Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2010. március 19., péntek

ZUHANÁS

Már nem emlékszem rá
miért
már nem gondolok rá
hogyan
már azt sem tudom
mióta
kíséri vágyódó
kínzó kísértet életem
settenkedő
rám rontó
tabukat béklyókat elbontó
őrült
remegő
szerelmed

csak lapul
csak hallgat
lassan elereszt
elfut
szétporlad
elhagy

aztán
hangod
vad áramütése
felborít mindent e billegő ladikban

semmibe markolok

szerelmed hajnal
szerelmed alkony

valahol vársz
a
túlsó parton
kezed nem nyújtod
zuhan az életem.

Ölelkezés

Mézben mártottad
ajkad
szemem vele halkan betakartad
végig kószáltál testemen
megpihentél
majd
új táncba kezdtél velem

forogtunk
szálltunk lankadatlan
szívünk ölelkezett a magasban
felrepítettél az égbe
ahogy
testem nem vágyta
nem remélte

majd
összebújtunk fáradt csendesen
eltűnt az árnyék arcodról kedvesem
átkaroltál
besütött a nap
lelkem tükrében újra láttalak
búcsúzásnál összemosódott a könny
tíz ezer napból egy volt az öröm.

Tudom többé nem jössz vissza

És a dal...

Szemed
szemem fényét régen issza
ringató álom sodor hozzám
tépett éjek tisztán 
bűnösen
parázsos forrón
didergő hűvösen

minden mi történik
vágyad tékozló tüzében
lehetne élet

bekopognál
 képzelem
s
tört
tükörbe nézek 
boldog perceket idézek
arcomra
már rég ráfagyott a félelem

tükröm cserepe
telet mutat

tükröm maradéka
nyers pozsgás friss tavaszt

tükröm fénye
gyönyörtől édes vad nyarat
hasgató ölelést

tükröm éle
szomorú őszi temetést

fordult a föld de hányszor

fordult a lét
s
Te játszol

céltalan életem
végtelen állomására
meg sosem érkezem


tudom többé nem jössz vissza
könnyem már föld be sem issza
sírni nem lehet
torkomba szorítom
a
képtelen perceket.