Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2021. január 27., szerda

Fagypont körül...


 

How My Heart Sings

(Hallgatni való...)

 

Fagypont körül
a 
csend megül bokrokon és fákon
egyetlen éhes madár sem hintázik
hallgatag cseresznyeágon
időjós bokromon a levelek
dermedten várnak melengető jeleket
így vagyok én is veled

sokáig ébren forgolódtam
a
szív néha kusza vágyak után lohol
és
keresi az igazi szépet
mikor kékre festett a perc
minden semmiséget
halk sóhajok
aprócska szelíd neszek között
az
álom
valahogy mégis csak átbukott
a
magányos korláton
és
megérkezett

cseppnyi kék
mosódott össze még
megfutamodtak félelmes feketék
zuhanni akarok
elrejtett éji vágyakat ringatok

hajó dohog
erős hangok hasítanak
hajnal szőtte fátylat

hó hullott az éjszaka
inkább csak porcukor
szisszenő hidegben
kényes sztaniol
szikra pattan
tűz birkózik vaskos hasábbal
itt egy új reggel
ismerkedjünk a mával
csepp méz csillog a bögre peremén
megkóstolom
édes élet ujjaim hegyén
 szívhangjaim
régi ritmust dobolnak
hagyom
 
közben a nap is ébred
korai hóvirág éled

törik a csend - tágul a világ
tavacska tetején jéghártya
szikrázza szanaszét a perc
illanó drága aranyát. 








 

2021. január 26., kedd

Kétszázhúszezer lépés...

(Kb) 220 000 lépés - 2020. december 26. - 2021. január 26. között.

Nem azért, mert sok, nem azért, mert eddig még soha, csak azért, mert a jutalom sok aprócska csoda...

 Nekünk szóljon a muzsika:

"The roads gleam towards you The oceans beckon towards you A beauty beyond the lapping waves..."

("Az utak feléd csillannak, az óceánok feléd intenek, egy szépség a hullámzó hullámokon túl...")

Óceánokról és tengerekről bizonytalan ideig szó sem lehet... mindennapi örömömet köszönöm neked vén Duna! 

 




 

 
























 

2021. január 23., szombat

Bolond a szív...


Bolond a szív
új tavaszt remél
az
első
rügymoccanás már sejtünk faláig ér
jéghártyás utakon bokáig sárban
nyárfaligetet
erdei ösvényt jártam
s
a
hangok úgy öleltek
édes ostobán
levettem volna
kabátom és ruhám
hogy
a
hátam hosszan ölelje a nap
januári ragyogásban
feszesre húzott kék fénykupola alatt

bolond a szív
a
cinkék csak neszeznek
égbe nyúló fákban
máris pezsdülnek a nedvek
csapda ez
mégis tavaszt sóhajtok
rossz kedvem oda
füzek lengedeznek
 sárgásan friss a fátyol
mogyoróbokron barna barka táncol

ma elillant a tél de visszatér még párszor.





2021. január 22., péntek

ARANYBAN

 



Elveszettnek hitt színek
fényárban úszó reggel
üzenet aranyló jelekkel
halk sóhajok és szavak
 
szív ne hagyd magad
 
nem igaz hogy minden elszaladt
jaj neked ha már nem szeretheted
nem várod az új napot
hagyod hogy rád boruljanak
fagyfoltos alkonyatok
 
átkarol a fény és hív
hinni
bízni
látni
a
legszebb perceket türelemmel kivárni
s
egyszer
újra aranyban ébreszt a reggel
szél pöröl messzi fellegekkel
tavaszi színekkel játszik
rügy buzdul
hóvirág fehérben pompázik
s
hallod a rég vágyott hangokat
 
szelíden kérlel
hívogat
nézd a felkelő nap
aranyban fürdet
megváltó fényjelek
az
égre reményt festenek
kiáltsd a szélbe

nem lehet vége
 
szerelmes hullámok futnak
aranylemezeken vibrál a nap
tálcán kínálja magát ma is a drága pillanat.
 
 
 
 

2021. január 16., szombat

Szélben

 


A szél...

