Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2021. augusztus 30., hétfő

Dunai illúziók… ÁLOMHATÁRON

 


Útra kelek

pedig ki sem lépek

tenyerembe rejtem az egészet

szétszedem százszor majd összeillesztgetem

radírozom és újra színezem

megnézem jól kívül és belül

elidőzök tetteim körül

míg előttem a folyó lecsendesül

korhadt fatörzs tűnik az éjszakába

hűvös víz fölött az est sötét leple alatt

suhan fátylas fehér sirály csapat

túlparton a komp is aludni tér

lámpája vízre hulló tarka fényfüzér

harang kondul

denevér kering

átszáll szendergő lombokon

felsejlik az első csillag

hold csorog végig vállamon

semmibe hulló napok

számlálhatatlan percek

miért itt - miért így

rejtély

mit talán meg sohasem fejtek.

 

Ringatózó öreg csónakok

hullámverésbe simuló sajgó sóhajok

szerelmes szavak

zsebben őrzött barna kavics

szél tép és sodor hulló levelet

nyármorzsák peregnek

ismerős neszek

 macska lopakodik

város szenderül

kifeszített álomhálóba sodródó ezüst halak

testük megfeszül

vastag ecsettel árnyakat csorgató ég alatt

hallgatnak fészkükben

nagy útra készülődő

törékeny szárnyú

fekete madarak.

 

2021. augusztus 29.


 

 


 

2021. augusztus 27., péntek

Mesélj Még Mama...

  

Három szó...

Napindító. Kérlelő és ölelő karok fonódnak, s már kezdem is. Persze csak azután, hogy megbeszéljük kiről, miről is szóljon a mese... mese a paradicsomban.

Róluk, a krampuszokról - jön a válasz, - folytasd a tegnapit. Hol is tartottunk? - kérdezem és haladéktalanul meg is érkezik a válasz, természetesen szó szerint  idézve az elhangzottakat. Az álom, az éjszaka csendje jottányit sem csent el a meséből. Szeme éber, agyába szóról szóra bevésődtek a tegnapesti szavak. Bámulom. És már bele is kezdek a legújabb kalandos történetbe... Mese szövete tovább szőve, egy a kérés Izgalmas legyen! - ezt  mondta egyik este, no én aztán adtam is az izgalmaknak. Minden van a mi mesénkben. Most például hegyi kirándulások. Libegőzés, leesett távcső és elvesztett narancssárga sál. Vihar. Kidőlt fák. Hegyimentők. Mindenek, de a vége most is jó! Mindig! De közben megesik egy, s más... Hogy honnan sorjáznak elő a történetek, hogyan kerülnek a fejembe - nem tudom a választ. Csak mond, mondanak egy-két szót, s már hömpölyög is a történet. Mókás, veszélyes, vidám, bajokkal fűszerezett, mikor mi alakul. 

Ma már csend van, és senki sem kérlel Mesélj! Este sem kellett félálomban új és újabb fordulatokon törnöm fejemet, s nem szuszogott bele a mondatokba senki. Meleg kuckózás helyett a világhálón ténferegtem. (Kár volt. Asszem a népek megőrültek. Mindenfelé véres indulatok tobzódnak. Félelmetes hevülettel feszülnek egymásnak. Gyilkolásra buzdítás, vagy gyilkossággal vádolás.  Vagy éppen ostoba handabandázás. Neeem! Nem akarom ezt. Miféle téboly kerít hatalmába egyszerű háziasszonyokat, vagy unatkozó nyugdíjas papákat, hogy napjukat vad kommenteléssel töltsék?!Nincs unoka, gyerek, bárki a közelben, akivel boldogabban telnének az órák?) 

