Folytatás...
A kakaó elkészült, lassan hűlni kezdett, de a krampuszok,
akik máskor a finom illatot megszimatolva, egymást löködve futottak le a
lépcsőn, most nem dugták be a konyhába bozontos buksijukat.
Mikulás meg csak ült, üldögélt az asztalra könyökölve és a
semmibe bámult. Néhány morzsát vett észre az abroszon, azokat összeseperte
tenyerébe, s éppen a madaraknak akarta kivinni, amikor eszébe jutott, hogy mit is
tanultak a krampuszok az iskolában.
Ne etesd a madarakat morzsával!!! A madarak is válogatósak,
az egyik szívesen csipeget szalonnát, a másik pedig a gyümölcsöket szereti.
Persze itt gyümölcsöt csipegető madarakat hiába is keresne, hiszen azok a
melegebb éghajlaton élnek, és lágyabb táplálék az eledelük.
- Melegebb éghajlat – sóhajtott a Mikulás és rápillantott a
hőmérőre, odakint csak úgy röpködtek a mínuszok.
Nagy kedvence volt ez az ügyes kis műszer, tavaly kapta
ajándékba világjáró bácsikájától, Mátyástól, aki kiváló festő hírében állt, s ecseteivel
hóna alatt bejárta már az egész világot. Ezt a kis digitális ketyerét valahol
egy nagyvárosban vette, postán küldte el, alaposan becsomagolva, hogy baja ne
essék. A küldeményt Varga Tódor, a varnyú, a helyi postás kézbesítette… – nem
tévedés, errefelé varnyúnak hívják a varjakat, s gyakran ki is csúfolják őket
kíváncsi természetük miatt. Varnyú Varga Tódort is, hisz mindenbe beleüti az
orrát, akarom mondani a csőrét. Tódor mindent lát, és mindent tudni akar. Akkor,
amikor a csomagot kézbesítette nem tágított a jó meleg konyhából, ott toporgott
- kissé illetlenül - míg előkerült a papírvágó kés, és egy nyisszantással kibontásra
került a gondosan - vastag papírba - csomagolt dobozka.
- Jé! Ez egy digitális hőmérő! –kiáltott fel Mikulás. Nahát!
Honnan tudja a bácsikám, hogy évek óta erre vágytam. Nagyon utálok reggel a
hidegben, a kertben lévő fenyőfáig kimenni, hogy megtudjam hány fok van, kár is
volt odatenni a hőmérőt. A rádióban, az időjárás felelős meg mindig azt
szajkózza: Ma napos idő várható, nem kell tartanunk esőtől, kellemes pihenést kívánunk
a strandokat, téli fürdőzést kedvelő rádióhallgatóknak!
Varga Tódor, a varnyú döbbenten nézett rá.
– Napos idő itt?!
Strand?! Az meg mi a csuda?!
Hosszas magyarázkodás után is nehezen fogta fel, hogy
Mikulás egy távoli kis ország rádióállomását hallgatja reggelenként, ahol kezdő
mikulásgyakornokként eltöltött egy csodálatos nyarat, s azóta is el-elfogja a
vágy, hogy odarepüljön. Így nosztalgiából időről-időre odatekeri a keresőt,
hogy azon a furcsa, de számára cseppet sem idegen nyelven hallgassa a rádiót.
A varnyú, bár köztudottan a legokosabb jómadarak közé
tartozott eleddig még hírét sem hallotta digitális hőmérőnek, a távoli
országról nem is beszélve. De égett benne a tudásszomj, s ezért addig
tollászkodott, tipegett, topogott, míg tövéről, hegyére el nem magyarázta neki
az öreg, hogy miként működik. Kitesznek majd egy parányi érzékelőt, az majd
jeleket bocsát ki, melyek bejutnak a fő készülékbe, s az máris mutatja a kinti
hőfokot.
- Szóval ez a digimicsoda okos találmány. – mondta, s csak
magában tette hozzá - fene sem érti. Pironkodva gondolt szegény fizika
tanárára, aki hiába akarta fejébe verni a bonyolult tudományt, ő oktondi módon
sutba dobta a könyvet, s ma sem tudja, hogy a tv, telefon, meg ezek a digi izék
hogyan működnek.
A csomagból előkerültek az elemek, s még ott, azon melegében
megtörtént a „beüzemelés”
Mikulásnak azóta is eszébe jut néha varnyú Tódor intő szava:
- Aztán jó alaposan rögzítse fel Mikulás bácsi ezt a digicsodát
kint, mert úgy csillog, hogy Szarka Szilárd messziről kiszúrja, s ha ő egyszer észrevesz
egy csillogó tárgyat… - be sem kellett fejeznie a mondatot, hisz mindketten
ismerték Szilárd, cseppet sem szilárd jellemét és viselt dolgait.