( The Wind - Keith Jarett muzsikája)


Jött velem szembe a szél
mi az hogy jött
valójában rohant
átszáguldott a hatalmas folyón
át az ártéri fák vaskos ágai között
szakadt kabátom ráncigálva
zúgta - harsogta
fuss
fuss el a jövőbe vagy akár a múltba
a
 lépj bátran egy másik kitalált útra

part mentén csillanó nap
meleg homok
tüzesek lesznek majd a lábnyomok
padra kuporodsz nevetve
hűs szellőre vágysz epekedve
forró sugarak bőrödet pecsétlik
és
felrémlik annyi drága emlék
mikor is történt
talán soha - talán nem is olyan rég 

 haragos szél
múltat és jelent összekever
gondolkodóba ejt
mi lenne jobb
tavasz vagy nyár
vagy éppen
visszakérnél egy téli délutánt
 
kályhában tűz lobban
pohár bor mellett
hallgatod a zenét
meleg árad ereidben szét
és
kint
tomboló szelek
hópelyheket űznek
jeget dermesztenek
tornyos fodros a víz
az
esti komp színeket fest megint
csendet lop szívedbe az alkony
szemed megtelik fénnyel
nézed a sötétbe burkolódzó fákat
hosszúra nyúló árnyak 

 gondolj a téli dalra amit fütyültem neked
mitől északi szélben is jókedved kerekedett
 
de
most
húzd füledre jól a sapkát
és
fuss
cudar kedvemben
hagyom
könnyek csorogjanak végig
fagyos pirosra csípett hideg arcodon
 
nyarak - telek
érkezések és búcsúzások
 
szíveden éles fájó sebet ejtsenek.
 
 



 

Utolsó átkelés.

 

2021. január 14., csütörtök

KÖRFORGÁS

 



 
Körforgás

Koppan a hang a csendben
fénysugár segít
sötétben is látnom kell az élet dolgait
 
napok óta hallgatom ezt a zenét
nem enged el és nem is segít
csak körbe ölel
s
a
szív a múlt előtt letérdepel
 
akár a téli fákra a dér
úgy
tapad rám a vágy
megérteni
mit üzen a dallam
bennem szólal napról napra halkan

jegek
havak
ropognak talpam alatt
hó szitál
kavarog
utam csak kanyarog

múlt szegletén
elhagyatott kőfalak várnak
már jártam ott

sok évtized hogy elhagyott
 
csemeték voltak a ma óriási fák
egy
sárga karcsú vadvirág
nyílt a part alatt
most
havas bokrok közt
felfedeztem a régi gát szétszóródott romjait
és
visszafordult az idő
jéghártyás tóra napfény tapadt
súgtál a szélben valamit
felfénylett a jég és a nap

megöleltem
kínok közt elveszett szelíd arcodat.
 
 

https://www.youtube.com/watch?v=KYvWZhhT0i0&list=RDFTwCzeoZdXA&index=2

/B. L. emlékére/

2021. január 11., hétfő

HÓESÉSBEN

 /avagy a zene varázsa/

 


Belegabalyodtam ebbe a muzsikába, 10-20 hallgatás után is újra meg újra...

Nekem hóesés, ölelés, vágy, neked lehet egészen más, talán egy régen várt találkozás.

Akárhogy is szép:  Keith Jarett TOKYO

 
Emlékszem az első hóra
keményre gyúrt hógolyóra
sebesen sikló vasszánkóra

múltamba álmodtalak

ajtót nyitok s felkiáltok
   végre hull a hó  
eljött a nap
ezer mesét idéző pillanat
az
első
fényes pehely
útjára kel
s
az
ég felé bámulva nézem
hány követi a fenti messzeségben
máris
szalad a szó
hull
hull
hull a hó
arcom
szemem
hajam
öröm frissíti
gondtalan
minden fehér - szívünkig ér
csak
a
madáretetőben maradt
sárga és fekete szemek
mutatnak régi színeket
 