Nekem megadatik néha, hogy széppé fessem a világot - ezért mesélek és mesélni is fogok! Majd ők megmondják, hogy kik legyenek a szereplők! Három macska? Jó! Kandúr is? Rendben! Ravasz Róka, azaz enyves "Dzsó"? Mikulás és a krampuszok - télen, nyáron ősszel és tavasszal?! Nálunk ők a sztárvendégek! Talán húsz éve pattant ki az első mese a fejemből, még "óvodás koromban". Nagy hasznukat vettem, bár ma már a tizedét sem tudnám felidézni a kieszelt kalandoknak. Csak jönnek, mennek, tesznek-vesznek és továbbállnak, s az unokák elméjébe beleragad néhány név és pillanatok alatt felidézik az évekkel azelőtti "eseteket" Így tettünk most is a mézes napok során. Három nap. Háromszor huszonnégy óra, meg még egy kis ráadás... Hihetnénk, hogy nagyon is kevés az idő. De, ha az ébrenlét minden perce a miénk kismillió dolog belefér. Főleg a mese! Nem tudom megunná-e valaha, vagy mondaná-e hogy elég. (Tv és minden elektronikus kütyü nélkül is van élet. Mert eszünkbe sem jutott bekapcsolni.) Csak mesélni, játszani, gyöngyözni, rajzolni, főzni, kertben bóklászni,téli tüzelőt behordani, dunázni, kompozni, finomakat enni és főleg: KÉRDEZNI! És mellesleg megtanulni a szorzótáblát nyolcas számkörben. Bámulatos... hisz ő még csak félnyolc éves, és második osztályba lép néhány nap múlva.  

Hasztalan próbálkozás kibogozni, hogy az unokák szüleikből, nagyszüleikből és a dédszülőkből mit visznek magukkal tovább. A gyermek maga a csoda. Gondoskodni, szeretni, és velük együtt kicsit gyereknek lenni jó!

Minden magocska jó földbe hullik, és csoda virágokat terem! 




 

2021. augusztus 21., szombat

A KENYÉR

 

Messzire vezet az út. Korai ébredés után kapaszkodókat keres szemem, hogy nyitva maradhasson, s ne engedjen a félálom erős csábításának. Szalmaboglyák, éhes, zsákmányra váró madarak, fel-feltünedező folyó, híd, mely a túlpartra visz. Öreg házak, pici ablakok, mezők, tarlón várakozó szalmabálák, vénséges vén fák, távoli templomok, kék, derűs égbolt, gát menti út...

Minden mulandó - gondolom míg régi "táppontokat" keresgélek. A gémeskút már nincs sehol, a borostyánnal dúsan befutott házat sem találom. Né... ott valaha faragott padokat árultak, emitt elnyelte az árok a poharunkat. Mit is énekeltünk, hogy is voltak azok a látogatások? Kalocsa felé tartunk... Meglátom a tornyokat, messziről intenek, hívogatnának is talán, de már réges-régen nincs kihez. Papa! Gondolatomat kitöltik az apámnál tett látogatások. A nyári megszállás, falusi ízekre éhes siserehad, amikor a piacról hozott gyümölcsök kölkecskéink arcán csorduló, maszatos cseppekké váltak. Apámmal volt jó a közeli piacra menni, mindenki köszönt, kalapot emelt, jó szót szóltak, én pedig meghatott büszkeséggel néztem apám után, ha ezüstös feje fel-feltűnt a gazdagon megrakott asztalok között. A legfinomabb krumpli, paprika, paradicsom, dinnye, ringló... minden kincs, amit a környék földjei, kertjei teremtek. És! Öreg nénik kendőben, itt-ott még viseletben. A kezek, ahogy megpakolták a mérleget. Kötények, el-elejtett szavak a földről, munkáról, időjárásról. Életről!

Most csak át a városon... jaj itt kellene befordulni hozzá. Évtizednyi távolság. Minden olyan és mégsem... majd hazafelé bekanyarodunk az utcába, azután be a temetőbe is, hogy egy sírnál megállva visszagondoljunk valakire, aki élete részese volt.

Az úti cél Bátya! A templomtorony segít, a legjobb irányba kanyarodunk. Ünnepi díszben az oltár , a lépcsőn sorjázó piros-barna kenyerek - államalapítás ünnepe, István király bölcsességének ünnepe a kenyér ünnepe. Piros-fehér-zöld csokrok az oltár körül. Furcsán kötött kendőben érkező asszonyok, ismeretlen viselet... összefonódó hangok, ég felé szálló imák. 

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...

