 |
| Együtt - Értük Alapítvány Martonvásár |
Pislákoló mécses...
Ott áll a nagyok között, rázza a csengettyűt, ha az Ő hangocskája következik, fehér ingénél csak az arca világít tisztábban, s jobban.
Kisfiú... gondoltam.
Tizenhárom éves - mondták.
Állami gondozott, s sorolták a betegségeket, mik kínozzák törékeny, aprócska testét.
A kisfiú, ott a színpadon megrázza a csengettyűt. Feladata van! Komoly feladat összesimítani a hangokat.
Valahol a háta mögött ott a nyomor, a patkány, a mocsok, de ő itt felénk néz és talán ránk mosolyog.
Mert itt nem félrelökött sérült, beteg, hanem aranyos, kedves, szeretett gyerek.
Tanítója
áhítattal nézi, ahogy a gyermek a tél hangját megidézi. Ahogy életre
kél és felszárnyal a dal - Halleluja... dicsérjük a teremtőt háladallal.
És
nem tekint másként a beteg kislányra, sem a hangokat formálni alig tudó
srácra, sem a bicebócára, sem senkire szemünk, csak köszönettel, mint
Isten teremtményeire, s hogy együtt - értük lehetünk!
Itt a karácsony!
Otthon kalács, illat, puha takaró, fények.
Gondolsz- e rájuk, akik nem ismerik ezt az idilli képet?!
Milyen lehet a szív, mely ily kicsiny, s törékeny?!
"A pislákoló mécsest nem oltja ki...."
Köszönöm...
VálaszTörlés