és
jössz
 
friss szél kavarja a havat
bőrömön érzem az apró szúrásokat
nem kell kesztyű se vastag kabát
végképp nem kell most hólapát
a
eltüntet minden nyomot
szokás szerint
a
szűz hóba szívecskét rajzolok
és
gondolok az  összes szerelemre
forralom a bort - bíboran kavarog
fahéjat
cukrot és narancshéjat dobok
sül az alma is terjeng az illat
tárul az ajtó
cipődről mállik olvad le a hó
itt vagy
érzem
fagyos kezed nyakamhoz ér
és
nevetve mondod ilyen az igazi tél
hagyd hogy dermedt karommal öleljelek
vigyázz te kis bolond
sikítani nem ér.
 
 

2021. január 8., péntek

Íriszek


Íriszek


Anyám a kertben lépeget
ezt - azt
kötényébe szedeget
jaj
mama
megint ez a régi kopott
rongyos kötény
le nem cserélnéd semmiért

anyám a kertben lépeget
bokrot - fát
simít
hosszasan nézi a kék eget
suhanó felhőkkel beszél
nála jobban ki értené
miről mesél a szél

itt a kert
s
az
íriszek
sárga tengerük felett
anyám alakja ellebeg
még visszanéz
táncoló sugár
illatárban fürdőző angyal
ezüst hajába a hold pihenni jár
kopott köténye bomlik
könny pereg
anyám
messze
már

tavasszal
visszavárják
virágpompától roskadozó
fák
szépséget pazarló karcsú íriszek
fonnak fejére 
aranyló szirmokkal ékes koronát.
 
 

2021. január 7., csütörtök

Örökség? Védelem?




Kilépve az erdei útról előttünk áll a kérdés jobbra, vagy balra?!
Már annyiszor mentünk balra - hangzik a válasz.
Jó, legyen hát most a jobb oldal a nyerő, legalább megvizslathatom ismét a faluvégi ékszerdobozt, legutóbbi felfedezésemet. A tökéletes harmónia jegyében épített és ünnepi díszbe öltöztetett szépséges otthon ablakaiból, az ott élők talán a szántóföldeken végig futó őzeket is nézhetik. Ez persze csak fikció, az őzeket én képzelem a tájba, gondolva a smaragdban zöldellő őszi vetésre és a tágas horizontra.
Megyünk az utcákon végig, meggusztáljuk a portákat.
Megállunk itt-ott, vágyva valamire, ami megtestesíti a tökéletes szépséget.
És így is lesz!
Rozsda zabálta vénséges kerítés, szépséges ívei... öreg ablakok faragásai. Kapuk, bejárati ajtók.
Különösen a kilincseket kedvelem, de a vén vaspántok sincsenek ellenemre.
 
Vagyon és varázslat nem összefüggő fogalmak itt. Kincsekre persze bukkanok, mik felvillantják a múlt értékeit és megmutatják a jelen gondos, míves építményeit.
Házalóvá lettem, bár se adni, se venni nincs "kedvem".
A szűk kis közben postás kanyarodik, félrehúzódva int, hogy elférünk mi is itt.
Mi pedig visszaintünk, hogy nem arra mennénk, csak nézünk épp valamit.
 
Pár lépés és valami felsikít.
Egy ház jajong!
Kimeredt műanyag szemeiben tátong az üresség!
Valahol a szemétkupacon landolt a két régi ablak.
Minden kinézéssel, minden emlékkel, minden üvegéből tükröződő régi fénnyel.
A ház sikolt, zokog.
Megerőszakolt, meggyalázott falak láthatatlan könnyeket ejtenek, rosszul körbecsapkodott habarcs tartja az "új" műanyag ablakot. Mert kérem szépen felújítás történik éppen.
Szégyenlősen félrenézek, nehogy elmormoljak egy vazze szerű dühös mondatot. Nehogy eszembe jusson megkérdezni, hogy ki és miért engedi ezt a gyalázatot?! Hogy hol marad az értékvédelem, hogy mi a bánatot csinál a szakhatóság?! Hogy miért nem lehet megvédeni a régi és szép részleteket? Azt, ami ezt a falut értékessé teheti?! Az örökölt, épített környezetet!