Kiszállok a jelenből. Közeli kis falu, sáros utcáján, poros utcáján, havas utcáján lépkedek. Az autó szinte még ismeretlen, nem kell tartani semmitől. Mehet az ember lánya, fia ki a falu széléig, az utolsó előtti házig, ahol anyája ebédet főz, süt, kézzel mossa a jól összekoszolt ruhák hegyeit, kacsát etet, tyúkoknak szór eleséget, kertet művel. A gyerek megy az utcán, és nézi a házakat, öreg cselédházak, egy szebb időket látott "kastély", és szemben a mindig kedvesek... A befogadók! Mi kell több, mi kell más egy öt-hat évesnek. Tarka szoknyás menyecske mosolyog, kemencés lángost kínáló Giza néni szeme simítja az arcot. Lajos bácsi kocsijának a kereke csikordul... rossz úton döccen, kikészítve már a zsír a bekenéshez. Kukoricás, kacsaitató, vályogvetők, patak, vagy talán folyó, templom lépcsőjének alján bámészkodó - jaj azok a gyönyörű szoknyák, főkötők, gyöngyös párták,függők, a mindennapi viselet egyszerűségét felváltó, ünnepi pazar szépségek. Papucsok... sarka koppan... Én meg egyre csak távolodok. Hallom a mise szavait, értem is, de nehéz kicsalogatnom magamat abból a másik dimenzióból. Ének száll, erős, határozott férfi hangok és kellemes női  a hátam mögött. Mindenki idegen. Sosem láttam őket, mégis jó... Magyarok vagyunk. Ki így, ki úgy. Már az ajtóban feltűnt, hogy mások a színek, a kendő kötése sem olyan... De! Valami fontos mégis felvillan. Hagyomány? Hűség? Ki tudja... 

A mise tart - a tisztelendő keresztet és kenyeret szentel. 

Halász Zsolt plébános - Bátya

Ölelő kereszt - szavai ráolvadnak gondolataimra. A mi keresztünk. Talán profán ezt így kimondani - forgácsait én sepertem. Tágas, árnyas udvarunkon fáradhatatlan kéz alkotta, szerette, igazította, hogy méltó legyen! Még nem is tudtuk, nem is sejtettük, hogy pontosan hová fog kerülni, "csak" eleget téve a rokoni kérésnek kiválasztották a különlegesen szép fát, megbeszélték, hogy milyen is legyen az ajándék. Most pedig a fel-felzúgó himnusz keretes fényében, hálás szívvel, örömmel töltekező lélekkel fordulhatunk felé. Bátya - Kisboldogasszony katolikus templom, s a belépő, ha térdet hajt, ha imát mond, ha megköszön, ha kér, ha fohászkodik a csend irgalma veszi  körül, s eztán az ölelő kereszt is részese lesz az áhítatnak.  Nehéz szavakba önteni az érzést, ahogy az emberi kéz alkotta tárgy átlényegül. Nehéz, de mégsem lehetetlen. Hála az időért, az erőért, a fáért, gyaluért, a művészi gondolatért, az áldott tehetségért, a szándékért, a barátságért, s hogy valaki közös életútja kezdetén, házasságkötésekor egy keresztet adományoz a templomának. Hány sóhaj, hány hálás ima visszhangzik majd az ölelő kereszt alatt. A megnyugvás, a letett teher utáni fájdalom és megkönnyebbülés, gyász és öröm, mindez a krisztusi kegyelemben bízva.

Felszentelt kereszt, megáldott kenyér, ünnepi percek.

Szepesi János fafaragó népi iparművész alkotása.






Egymásra találva még megállunk kicsit a templom hűvösében, de kintről már zsibongás szűrődik az öreg falak közé. A kenyér megszegéséről majdnem lemaradtam. A vastag héj nem áll ellent a szeletelő férfi kéznek -  roppan, s a szétnyíló szeletek, fehérek, illatosak és puhák... Ének szól, a helyi daloskör hangja betölti a kis teret. Középen karosszékben ül Anica néni, szemében 92 esztendő mindene: bölcsesség, szeretet, mosoly, kedv, fáradtság és türelem. Hallgatom az áradó hangokat és újra rám csap az emlék, most mint fájdalmas korbács, könnyek csurrannak. Elfordulok. Tanácstalan gyerek vagyok egy ismeretlen világban. Rokonokat vesztett, idegenbe űzött család. Hideg, nyomorult telek, konyhai lavórba befagyó víz, stoppolt, foltozott ruhák, viharkabát, bakancs, vagy éppen örökölt  gumicsizma lötyög lábamon.  Szegénység és kirekesztettség évtizedei.  Számkivetettség könnyei peregnek, folynak arcomon. Apám és anyám jelenik meg előttem, a mi lesz még "itt"... gondolata, hisz a közeli Szakmár csupán az első állomása volt a vesszőfutásnak, a hatalmi téboly űzött, hajtott bennünket keresztül-kasul hazánk tájain. Megmaradásunk záloga a hit, az egyszerű, mindennapjaikban hasonló nehézségekkel küzdő emberek segítőkészsége, s ezt kislányként éppen egy közeli faluban kezdtem megtapasztalni... 

