Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2019. november 9., szombat

Őszbe hajló...



Kuporgok
fázós gyerek
megnézek minden távoli
álmokkal viselős 
puha felleget
százszor
ezerszer
súgom
neved

kerestelek
eltakar kanyargó út
létkusza ösvény
hiányod
szédítő örvény

kételyek közt
magasra gombolt gallér
hangod
idézem
hátha egyszer szívemben elfér
alkudozom
kérlek
simogass
ringass
kicsit
dúdold régi dalaink
visszhangjait

esőcsepp tükrök
hintáznak
őszbe hajló ágon
dermedt mosoly
sápadt virágon

hol lehetsz
melyik szirom takar
vastagodó
barnás
vörös
avar
emlék törik
ősz pompájában
kutatom
elveszett
arcvonásaid

guggolj le mellém
szoríts magadhoz
melengess kicsit
meséld el újra szép tegnapunk
fénybe bugyolált távoli játékait.

2019. november 3., vasárnap

VESZTESÉGEM





Elmulasztott
percek
ölelés és nevetések

szemedbe nézni kacagva
táncot ropni
bolondozni
vállaidba kapaszkodva 
csimpaszkodnék a nyakadba

átkarolni hűvös estén
arcod fognám
könnyeidet meg nem lesném


rozsdafoltos reggelemen
szakadt levél
tapad párás üvegen
  hatalmasan hömpölygő szürke folyó 
álmodozó
sirályt ringat
fehér tolla
úgy
világít
elvinne a boldogságig
remélnénk hogy újra játszunk
 elveszített mosolygásunk
melengetne
összebújva gondolnánk a régi útra

de
az
a
csepp
az
ablakon
elhallgattat
és
én
hagyom
hogy
újra
s
újra
emlékezzek rád s a múltra
és
számlálom míg a gyertyák aludni térnek
veszteségem
veszteséged.

2019. november 1., péntek

FÖLFELÉ

Fölfelé


Novemberi képlet
egyre többször az égre nézek
ködfoltos reggelen
szemed színét újra keresem
halvány fényben
áttetsző sugárban
hamarább meglelem
mint
perzselő nyári pazarlásban
lázban

utaimon
magammal viszek
egy-egy
percet
mit
ki tudja mikor rögzített az elme
halk
neszek
sóhajok
elvesztett
évek
hónapok
napok

zsúfolt a szív
egyre több az emlék
hogyan is volt
az
a
valaha
nemrég
hogy
futottunk
hogyan torpantunk meg
mint egy ósdi filmet
vetít
végtelenül a csalfa képzelet

tíz
éve
száz
nem kérdezem
szét nem hulló varázs

arcok
szemek
egymásba kulcsolódó fáradt kezek

virág és fanyar illat
idézik
gyermeki titkainkat

rejtett kincseim magamhoz szorítom
rád gondolok
ezen
a
könnyfoltos
sóvár
homályba süppedt
novemberi
borongós hajnalon.
 "Hiányod átjár, mint huzat a házon."
(J. A.) 


2019. október 24., csütörtök

Akkor is szabadság...

Az ősz összes aranyával kápráztatott ma.
Minden levél, virág, minden halni készülő fűszál szívta magába a nap sugarát.

József Attila versét, Adyt hallhattam délelőtt a városi megemlékezésen.
A szempillám alá szorult könnycsepp átmosta a szívemet.
Ez a nap az övék!
Apámé, anyámé, a börtönbe zártaké, jeltelen sírokba temetetteké.
Nagy fejű krizantémot viszek majd néhány nap múlva a temetőbe, a legszebb virágot anyám elé teszem, ha szülővárosunkban meglátogatom mind a sírokat.
Végül megállok majd apám barátainak emlékhelye előtt, és lepereg előttem újra és újra a múlt, amiről megannyiszor hallottam szüleimtől.
Személyes emléktöredékeim kiegészülnek, hisz ma már nem titok, hogy szinte semmiért ontottak emberi életeket a megtorlók.
https://nyiregyhaza2019.blog.hu/2018/10/22/_56_nyiregyhaza







Akkor is szabadság...