Félrenézek, mert eszembe jut nagyszüleim Kéz utcai kis házának ablaka, szerény, szegény múltunk, mert nekem máig az a nyíregyházi ablak az ablak! Mindenfelé azt keresem, a természetes, egyszerű díszítésű házszemet, ahonnan kikönyökölve nézni lehetett az életet, a túloldali gömbakácok ágainak nyújtózkodását. Ma is felidézem az örömöt, mily boldogító volt, amikor a távoli artézi kútról cipelve a vizet - bokámra ki-kiloccsant a kannából - megpillantottam a kanyarba simuló házat, s a nap éppen vetett rá egy pillantást, csillantva kacsintott rám az ablak, éreztem, hogy megérkeztem.
Mit érez az ember, ha megáll ma ezelőtt a valaha szebb napokat látott ház előtt?!
Örömöt?
Nosztalgiát?
Múltidéző finom fények cirógatnak, vagy hókon üt a borzadály?!
Ki és miért engedi ezt?!
 
Egy ház, két ablak.
Sikoly!
Arrébb az ajtót eltorlaszolja néhány odavetett elem.
Befalazzák a múltat, lesz majd "új" ajtó is... hiszen a régi biztosan nem maradhat, úgy ahogy az ablak sem, és a ház sem érdemli meg, hogy régi, szép mintára ugyanolyan készülhessen. (Bár tévednék.)
 
Tovább lépek, nehogy a bent építkező népek megsokallják bámészkodásomat.
Viszem magammal a jajongó öreg ház fájdalmas képeit. Pár lépés után valami megállít, valami szép, ami a múltból még megmaradt, míg el nem jő majd az őrült pillanat, s ki nem derül róla is, hogy semmire való ócskavas, kacat...
 

 

2021. január 6., szerda

Hinni kell...

 

 


A tavasz int
habár kint
vadul vágtázó szél fütyül
s
a
fekete tussal rajzolt ágakon
könnycsepp csücsül
 
halkul vagy erősödik
a
nesz
cinkék finom leheletnyi hangja ez
és az első
gyámoltalan hóvirágra
ablakod előtt ránevetsz
a
tavasz int
és suttog is
meglásd
inget bont rajtad hamarosan a nap

felső gombod ma még zárva
kedved télikabátja is szoros
fakó reggeleken
otthonosan moccan a bánat
szürke itt ma minden - félrehúzod a szádat
és
újra és újra számolod
az
elfutó pillanatot
mikor láthatod
mikor érint és mikor ölel
nyakadba friss dallamot búgva szelíden
 rosszkedved mikor hessenti el
 
hinni kell
tavasz éled új színeivel
rád árad irgalmasan a fény
szerelemről zeng a zongora
elmúlik hamarosan a tél
ostoba dermesztő ostroma. 
 
 
 
 Köszönet a muzsikáért...
I. P.








2021. január 3., vasárnap

Az átkelés...

 

 

A dunai átkelés 76. évfordulóján, egy régi fotó került fel a netre, mely nem mást ábrázol, mint Ercsi háborúban szétlőtt római katolikus templomát. 1944. december 5. az a dátum, amikor átkelt a „felszabadító” szovjet hadsereg a Dunán, a hadművelet során hátulról  fegyvertűzzel kicsit "noszogatták" a katonákat, nehogy visszafordulásra adják fejüket a jéghideg vízben, s vérfolyammá változott a Duna.

Miként őrzik itt, e sokat szenvedett településen huszadik századi rémség emlékét? Hogyan gondolunk azokra, akik az átkelés áldozatai voltak, civilekre, katonákra, rommá lőtt házakra, templomra, felrobbantott életekre? Tömör és fájóan egyszerű a válasz: SEHOGY! Ercsiben elfeledett a múlt, és gyökértelen a jelen.

Kamaszlány voltam, amikor ideköltöztek szüleim. (Az államgépezet olajozott működésének köszönhetően kényszerült apám munkahelyet váltani.) A szülőktől, nagyszülőktől nincsenek e helyre vonatkozó, történelmet jelző emlékeim, a helyi múlt legendáriumából kevéske száraz morzsa hullott elém.

