattan a gép a pillanat enyém
szívemig hatol. 

2017. február 19., vasárnap

Titokleső


Duzzad már az aranyeső
nedve  titokzatosan árad
álmodik
mosolygó
harsogó
kikeletről
de
köd löttyenti fehér tejhabbal a tájat
s
a
fák most dideregve állnak
ereikben
mégis
készülődik a virággá fakadás
a
szédítő
kacagó varázslat
még
kásás csomókban jégvilág vacog
magamban
tavaszi szűz titkokra
hangolok
csupa
csoda
arcod legszebbik perzselő mosolya
bőrömön karcolások nyoma
jeltelenül nem múlhat el a téli reménytelenség kora
minden
perc
segít
feledni kopott idők ostoba lábnyomait
szitáló szürkeség
hanghalott reggel
varázsütésre
megtelik hamarost életszerelemmel!

2017. február 16., csütörtök

Lenci és a madárok…






Sírt, zokogott, vetődött, maszatosan - ANNNNNYÁT AKAROM!!!!!
Anya azonban el, várták a kicsi babácskák, tesók is el iskolába, óvodába, apa pedig „konfencán” dolgozik.
Elvileg hamarosan Lenci is el, hisz „elmúlik karácsony, elmúlt a születésnapom nagy óvodás leszek!”.
Elmúlt a karácsony, a harmadik születésnap is, de nem eszik olyan forrón a kását, az is lehet, hogy langyosan sem.

Annnnnyát akarom - sikoltja bűbájos Lencim!
Zakatol fejemben a gondolat, amikor sokadik eltérítő ötletem is visszapattan már!
Ölemben tartva sétálok vele, és énekelek (enyhe túlzással) a fájós lábú, ázott tollú madárkáról, aki anyjához, apjához repül. Érzem, hogy vállamra nehezedve ernyed a drága kis teste, és szinte az álom határán hallgatja sokadszor is a dalocskát.

A „véletlen” is besegít, bedobja a mentőövet, ahogy illik!
Madár csivit hallatszik az udvar felől!
- Nézd csak Léna ott az a kis feketerigó a bokor alatt magocskát keresgél, megijed ám, ha ilyen hangos vagy!
Léna arcán végigfut az arctörlő, derülten fordul az ablak felé.
A rigó szerencsémre kitartóan motoszkál az avarban neszezve.
Léna figyeli, s helyreállt a rend.

Mit csináljunk most – kérdezem? Társasozzunk, vagy feladatozzunk?
Feladatozás – hangzik a válasz, madáros feladatozás.
Ceruzákat választ magának, el is magyarázza melyiket miért, papírt keres és elhelyezkedik, feje fölött a múltkori, numero 1-es, „búbos bankás feladatozás”.
Mosogatóba pakolászom közben a kismillió esti s reggeli bögrét, poharat.
Ő már fészket rajzol, szerinte az a fa lombja. És a kis fekete maszatok benne a magokat tartalmazó zacskók.
Rajzoljunk madarat? – kérdezem.
Igen!
Máris felsoroljuk a madárról tudhatókat.
Nagykör, kiskör, szemek, lábak…
Léna fogja a ceruzát (néha kezet váltva) és készül élete első madárkája. A csőrhöz érve kibújik belőlem az óvó néni… ott kicsit segédkezem.
Közben csacsog, elmagyarázza mit, hogyan és miért…
Új papír, jöhetnek a fák, megbeszéljük a színeket – hisz ő már mindent ismer, barna a törzs, zöld a lomb, fészek… magocskák.
Koncentrál, erőteljesek a vonalak, részletesen elmagyarázza a rajzoltakat.
Olvadozom.
Éljen Léna és a boldogságos alkotás!

2017. február 5., vasárnap

Bolondok


Hirtelen kinyíló világ
ágaskodó vén cseresznyefánk
rügyfényesítő
csalárd
maradék jégtáblák úsznak tova
reped a parti fagyos kéreg
roppan
s
a
hab
szabadon szalad
csacsog
ringatózó sirályok a vidám potyautasok
merengő vén ágak pezsdülnek
beleszédülve a váratlanul érkezett ragyogásba

levetkezünk
vállunkon régi csókhegek
isszuk a fényt
tavaszi varázslat érkezett

bolondos
szerelem szavak kapaszkodnak belénk
habtestű madár libben az ég távoli zafírkék peremén

hol van a seb
hol vannak semmibe fúló fáradt sóhajok
új tavasz jön könnyed fehér szárnycsattogással
bolond vagyok

vágyom
tüzesen éledő őserős lázadást

nem akarom látni a közelgő fáradt alkonyatot
s
a
visszatérő
dermesztő téli látomást.

2017. február 3., péntek

Február

Kinyílt az ég
vén feketét
fásult szürkét
sehol sem látni
fehér fickák
frissítik az ég halványkékes színét
ujjongó pászmák
fényesre festik folyónk dermedt peremét
cammogó táblákat
madárcsapatot messze sodor
a
víz

de
jégvilágban árválkodik még a komp
bolondos vágy csupán a kikelet
megremegek

cseppen
csurran
csobog
új
hangokat
hallgathatok
minden játék
tűnt napok fájó sebei illannak
rigó bukkan fel a kert alól
tavasz
súgom
neked
talán hallod is valahol

utat engedek az új csodáknak
s
meghajtom térdemet az első
selyemfehérbe öltözött
hírnök
hóvirágnak.

