A nép művészete!
Hagyomány, hagyományőrzés, hagyomány újraélesztés...
Azon szerencsések közé tartozom, akik kisgyermekként találkoztak a varázslattal... Szakmári száműzetésben szembe szomszédunk volt Vén Lajos és családja - Vén Lajosné Török Giza néni a kalocsai néphagyományok élő legendája volt, az ötvenes évek végén már mindenfelé ismerték őt a pingáló asszonyt! Keze alól káprázatos mesevirágok kerültek ki... futott a tollszár, az ecset, a formák és színek beszélni tudtak, szóltak hozzám a nagyvilágban eltévedt copfos kisgyerekhez, aki akaratán kívül csöppent egy számára furcsa világba.
Később a palóc kultúrkör peremén Mezőkeresztesen élve el-ellátogattunk Mezőkövesdre - parányi házikóban élt a híres hímző asszony, az alacsony ajtón meghajolva léphetett be a látogató - a meghajlást meg is érdemelték a bent látható színpompás hímzések.
Végezetül, nem utolsó sorban, a sors akaratából "kifolyólagosan" a kiállítás egyik szereplőjének faragásai díszítik otthonunk falait, a faragott tárgyak napi, praktikus használatban a kezem ügyében vannak. Az egyik fotón ott somolyog a tettes, páratlan szépségű alkotásai mellett, őszintén szólva ritka kincs a mosolya. Leginkább csak a hátát látom, ahogy a műhelybe igyekszik - hol citerát készít, hol palóc áttört tékát, hol meg sótartót karcolozva hajol poros, pókhálós szentélyében a készülőben lévő mű fölé, miközben fejében már ott motoszkál a következő látomás.
Nekem és testvéreimnek nem adatott meg a lehetőség, hogy nagyszüleinktől tanuljunk - rövid találkozásaink édessége, elválásaink torokszorító fájdalmai jutnak eszembe, a velük töltött gyorsan röppenő idő kincses emlékeit felülírta hiányuk mély, gyógyíthatatlan sebhelye. A paraszti lét nehéz és szép súlya apai nagyszüleimre nehezedett. Kemence, itató, istálló, kenyérsütés, állatok, kert, föld, kérges tenyér, cukrozott kalács - illatok, hangok, sóhajok és könnyek.
Saját kultúrám hagyományai, rejtelmei mindmáig ismeretlenek számomra, valahol ott maradtak tirpák ország fővárosában. Nem vittük magunkkal vándorlásainkra. Örök hiátus él bennem.
Amikor egy-egy megnyitón végigpásztázom a tárgyakat - a fonott kosarakról anyám kenyeres szakajtója, szőttesekről - a kelő kenyérre borított konyharuha, kalárisokról - a szakmári lányok gyöngyei, a ruhákról - a templomlépcsőn fölfelé lépkedő lányok, asszonyok ringó szoknyái, a misére igyekvők páratlan szépségű viselete jut eszembe. Kékfestőről nagyapám surca, s a muzsikáról azok a régi hangok, dallamfoszlányok, melyeket nem saját nagyszüleimtől hallottam, hanem egy kerítés deszkáinak résén átkukucskálva füleltem ki. Szép Szakmárra két úton kell bemenni... szólt a nóta, s én ámulva figyeltem a fekete ruhás menyasszonyt.
Így marad ez mindvégig, valami olyat loptak el tőlem a történelem gonosz szellemei, ami másnak természetes lételem. Én meg csak leskelődök, figyelek, s ha a szépség, s a harmónia eléri szívemet - valahonnan mélyről feltüremkedik az emlék, az alkotás ihletett pillanatának kábulata!
Gyógyító varázslattal fut át ereimen a népművészet szépsége, az évszázadokon át élő, alakuló, búvópatakként megmaradó, s gazdagságában bővülő - a kéz, a szív, s az agy indíttatásából létrejövő csoda!