Végig kísér a mondat.
Sem hatalom, sem anyagi javak, sem pillanatnyi dicsőség nem érnek fel vele.
Hálás vagyok az olykor keservesen nehéz úti pakkomért, amit rám rakott a sors. Így visszatekintve már minden összeáll, amit gyerekként nem értettem még, de ösztönös lázadás volt bennem a hitványsággal szemben.
Hazugság, hitetés, hízelgés - hová vezettek?!
Hiába tömjénezte magát a diktatúra, hiába hódoltak a nagy testvérnek hívei - hiába taposták el a forradalmat, hiába az igazságot, jogot, tisztaságot követelő bátrakat.
Az önkény megbosszulta magát.
Ma, amikor emlékezem, arra gondolok, hű és méltó utódok akkor vagyunk, ha semmilyen talmi eszme bűvkörébe bele nem bódulunk.
Nem emlék, nem nosztalgia.
Húsunkba vágó való.
Koldusoknak vetett morzsák helyett a szabadság minden nap miénk lehet, még itt a tékozló szépségében elcsúfított Duna partján is.

"Majd ha ünnep,
Majd ha ünnep lesz végre,
Írjátok az égre:
Édes-keserű, ha forr a dal.

Hogyha félve mondják,
Akkor is szabadság!
Hogyha vérem ontják,
Akkor is szabadság!"

/Ghymes/




2019. október 22., kedd

ÁLDOTT A CSEND

 
Áldott a csend
a
hajnal mozdulatlan némasága
mikor
hosszan nyújtózik még az éj világa
semmi sem forr
nem loholnak szanaszét kusza gondolatok
kormos sötétben fürkészem a kertet
elképzelem a mát és holnapot
de
 érkeznek az első jelek
hajó dohog
víz csillan
nyomában fehér tajtékfodor remeg
csendbe hasít a távoli nesz
az
égen
már-már
mozdul a szín
kirajzolódnak párás folyónk
puha vonalai

áldott a perc
s
a
fényjelek szürkés cirmai
megszelídülnek az éj kóborló bolond árnyai
tétován bukkannak elő a fák
ünnepélyes ez a némaság

áldott a szabadság
a
pirkadat
mikor
utat tör magának a nap
és
felszakadnak az éj súlyos percei
feszült
éhes a pillanat
 
megcsillan végül a fény
pengés villanásban
megrebben egy sárguló levél
a
folyó újra fénylő ékszer
csillogó szalag

diadal vagy játék
nem is tudom
minden napom ajándék
e
földi
körúton
 
őszi ablakban a jelent rajtakapom
s
színt kap a fekete metszet
sóvárgó kékek cikkanva
üzennek a végtelennek
 
lesben áll kalandra vágyva a ma
felszökik a Duna friss illata
és 
vadludak írják az égre a győzelem jelét
vijjogva
szállnak
 
szétnyílhat végre
föld
víz
és
kitágul gyönyörű selymeiben az ég.


2019. október 16., szerda

CSALUNK


Bolond a nyár
búcsúzni ő sem szeret
rám boruló hőség
forró
perzselő szeretet
szívemre szemet vetett
tüzes nyilak
keresnek utat hogy megtréfáljanak
csupa
szín
csuda
fény
ömlő
 áradó
aranyló
festék

rózsa tüskék között
bimbó
feslik
és
szirma
hull
meg sem várva az estét

itt
kering
kavarog
téblábol a szél
tép virágot és levelet 

lila szirmokon
darázs
dünnyög
méhecske
döngicsél

csalunk
húzzuk
vonjuk a mézédes perceket
olvadó szavunk szórjuk szanaszét
hinta libben

dió koppan

kijózanodva fohászkodunk
régi
vágyért
új
lángoló
életszerelemért.







