Katalin

Neked - odaátra!
Letépném, kezedbe adnám kertem legszebb virágait!

GÉNJÁTÉK /Érd Irodalmi Díj 2019/

2019. november 22-én Génjáték című versem az Érdi Irodalmi Klub "Öröklét" pályázatán ezüst fokozatot ért el.
Jutalmam a KÉK tag (Képzőművészek Érdi Köre) Adelmann Anna - Pipacsok c. alkotása ma már szobám falát díszíti.
Bevallom, nagyon szeretem a pipacsot, s örülök, hogy a most kapott képpel tovább gyarapodott gyűjteményemet.
Életem bearanyozóiról szóló versem alább  olvasható.

GÉNJÁTÉK

Örökké így lesz

kérdezem

mikor

arcukra nézek

tekintetükben ott villan

valami ősi

rejtőző igézet

gének kacagnak kifelé

remeg

és

sajdul a lélek

rájuk találok mindenhol bármerre is nézek

örökké így lesz

gondolom

míg

unokám

mozdulatait nézem

kalácsot formáz ügyesen

anyám keze is lehetne villanó hófehérben

aztán

folyik tovább a létizgalmas játék

sejtek

varázsa lenne tán

hogy

innen

onnan

magam is ki-kikandikálnék

apák

anyák

dédszülők és szépek

szemek

szavak

mozdulatok

bennük valakit mindig felfedezni vélek

duzzog

kacag

bosszankodik éppen

egy-egy

szempár

mindig feltűnik a bensőmben vetített képen

három

mosoly

három

mozdulat

különböző léptek

génjáték

x

y

z

keveredik

mesteri a képlet

megvénülünk

körforgásunkban

ezer szín lángol

múlt és jelen újra éled

körülöttünk

beteljesül

az

örökkévaló isteni ígéret.

 

 

Ajándék napok...

November vége felé ajándék napokat kapok... kaprosok.

Színező

Éberen nézem az eget

szürkésen nyújtózó

habkönnyű fellegek

kopottas

göcsörtös

diófa ága

mára

lemeztelenedett

árva

hiába

számlálok

billegő sárga levélcsodákat újra

szorgalmas a szél

beléjük kap

zsákmányát szanaszét fújja

bokraim alja is színesedik

kupacok közt rigó kutat

keresgél valamit

reggeli képek

novemberi csalóka fények

megcsodálom ma is

dús színek lázadó könnyű táncait

barna

vörös

és

narancs

kavarog

itt

pörgő

forgó

levelek

mindent

mindent

 átfestenek

új szín kerül az őszi palettára

muskátli
vöröslő szirmát

a
szélnek
felkínálja.

ARANYBAN

Aranyban

Hintáz a szél

s

napban

fényben

úszik a táj

csuda tékozló aranyban

semmi hang és semmi nesz

ezer kérdés kering

holnap mi lesz

vetkőző szám minden napunk

könnyet

mosolyt

el-eldobunk

szűkül a kör

nézz csak körül

szíved sarkában múltad csücsül

poros

málló

tegnapot

átmoshatnak új hajnalok

levél pereg

idő rohan

remeg

fázik

már

vége van

roppanó avarban

mélyben

lét sóhaját hallhatod

csendes őszi szélben

arany

réz

bronz

levelek

kavarogva új képet festenek

neked.

Színe és fonákja...

Délvidéki futó (guruló) látogatásunk másodjára - szerencsére - sikerült, így pillantást vethettem végre Szabadka eső mosta, szép arcára. Néhány ügyetlen kép is készült innen-onnan. Gyönyörűséges szecessziós épületek épségben és elhagyatottan... 
Az idő kevés volt, és fölöttébb fagyos a hangulat, remélem még visszatérek napsütésben IS!:

 Szabadka és szecesszió

Őszbe hajló...

Kuporgok

fázós gyerek

megnézek minden távoli

álmokkal viselős 

puha felleget

százszor

ezerszer

súgom

neved

kerestelek

eltakar kanyargó út

létkusza ösvény

hiányod

szédítő örvény

kételyek közt

magasra gombolt gallér

hangod

idézem

hátha egyszer szívemben elfér

alkudozom

kérlek

simogass

ringass

kicsit

dúdold régi dalaink

visszhangjait

esőcsepp tükrök

hintáznak

őszbe hajló ágon

dermedt mosoly

sápadt virágon

hol lehetsz

melyik szirom takar

vastagodó

barnás

vörös

avar

emlék törik

ősz pompájában

kutatom

elveszett

arcvonásaid

guggolj le mellém

szoríts magadhoz

melengess kicsit

meséld el újra szép tegnapunk

fénybe bugyolált távoli játékait.

VESZTESÉGEM

Elmulasztott

percek

ölelés és nevetések

szemedbe nézni kacagva

táncot ropni

bolondozni

vállaidba kapaszkodva 

csimpaszkodnék a nyakadba

átkarolni hűvös estén

arcod fognám

könnyeidet meg nem lesném

rozsdafoltos reggelemen

szakadt levél

tapad párás üvegen

  hatalmasan hömpölygő szürke folyó 

álmodozó

sirályt ringat

fehér tolla

úgy

világít

elvinne a boldogságig

remélnénk hogy újra játszunk

 elveszített mosolygásunk

melengetne

összebújva gondolnánk a régi útra

de

az

a

csepp

az

ablakon

elhallgattat

és

én

hagyom

hogy

újra

s

újra

emlékezzek rád s a múltra

és

számlálom míg a gyertyák aludni térnek

veszteségem

veszteséged.

FÖLFELÉ

Fölfelé

Novemberi képlet

egyre többször az égre nézek

ködfoltos reggelen

szemed színét újra keresem

halvány fényben

áttetsző sugárban

hamarább meglelem

mint

perzselő nyári pazarlásban
lázban

utaimon

magammal viszek

egy-egy

percet

mit

ki tudja mikor rögzített az elme

halk

neszek

sóhajok

elvesztett

évek

hónapok

napok

zsúfolt a szív

egyre több az emlék

hogyan is volt

az

a

valaha

nemrég

hogy

futottunk

hogyan torpantunk meg

mint egy ósdi filmet

vetít

végtelenül a csalfa képzelet

tíz

éve

száz

nem kérdezem

szét nem hulló varázs

arcok

szemek

egymásba kulcsolódó fáradt kezek

virág és fanyar illat

idézik

gyermeki titkainkat

rejtett kincseim magamhoz szorítom

rád gondolok

ezen

a

könnyfoltos

sóvár

homályba süppedt
novemberi

borongós hajnalon.

 "Hiányod átjár, mint huzat a házon."

(J. A.)