Szirmok....

 

Futott az út

s

képzeletben futottál velem

a 

versre gondoltam

néhány sorára  ma is emlékezem

messzi hegyek

útszéli almafák

habruhában

ontották illatuk

élesztve emlékek sorát.

 

Megtorpant bennem a tavaszi álom

szemed

almafa alatt kutatva sem találom

bimbók

virágok

ragyogtak

távoli hegyek

égbe magasodtak

s

itt a vén szív rejtekén

régi vágy fakad

sebhelyként

lüktet és sajog

az

úton véges végig

hajladoznak 

habfehéren 

fák

bokrok

karcsú virágszálak

mint 

földi angyalok.

 

Dédelgetem 

hogy 

egyszer majd

talán

ezüst hajad simítom

és

mögötted az öreg almafán

millió kis bimbó

tisztán felfehérlik

s

egy szirom

csókod után

szívemre csendesen leszáll.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Radnóti Miklós

Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

Nagyvárad, Csapatkórház 1942 aug. 25

 

 

 

 

 VIRÁGÉNEK...