2019. október 13., vasárnap

TARKA KÉP




TARKA KÉP


Kezed fogom míg  keskeny parti utakon botladozom
ringató szél
vörösre festett hulló levél
bogyók
bíborba mártva
alkonyi fény vetül a tájra
erecske
csobog
cuppogó sárba lépek
kezem fogod
velem
vagy
minden zizzenést megértek
a
te
sóhajod
szakít szét messzi kósza felleget
kitágítod fölöttem az őszülő eget
korhadt vén fák között kanyargó utamon
csodáidat újra számlálhatom
végtelenbe nyúló szerelem
minden napban megadod nekem
zizzenő avarba lépek
idő
fodrozta
ráncok
tarka képek
forrás fakadt
korhadó sárkány őrzi vénen
kortyolok a jóból
hűvös a markomba fogott csepp
szomjoltó
feléledek
s
míg
a
dombon felkapaszkodom
csendben áldlak
melengető
aranycirmos
őszi
alkonyon!







2019. szeptember 29., vasárnap

Szeptemberi búcsúzás - firka



Remeg
rohan
robog
hajnalt
nézek
naptárt lapozgatok
fut
folyik
szalad
folyó
a
kerítés
alatt

szavak
színek
szagok
őszbe hajló
kesernyés mondatok
lebeg
lobog
dacol
a
láng
szívem mélyén valahol

hajnali varázslat
ömlő
áradó
festék

nincs
perc
nincs
óra
hogy ki ne lesnék

csillan
csobog
kacag
hab fodrozódik
hajnali hajó
megrakodva
lassan
dohog
felfelé halad


fák
fények
fellegek
keretezik
a
szeptembertől búcsúzó
táguló eget.


2019. szeptember 22., vasárnap

Bácskai tájakon...

 
Kacag a nap
kanyargós utakon millió a kátyú
 lankás vidék
zsíros és fekete a föld
gép dübörög
zihál 
őszi színekre festi magát a táj
 felszálló porban úszik a tábla
kukorica hegyeit
kombájn zabálja

földhöz tapaszt a kép
lelkemet kívánja
kitágul a táj
szénvédőnkön táncol egy bogárka
por hull tükörre
falra
szilva pottyan sárgult zizzenő avarra

nézem az alföldi táj vaskos íveit
szívben
és
földeken
porvihar kerekedik
tölcsére forog
múltat felkavar
tágul a tér és elgyengül a kar

körülöttem óriás a tábla
gyerek téblábol és bámul a nagyra nőtt világra
szúr
vág
szorít
kicsike kéz
kosárba
zsákba
vaskos csöveket hajít
a
parcella végét be sem látja
kukoricát tör
őszi hideg szél kabátját cibálja
sárga érett szemek
percek
peregnek

siess jobban ne tétovázz te gyermek

kezemet hasítja a zörgő levél
sor végéről apám szigorú szava elér

az
ég
kék
zárul az elveszett világ
hangja kering félszáz éven is át
sajdul a szív a pillanat oda
 tűnő emlékek édes illata
 
mit nem adnék a régi percekért
őszi szélben szerzett éles karcolásokért.

/Bácskai tájakon.../

2019. szeptember 5., csütörtök

Nézz vissza... 2019. (1.)

 


Pókok
beszövik
ablakomat
míg
visszaidézem
a
legszebbik 
nyarat

mert
mind
legszebb
ami
múlik
kertem
aljába
fázós
csiga
bújik

őszirózsák
pompája
izgató
bimbót
rejt
a
kis
kerti
nem
nyílik
ki
kevés
már
a
nap
tündérrózsáim
elalszanak

résnyire
nyitott
ablakon
friss
fuvallat
borzongat

hagyom
 
lepkét
ringat
valahol
a
virágszirom.