Síró katonalányokról, akik rettegve készültek Székesfehérvár felé indulni, mert, ha nem történik meg a „felszabadítás” Sztálin generalisszimusz jeles ünnepére, akkor megtizedelik őket, s akár a „kilencedelés” sem volt kizárt. Egy – két parányi töredéket hallottam az átkelés és a megszállás borzalmaiból.

Mondhatnám nem az én múltam.

Megindító és egyben megrázó volt számomra a kilencvenes évek azon gyakorlata, hogy a doni csata emlékére rendezett gyertyagyújtás résztvevői a koszorúzás ünnepi percei után a II. világháborús emlékműtől elballagtak a szovjet hősök ligetébe. Kegyeletüket leróni. Egyedül én bandukoltam másfelé a sötétbe hajló utcán. Pedig talán csak nekem nem voltak emlékeim a helyi borzalmakról, mégsem vitt rá a lélek, hogy hősökként tekintsek a megszállókra. Nem az ismeretlenben, hazájuktól távol elesett katonáktól sajnáltam a koszorút, a gyertyát, a könnyeket. Nem azoktól, a szinte siheder, csatasorba kényszerített katonáktól, akiknek akaratuktól függetlenül ölniük kellett.

Meg nem történtté tenni az ideológiai tébolyt, hitetlenséget, rablást, erőszakot nem lehet. A velünk élő múlt, az örökölt sors erősebb, mint a felszínes érdekek.

Az  én anyám egy nyírségi tanyán bujkált kukoricaszárral takart, földbe vájt veremben. Rokonságunktól távol élve is tudtam, tudtuk micsoda borzalmak történtek, mert hallottunk a szüleinktől a háborúról és az azt követő évekről.

A málenkij robotról. Arról, hogy nyíregyházi gyűjtőből hogyan tudott apám embert menteni.

Az ötvenes évek vörös tébolya már nem csak hallomás volt, hanem élő tapasztalat, ránk szakadt, de nem nyomott agyon bennünk hitet, emberséget. A sors hosszú vargabetűk után, kerülők sokaságát megjáratva lökte családunkat éppen a Duna partjára. Ötvenegyedik éve már!

Megállhatok ma a kertben, itt hömpölyög alatta a Duna, úgy elvitte a múltat, mintha soha semmi sem történt volna. Sem átkelés, sem a falu népének félelme. Se ötvenes évek sötétsége, se padlás lesöprések, se forradalom, se megtorlás, se elítélés, se semmi.

A víz 76 évvel ezelőtt vörössé vált. A szívekben, mintha ez a szín tovább időzne.

Halott világ az, ahol nincs bátorság, erő a múlt hiteles feltárására, nincs tisztelet és kegyelet! Az idő csak mossa, mossa az emlékeket, hála az égnek elmosta a nagy „felszabadító” mítoszt is. Egy megszálló hadsereg kergette, űzte a másik megszálló hadsereget. Paktum része volt, hogy hazánk a bolsevizmus fészkévé változhatott. Akár azt is mondhatnánk, hogy kísérleti nyulak lettünk itt a Kárpát-medencében. Hogyan vehető el az emberi tartás az emlékezéssel együtt?! A kísérlet jól sikeredett, amnéziában teltek, telnek évtizedek. Bárcsak múlt időbe beletekinthetnénk, bár az otthon egyre halkabban elsuttogott történetek ne merülnének a feledés homályába. Tanulhatná felnőtt és gyerek, hogy milyen volt a szülők, nagyszülők múltja, s hogy, mi minden megtörténhetett a magasba emelkedő, szétlőtt templom árnyéka alatt.

Hogyan rabolt el egy őrült eszme nevében az agymosás múltunkból évtizedeket?! Adjon a jelen esélyt, hogy kinyíljanak a lezárt zsilipek és kitisztuljanak a régi sebek.

 A fenti gondolatok a múlt év télbe forduló időszakában fogalmazódtak meg bennem.