Egy kéz zsebkendőt nyújt, a hangok hullámzó, áradó szépsége is segít... visszacsalogat. Ünnepi zümmögés, beszélgetés, poharak, bor és kenyér. Kedves arcok, közös szálak felfejtése, újak szövögetése. Megfejtődik a viselet lényege is.  Magyarok és rác betelepülők leszármazottai alkotják a falu közösségét. Anica néni 14 éves volt, amikor ruhája készült, az olajzöld szövet selymes fénye nem kopott meg az évtizedek során. Csak kiengedtem a ráncokból, hogy beleférjek - szól és mosolyog. Mi befogadó népek vagyunk - mondja vendéglátónk, s hozzáteszi, hogy édesanyja csak az iskolában tanult meg magyarul. Érteni kezdem mi ez az érzés, ami furcsán jó, a szó: befogadó! Világba lökődő gyerekkoromban de nagy kincs is volt, ha befogadó, segítő vidéken élhettünk.

Itt béke vesz körül, s a megszegett kenyér hívogató látványa. Kenyérbél, kenyérhéj, kistányéron só és paprika. És milyen finom! A paprikák paprikáját kóstolom, szórom a kenyérre. Időutazás ez is, gyerekkorunk sós, paprikás kenyere, kemence öléből került az asztalra. 

Bátyai lisztből készült a kenyér - mondják. Halomban állnak a  kilós csomagok, díszes ruhába öltöztetett fehér zacskókon a falu címere, egyet-egyet viszünk magunkkal, idei liszt, helyi búza,  nagy kincs nekünk! 

Kenyér, élet és megmaradás! Bőség, a fáradozás áldott jutalma. A gondviselés megtartó ereje  hazában, otthonban, közös terhek és örömök viselésében. Együttlétünk öröme. Mi mindent láthatok a búza ajándékában, a pergő liszt tisztaságában - nagyanyám, anyám kezét, dagasztás, sütés és édes falatok. Múlt, jelen és jövő!

Most is kenyér, kalács, vagy tészta lesz belőle. Még nem tudom, de az biztos, hogy unokáim fogyasztják majd el, és mese is jár majd mellé. Életmese, az enyém, a miénk!



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2021. augusztus 18., szerda

FÁZOM

 


Fázom
elillant a lázas pirkadat
felhők közül kukucskál
bágyadtan a nap
a
zöldek összeértek
lassan majd őszire cserélnek
minden lenge tarka nyári ruhát
kopott kabátok kerülnek elő
szellőzködő kendők
sálak és kalapok
kesztyűk
tompa nehéz bánatos illatok

futtában visszaszól a nyár
betérek még hozzád ha nagyon akarod
 
izzasztó sugarak kínoztak
cseppekben csorgott
testünkön a víz
mégis
megtorpanunk ijedten kérleljük
maradj még kicsit
és
vonszoljuk a percet
lopjuk az órát
lázrózsát bont a remény
még
még
suttogom neked
ölelj
karunk
kóborló burjánzó inda
ringat és repít
ellöki a tegnapot
holnapok fényeit
arcunkhoz simítja megint
suttogjuk újra együtt
tékozló nyarunk
legszebb szívszavait.

 



2021. augusztus 11., szerda

MINDEN

 

(KÉP GELLER)
 
 
 
Minden benne van a napban
kedvvel derűvel
jóban vagyok vagy haragban
indulás és érkezés
vágyódás és vétkezés
valami húz
vonszol szorít
vonat robog
s
a
táj mellettem iramodik
dombról gurulni kívánkozó
szalmabála gombolyodik
madár suhan lomb kitárul
gally törik az öreg fáról
kékül zöldül
ösvény erdő
Duna mellett kanyarodó út
tekergő
 ott
a
táblák aranysárgák
kéttenyérnyi boldogságok
napraforgó pirulások
hullott kalász tépett levél
most kezdődik vagy véget ér
szél suhanás
szikra jelen
felkutatom megkeresem
hegy völgy
mérgeszöld
fölénk magasodó dombok
 
morzsálódó szavaidat
lopom gyűjtöm
magammal viszem
magamban hordom
rejtegetem rakosgatom
ha
kell mesével foltozom
boglyák
lankák
lovak
léptek
nyár délután
olvadó törékeny fények
csendbe hulló ölelések
sóhaj és vágy
keserédes
párásodó vén tükörben
hosszan nézlek
hasonlítsz a mindenséghez...

