Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2017. november 11., szombat

Irodalmi pályázat... Érd 2017 - vers kategória



Útvesztőben…

Felocsúdsz
tested
lelked
sajog
csendből szőtt bársonyok súlya alatt
távoli sugarak sejtetik
lombok fölött átsüt még a nap
nehéz a földre húzó magány
hallgatsz
magadban morzsolsz
szitkokat
sziszegő fáradt hangokat
kába álmok foltja sem dereng
fájdalom lohol odabent
megkaparintani a jelent

tegnapod
alattomos hordaléka
korhadó
partra sodródott uszadékfa
elhalt a kéreg
málló évgyűrűk jelzik életed aszályos napjait
ereidben a sejtek tegnappal mával
alig hallhatón perelnek
titkos jeleket keresel
minden feledett szívzugba belesel

körötted
és
benned
ősi nyelven árnyak feleselnek
érthetetlen szavak emelnek szorongató falat
lélegzeted meg-megakad
lesben áll az utolsó pillanat
tétovázol
kezedhez füst illata tapad
zizzen
egy
zsebre vágott gyűrött papírdarab
vágyak
remények
bódultan alszanak
ne hagyd elveszni magad
ébreszd fel valamelyiket

szemedre hull kegyelmesen
szeptember végi öleléssel a bágyadt alkonyat.


Kései utakon

Hazafelé tartunk mindannyian
pedig a napnak még varázsos ereje van
széthasít felhőfüggönyöket
kertünkön átsuhan
régi dalt dúdolok magamban hangtalan

ázott udvarunkra bronzszín levél pereg
feltornyosul a sötét avar halom
tócsa partján halvány keskeny szirom
pók evickél a parányi ladikon
kémény pöfékel
kesernyés illat ringat
kései utakat idéz
téged
engem
és
a
múltat
a
test megfeszül és elbizonytalanodnak a léptek
elébem tolakszik újra a megoldhatatlan képlet
eső
pára
füst
nem is tudom
mi itatott át azon az áldott ajándék alkonyon
utánad léptem nagy volt ott a sár
cuppant a cipőnk és te felkaptál

elkopnak lassan barnás-aranyos ceruzahegyek
én is csalok néha
összekeverve jól a színeket
százszor rajzolom át a képeket
találgathatom
melyik volt valós és melyik képzelet
a
szádat vágyom tarkómhoz közel
annyira hiányzol
szólíts meg újra szíveddel ölelj
árva
vagyok
magányos mohó gyermek
rongyig szorítom maradék kincseinket

korai még a csend
parazsat izzít távoli egekben az alkony
keresem
mosolyoddal elveszett régi arcom.

2017. november 10., péntek

Novemberi pillanat


A
nap
ma
ismét
ragyog

kelepcébe csal bolond kis rügyeket
hóvirág
jázmin
merészen kidugják zöldes szemüket
színpompás szirmok selyme boldogan tárul
lábam elé levél pereg
pőrén nyújtózkodó ágról
kácsák vad fürdőzése idáig hallik
kormoránok kószálnak
feketén suhannak a túlsó partig
csőrükben ezüstös test villan
ősz illatra
füst tekeredik
szél libben
máris
tovaillan

múlik
az
eltévedt édes pillanat

keserűn roppanó ágak
pattogva
tűzrózsává válnak

ujjam hegyén
fanyar szőlőszemek máza
lustán csorduló csepp hull a szunnyadni készülő
őszi
világra.





2017. november 9., csütörtök

Hóvirágtól lombullásig...

Egy hónappal előbb bújik ki a hóvirág...


Tátikák

Vetkőző

Árnyék


Rózsás kilátásom..



Februári kis virágom.

Bakopa

Őszidőben

Lilában




2017. november 1., szerda

Jelenlét



Vonszolt évtizedek
hideg szélben pirosan pirkadó egek
didergő virágok
pislákoló mécses

kellék csupán
 
tegnap
holnap
ma
reggelben és délutánban
itt
kaptok helyet
ringató álmok
tovább örökített sejtek
egymással nem feleselnek
összesimul
múlt
és
jelen
kezeteket megérezhetem
hátamra ölelésetek von puhán takarót
hogy
meg ne fázzam

sápadó virágok
libbenő lángú mécsek
apró
hitvány
szeretet töredékek
szívemben van a zug ahol a gondolat nem hazug
és
az
emlék
nem esetleges jelenlét
hanem
örök
földhöz
éghez
csillaghoz
kötött
 
örökös távolságban jártok
utat hozzám mégis mindennap találtok.

2017. október 21., szombat

Korai sirató.... (remélem, hogy az...)