Azon a napon szegény Tódor hosszasan elmerengett a világ, a
tudomány dolgain, s a rohamosan fejlődő technikán. Kicsit szégyellte is, hogy
anno legalább 150 oldalt nem olvasott el fizika könyvből. Fénysebesség, proton,
neutron, anód és katód. – mind-mind kínaiul hangzott számára. Persze kínaiul, s
most abból a távol-keleti országból árasztják el a földkerekséget ezekkel az
okos micsodákkal. Pihés korában, hisz ő is volt valamikor fióka, szóval
pihésként még azt gondolta, hogy egy parányi manó bácsika ül a rádió dobozában,
s összekucorodva olvassa fel a híreket. Ma már sokkal többet tud a világról,
valami rezgések meg a többi, de azt azért ma sem érti, hogyan jut el hozzá, s
hogyan szólaltatja meg kedvenc nótáját a rádió…
Legközelebbi találkozásukkor meg is osztotta kétségeit a
Mikulással.
S most a meleg konyhában éppen rá, Varnyú Tódorra gondolt,
hátha a szemfüles tollászkodó megfejtené a csodát, hogyan került éppen az ő
ablakába virgács, talán ezzel a rejtéllyel könnyebben boldogul, mint a
rádióval…
- Rádió! Kapta fel fejét Mikulás bácsi, s a faliórára
pillantva meglepetten látta, hogy elszaladt az idő.
- Rádió! Elfelejtettem bekapcsolni, pedig ilyenkor
sugározzák a kedvenc műsoromat. Kívánság műsor, melyben neki mondanak
köszönetet a gyerekek az ajándékokért.
- Késő – tekintett fel, s látta, hogy a mutatók majdnem
egymásra simulva háromnegyed kilencet mutatnak. Mutatók bizony, mert a
faliórája nem volt digitális, de nem ám. Néha megállni készült, olyankor
Slampusz sámlira állva húzott néhányat rajta, úgy hogy az ütött-kopott kis
kulcsocskát bedugva a mutatók alá egy parányi résbe, ő pedig lent izgult, hogy
nehogy túlfeszítse az óra szerkezetében rejlő rugókat.
De Slampusz, aki rajongott a régi holmikért óvatosan nyúlt
az öreg órához, különösen azért, mert valamikor ő hozta a házhoz. Ugyan azt
lódította, hogy találta egy szemétkupacon, igazából nagyapjáé volt, de már ezer
éve senki sem húzta fel az ütött-kopott óra rugóit. Elcsente hát a sok régi
kacat közül, s most ott ketyeg a konyha fehérre meszelt falán, hajszálpontosan
mutatva az időt. Csak egyszer, egyetlen egyszer felejtette el felhúzni, s abból
majdnem nagy galiba lett, de ezt most ne firtassuk…
Az óra ketyegett rendületlenül, a tűz kihunyni készült, s a
hosszúra nyúlt csendben Mikulás az élet dolgain morfondírozott.
- Igazságtalanság – nézett a szétszedett virgács szálakra.
Ezt nem tehetem, én kaptam, maradjon hát az enyém. Én kaptam, no de kitől?!
Hisz ezen a kerek világon én vagyok az egyetlen, aki virgácsot osztogathat. Azt
sem csak úgy kedvem szerint. Precízen összeállított excel táblám van, jól
kifundált pontrendszer segíti munkámat. Bele is őszülnék, ha minden gyermeki
csínytevést fejben kellene tartanom. Gondolatai szaporán száguldoztak
szanaszét, de sehogy sem tudott rájönni – hogyan kerülhette éppen hozzá az
aranyos vesszőköteg?!
A falióra ebben a percben kilencet ütött, s ő felkapta a
fejét.
- Hol lehetnek az én kis rosszcsontjaim?! Sosem szoktak
ilyen sokáig lustálkodni.
Az asztalra nézett, a kakaó régen kihűlt. Nem szeretem a
bőrös kakaót – hallotta maga előtt gyerekkori hangját. Nem szeretem!!!
Hányszor, de hányszor mondta el anyának, aki ezer dolgából ki sem látszódva gyakran
elfeledkezett erről a lényeges dologról. A krampuszok sem szeretik a bőrös
kakaót, de a hideget sem.
Felállt hát, hogy mindhárom findzsából visszaöntse a lábasba
a langyos italt, s újra megmelegítse. Persze a tűz már majdnem kialudt.
Fát kell ráraknom – gondolta, s felötlött benne, hogy milyen
egyszerű lenne most eltüntetni a virgácsot is. Bedobom a tűzbe, és vége. Nem
kell tovább törnöm a fejemet, de ahogy az asztal felé indult már hallotta is,
hogy felébredtek a krampusz gyerekek. Így gyorsan zsebre vágta, nehogy
észrevegyék. Frici első dolga lesz ugyanis, hogy a kályha üveg ajtajához
guggolva melegedjen, s ha nem kapna lángra azonnal a virgács, akkor Ő, a
jóságos Mikulás menten lebukna.
Ki tudja, ezeknél a virgácsoknál bármi előfordulhat…