Hogy most közzéteszem annak több oka van. A Duna túloldalán, a Csepel szigeten öreg sváb házak árvasága fájdítja a szívet. Szigetújfaluban – az útfordulóban az első világháborús emlékmű közelében egy szikladarab áll, elmentem mögötte már jó néhányszor az évek alatt, őszi, téli sétáim során, de tegnap, az új esztendő, kezdetén megállva döbbentem rá, hogy a GULAG áldozatainak állít emléket.

Mementó.

1945-ben 134 lakost hurcoltak el Szigetújfaluból német szárazása miatt. Ráckeve környékéről több mint 1300 személy kelt akaratán kívül hosszú útra, sokan sohasem tértek haza. Szigetújfaluban 2016-ban állították az emléktáblát. Belegondolni is nehéz, hogy mit élhettek át a többségükben német ajkú lakosok a szovjet megszállás során és az azt következő évek alatt. Legalább egy szikla állít emléket, ha megkésve is...

Nálunk, itt Ercsiben se szó, se kép, se hang.

Bár megtörténne végre a szellemi átkelés az elhazudott múltból a valóságba.

Elmosódott évtizedek, itt – ott már a nosztalgia is felüti a fejét.

Az elhallgatott, letagadott múlt gyökértelensége, olyan mint az ördögszekér… csak fújja, sodorja a szél...
 
 



2021. január 2., szombat

2020. 01. 01. Tizenkétezer lépés

 

Fényességes.

2021. január 1., péntek

Kivágjuk, mint a huszoneggyet!

  

 


Tisztára nosztalgiás vagyok!

Tegnap nem volt harmadik világháborús kísérlet, bár a korlátozások betartása nem erőssége szűkebb pátriánknak (sem). Zsömle kutyailag azt mondhatom, hogy ha ágy alá nem is, de fürdőszobaszőnyegen való szunyókálásig elvitte az ideg. Még az oly kedves mézes szívecskék sem tudták jobb belátásra bírni, kimenésre ösztökélni, ezért az átok marad. Biztos, ami ziher! 

Mi pedig sikerélménnyel kezdhetjük az új esztendőt. Szív reménnyel teli, kertünket dér és napsütés kényezteti. Évtizede is megvan talán, hogy nem aludtam szilveszter éjszakán. Most tehát radikális volt a változás, éjfélkor pezsgődurranás. Bevallom nem volt könnyterhes az óév búcsúztatás, hazudnék, ha ezt állítanám. A kocc! után, midőn a buborékok - kedves barátunk által szervírozott finom pezsgő rozés fényében - felfelé szálltak, engedtem, velük szálljon el a bánat. 

Ha kérni IS szabad veszteségeim ne szaporodjanak. Öleljem minél többet azt, aki szeret, és akit szeretek, a kócos buksikat és gyermekeimet. A várva várt kis életek tavasszal épségen megérkezzenek, bővülő családunkban már tonnányi szeretet várja a kicsiket.

Barát és rokon ne vegye zokon, ha nem kívánok B. U. É. K.-ot ezen a fagyfoltos, hideg hajnalon. Nekem és nektek minden nap új lehetőség és új kezdet:  Bízd Újra Életed Krisztusra! 

És úgy kívánj, hogy megvalósul(hat)! /No én erre az idén befizetek!/Gyerekek túl jók azért ti se legyetek, kezdjük huncut mosollyal koccintva az új évtizedet! A huszonegyedik század, huszonegyedik évében... úgy húzzunk lapot, hogy az minél közelebb legyen a huszonegyhez. Uccu! Elő hát a magyar kártyával,  azt írja a szakirodalom, hogy magyar kártyajáték, a játék típusa: SZERENCSE! Kezdjünk bele! Boldoguljunk, ahogy tudunk.

Legyünk tettre készek és időnként óvatosok. 

És jöjjön a nosztalgia, boldogabbnak vélt időket idéző írásommal. Nem mai, de az enyém... Kétezertizennyóc! Drága és önfeledt robbantgatások ideje: 

Íme a link:

Újesztendő hajnalán...