2021. augusztus 10., kedd

Nyár

 


A nyár ujjhegyére vett
cirógatott
dédelgetett
dibdáb dalocskák és csodás szólamok
kényeztettek
omló-bomló
szirmok
selyem és brokát
tarkították kertem illatvánkosát
szél is fütyült
hullottak cseppek itt
drága
drága
nyár
játszottál velem is
bőrömre tapadt ujjbegyed nyoma
karistolt kedv
könny
s
bánat lenyomata
mikor mit adott jutalmul
a
ma
tűz égetett és elmaradtak a cseppek
kiégett földön néhány senyvedő fűszál
harmatért reszket
tompa fények hasítanak át a végeken
itt van még a nyár
de
tépett levelet sodor a szél
tócsába lépek
friss volt a zápor
koszt és mocskot mosott a szomjazó világról
pillangó libben
bogarak szállnak
darázs dúdol
nem figyeli
hogyan
növekednek hosszabbra az árnyak
még itt a perc
élet és szerelem

ne késlekedj

ősz 
kukucskál
keresgél
lopakodva jár végig hajnali kerteken.
 

 
 

2021. augusztus 9., hétfő

FEKETE ÉS FEHÉR

 Forgolódom

éjszakai hévben

nincs enyhülést hozó remény 

katlanmeleg sötétségben

kutya kapar az ablakon

közeleg valami - gondolom

órák telnek vagy csak percek

hullámokban érkező buja lehelet

erőre kap dörmögni kezd

felriaszt a távoli nesz

lepedő és párna

gyűrötten szanaszét dobálva

dörög

mormog

szikra pattan

le is csap e pillanatban

szétfutó fehér fények

 villámvirág ékességek

 feketeség közepén pazarló szép fényrajz készül

mennykő zuhan le az égből

fejem fölött szól a dallam

eresz bugyog erősödő hangzavarban

szél süvít

vénséges fák sikoltanak

ág törik

szív és szirom könnyen szakad

csitul csapong

újra játszik mindenhová bevilágít

hűvös cseppek

halkuló csatorna nóta

nyugtalan álom

tócsatenger marad a vihar után

oldószer csorog végig lassan a világon...

 

 

 

 

2021. augusztus 1., vasárnap

Szomjoltás

 

 


Esik

mennydörög és morog

bőrömre tapadt porszilánkok

keserves homokmorzsák

között

friss csepp cikázik és végig csorog

ázom és fázom

borzongató érzés

tikkasztó hetek hónapok után.

Mennyire vártam

sóhajom hullámzó neszezés csupán

a

tűzforró vágyrobbanásban

ölelkezés

karomhoz ért a pillanat

se búcsúzás se érkezés

fontosabb nem lehet

zuhanni és semmibe veszni

a

másodperc töredéke alatt.

 

Csend

csupán a sejtek lármája

hallatszott bőrünk alól

szív zuhogott vérünk lázadt

szakadó selymek simultak

virág kelyhekben

gyémántos remegés áradt

habzsoltad éhesen a percet

átjártak ismeretlen ízű szokatlan vágyak

özönvízben sodródva

fullasztó némaságban szorítottam vállad.

A legszebb...

 Évtizede, hogy az alábbi sorokat leírtam, szebben nem tehetném ma sem...

 

 A
legszebb benne a szerelem

tüzes napban homlokod
forróságát nekem hozod
-égeti lángoló vállam-
kezed parazsát
érzem

a
legszebb benne a szerelem

szökőkútja a testemen
friss fricskája
egy régi nyárnak
emlékei
sarkamra
hágnak

a
legszebb benne a szerelem

frissítő vízcseppeken
szétfutó búcsúkönnyek
testeden végig
zuhogó sajgó
mámor

a
legszebb szerelem

Te vagy nekem
egy fojtogatóan
édes és keserű
kései
találkozásból.