Kerestelek
ma hajnalban is
a
tapadó ködben
előttem jársz
vagy
bujkálsz
mögöttem

semmi sem látszik
csupán
egy
fanyar
sárgán nyújtózkodó legényrózsa
dacol a homályban
lecsapott az ősz
nem hittél a pompázatos nyárban
s
most
széttapossa legszebb szirmait

hinném
itt vagy még s csak súgod
-meghalok-
talán
a
korán billenő ladik
elvitt már az utolsó sóhajig

feljött ma is napod
vagy
falánk felhők tetejére lazán könyökölve
kaján mosollyal nézed
hogy
keresek búcsúztató igéket...

2017. október 20., péntek

Ködben

Hatalmas fehér köpeny
részletek
vesznek el a ködben
se
part
se
fények
értelmetlen egésznek
tűnő massza
késhegynyi sugár kellene csupán hogy kifakassza
és
folyhatna
áradhatna
szét az élet


mit is remélek
tegnap
azt
mondtad  meghalsz mára
morzsa élet maradék
gyötör a lét
a
cukor
a
későn érkező falat

kínodban
építesz
feketül körmöd
kalapács kövér súlya alatt

ne haragudjak
ha
szó nélkül veszed a kipát
s
égi
partokon
gyújtasz pipát
és
hogy
legalább
tizenöt percnyi a mosolyommal megtöltött pillanat
mit magaddal viszel
ha filmed
végleg megszakad


tegnap ezerrel sütött a nap
ma
nem látok át hozzád
sejtelmem sincs életben hagytad e magad?!

2017. október 12., csütörtök

Napok


A
nap még arany
mindenek
ősz illata van
bogarak
csigák
élvezik a fényes orgiát
kedvemen foltok fakulnak
elfog a vágy
magasba repíteni hintám fényes vasát
kalimpáló lábakkal szállni ég felé
hogy
jobban
lássam
a
hajók
vízre írt jelét

kormorán csőrében hal ragyog
rőt arannyal
festenek a túlparti angyalok
néha egy-egy csepp lepereg
besárgítva
füvet
fát
levelet

bámulok míg száll a hinta
zizzen a lomb
hártyapapírra íródnak létsorok
ősz illan
lábam előtt
dió
kopog.

2017. október 8., vasárnap

ÓBOR


Nem kell hogy hátra nézz
meg se állj
karcsún
törékenyen
múlik a nyár
ősz toporog kopott küszöbünk peremén
ajtóm sarkába
sápadt leveleket gyömöszöl a szél
maradék dióhéj koppan
télszagokat érző
vén bogarak búvóhelyet keresnek
rések alatt
a
szél
kacag
belém köt
bőrömet cibálja
kóbor füstgyerekek
karikáznak fel az égi
csillámkékre festett világba
felhők
sugarak
felhők
alkonyba hajló hangulat
majd
újra
vakító villanás
derűt mutogató fények érzéki lángolása

buggyant gyümölcsök édes nedveit
bódult darazsak kedvükre szürcsölik
őszi mosoly ölel
nem fordulok hátra
sejtjeimbe préselt
illatok
színek
fények
érintés jelek
megannyi méreg mind egyszerre forr
egyszerre felpezseg

mustból óbor lett
csóknyomoktól részegen
magamat újra hozzád képzelem.

2017. október 6., péntek

Arad





Sorakozó

Szemhéjam alatt sorakozó képek
tegnapi léptek
évek
százak
vaskorlátai
szétmálló palotáknak
múlt illatot árasztó terek
emlékterhes házak
vakolatba ivódott rozsda
kínjuk szívemben sajog ma
bálványok
álmok
fényes ideálok
márványos oszlopok között
árvultan csoszog a múlt

lélekitató
kiapadhatatlan gyönyörű kút

nemzet

pusztulás és élet
bölcs és bolond egymásnak feszül
kezekben kard
hatalom
gyilok
vér
láng és lélek
szürke obeliszk mered fekete égnek
fájók a színek
sebeket tépnek
kavargó mondatok
szabadság
szózatok
fáklya világít vakjelen homályba
jelek
felmarjult múlt üzenet
koszorú
lobogó
szalag

bánat
és
dicsőség

  ARAD.


2017. október 5., csütörtök

Este a villamoson...

A
szív
szalad
álmokat
keresni vagy festeni akár

utcákon
tereken
kutat
kibámul
zötyögő villamoson

fénydáridó a Dunán
kormos
hétköznap
alkonyán
lámpafüzér

valójában
hozzám tolakszik a lét
koszos ülések között
koldus tántorog
alig tudja felemelni a hatalmas csomagot
mindene benne lehet
magával cipel csigaház életet

csilingel
a
csend
tömött ülések
sápadt
fáradt
arcok
valaki felnevet
ismerősök
nyomulnak szűkössé zsúfolódott
helyen

magam vagyok
közömbösen
folyik rám
foltozott
nyomor
és
gazdag illat
nincs ellenvetés
távolodunk
mállik szét a selymes pillanat

zsebemben szorongatott
barna
kerek
gesztenyém
meleget ad.