2017. január 22., vasárnap

„Ami van, széthull darabokra…”







Töredék gondolatokat sodor maga előtt a mérhetetlen bánat. Félelem és fájdalom könnyei omlanak.

Részvét, remény és kétség.

Feketébe öltözött világunkban lobbanó parányi gyertyaszálak nem melegítenek.

A veszteség kimondhatatlan, nem látunk mást magunk előtt, mint a kiégett busz roncsait. Belesüketelünk a belső jajgatásba. Ismeretlenek terhében osztozik most a lélek.

Azok a veronai éjszakába veszett gyermekek, tanárok… akiken nem segít már a könny s, a kérdés sem, hogy miért és hogyan történhetett…

Kérdések kapaszkodnak belém lerázhatatlanul. Vajon okul, tanul, eszmél-e szívünk, tudatunk e lélekig hatoló borzalomban?!

Az együttérzésen túl mit adhatunk magunkból a soha haza nem térőknek? Mit tehetünk a sérültek, sebesültek, társak felépüléséért? Van-e annyi kincsünk, amivel pótolni tudjuk a mérhetetlen ürességet?! Képzeletünkben megjelenik az első ébredő, a veszélyt kiáltó, a kalapácsot szorító fiú, a gyermekeket mentő tanár alakja.

És megjelenik a hála!

Negyvenen élnek, negyvenen küzdenek, hogy élhessenek! Testi és lelki kínjaik kimondhatatlan szorításában remélnek gyógyulást.

Eszmélünk mi is?!

Eszmél-e az ország?!

Számba vesszük-e közös kincseinket?!



Hálát – az élőkért.

Imát – a fájdalomban görnyedőkért.

Könyörgést – a segítők erejéért, tudásáért, bölcsességért?

Részvétet – a szülőkért, testvérekért, tanárokért, barátokért, kiknek e terhek további létüket nyomorítják?

Bizakodást- hogy pszichológus, orvos, lelkész, tisztviselő, politikus, kormány helyt áll?

Készséget – hogy nem nagyítjuk, nem torzítjuk, nem merülünk el mások tragédiájának útvesztőjében.

Erőt! Bátorságot! Szeretetet!

Hogy magunkba tekintünk, és az asztalon, polcon, iskola kapu előtt égő gyertyacsonkok fényében meglátjuk saját magunkat és gyermekeink, unokáink arcát. A segítségre szoruló gyermekek ezreinek arcát, kezét. Kinyitjuk a bőség szelencéjét szívünkben és adunk, adakozunk!

Törődést, figyelmet, jó szót, simogatást, mesét, meleg levest, puha takarót, ölelést, bizalmat, gyengédséget, elnézést, bátorítást, elfogadást, törődést. És időt, időt, időt!!!

Ha azok a roncsok hazakerülnek, készüljön belőlük emlékező hely, ahol megállva fejet hajthatunk a drága gyermekek, az elveszett életek előtt, és fogadalmat tehetünk, hogy megállt parancsolunk az esztelen rohanásnak és feleszmélünk, megértve végre József Attila szavait!



„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”

K. M.

2017. január 21., szombat

Világosság



Megébredünk
nem vagyunk már szívig fekete gyászban
valami
rémisztő tisztaság mégis megtapadt
a
reggeli
hófödte feltámadásban

jeges hömpölygés
szétfagyott virághad
zúzmarás ágak
nyoma sincs tavaszos
friss
szívtipró lázadásnak

minden élesen látszik
tűhegyes dermedésben a világ örökös álmodást játszik
hízó táblák lassulnak
part menti jéghártyás összekapaszkodásig

újra
koppan
recseg
ropog
fogságában a komp
fagyhalott hangok
sterilre csipkézett fényszikrás távoli dombok

füst terül lomhán esdeklőn a tájra
hideg
józan
magányát egykedvűn magyarázza
világos képlet

vörösen kél ködperemes reggelen
a
nap
bőrömre tiltott jeleket éget

magasba szálló sirálycsapat villan

karcos kedvem illan
olvad
magamhoz húzom régi
melegítő puha titkainkat.

2017. január 15., vasárnap

Január

 
 
Dermesztő
jéghizlaló
hideg
a
folyó kettéválik
túl felén
porcukrosan összeszorult táblák fehérje
itt
a
kert alatt
ólomszín
lassuló mélység
tükrözi híven ébredésünk mennyei fényét
felvérző vörös létsziget
furcsa látomás
naranccsá szelídülő éles színek
fogságba ejtik fázós szívem
a
csend
nem
tarthat már sokáig
hajó
dohog
lézengő táblák között törve új utat
vágyódva nézek utána
míg
bukdácsoló habok
simítanak újra eggyé
kettéhasadó szürkén hömpölygő hullámokat.

2017. január 14., szombat

Sapkás idő...




Sapkás idő van, sőt sapkás, kabátos, sálas, vastagon öltözős.
Azoknak, akiknek nincs meleg fejfedőjük készült a héten hat sapka.
(A hetedik a tű hegyén...)
Lehet, hogy lesz még több is - a tél nem enyhül, igazi jó ropogós, havas, jégtáblás hidegben hadd melegedjen test és lélek.

Szóval sapkák... - horgoltam lilát Lénának is.