Gyulán - 100 éves cukrászda...

 

Ragyogó napsütés és egy régi-régi vágy teljesülése... valamint egy ötlet elvetése. Melyik város van hozzánk legmesszebb, ahol még nem jártunk? - vetődött fel a kérdés, midőn múlt héten szülővárosom, Nyíregyháza felé gurulva 10 napos matrica vásárlása mellett döntöttünk. Ha már 10 napos használjuk ki - és Gyulára esett a választás. Valaha régen egy villanásnyi időt töltöttem ott, átutazóban Arad felé. Tél volt és szomorúság, gyógyszerért mentünk oly messzire. Hátha még nem késő, hátha segít. De már nem volt értelme az útnak, a beszerzésnek, a kijuttatási kísérletnek... Így bennem Gyula kettős jelentőséggel bírt. Egy hiábavaló út egyik állomása, és egy felfedezésre váró ismeretlen város. Anyám 16 éves korában meglátogatta nővérét, kinek férje katonaként éppen Gyulán állomásozott, ők voltak azok a rokonok, akik családi kalandjaikat 26 településen élték meg, ebben több ország is helyszín volt, s végül Léván élték a, háború utáni évtizedeket. Nos Anyám hosszasan maradt Gyulán. S én tegnap valamiféle restanciát is leróttam. Gyula gyönyörű, a Száz éves cukrászdában kezdtük az ismerkedést, s az elfogyasztott sajtos roló kenterbe veri eddigi kedvenceimet. A séta során hatalmas platánok, gondozott virágágyások, szép épületek közt gyalogolva ismét erőt vett rajtam a tegnap kezdődött /alacsonyság vérnyomásilag, így a fürdő - a bekészített kellékek ellenére - elmaradt. Sápadtan andalogtam a szépséges városban, s gondoltam közeli - távoli szeretteimre, kik szanaszét a nagyvilágban még nem láthatták ezt a kedves, Anyám szívét elrabló városkát...

Tegnap - nóta

 Tegnap egy dalocskával kezdtem a napot, ahogy az út erre és arra kanyarodott... 

Tíz fácán a vetés közepén

három őz

egy ugrifüles

kipasszírozott sündisznócska - szegény

lovacskák az út túlsó szegletén

egy túzok vagy valami csoda

fekete fejű báránykák csapata

és

újra

őzek

madarak

lovak

hazafelé

bárányok

tehenek kevesen

megint lovak

őz

egyedül

kettesben

hárman

több kis csapatban

ragadozó madarak

zsákmányra vártan...

Így dalolásztam Gyuláig és vissza... ennyi őzet egy nap alatt nem láttam még soha. Elnótázom ma kisunokáimnak... kedvüket lelik bizonyára a felsorolásban. És folyó is volt Körös meg Tisza - sajnos szemem elől elrácsozva.

 

 

LEVELEK

 

Sárgák 

fakó barnák

vörösek

szél sodorta ismerősök

idegenek

léphetnék köztük

de

fájlalom

évtizedek útját

újra nem járhatom.

 

Rozsdás

rőt

narancs

itt-ott

egy

zöld

reménykedik

hogy 

újabb szélviharban

kitarthat

s 

le nem esik.

 

Tépett szirmok

rózsaszínek

bordók

és

lilák

eltévedt pille kering

övé ma a világ

méh bújik

katica kuckózik számtalan.

 

Magunkra maradtunk

emlék suhan

kezdet és vég

semmibe hulló álmok

vágy és valóság

táncol

remeg 

ahogy levelek a szélben

tova sodródva 

parttalanul keringenek.

 

 

Kertelés nélkül...

 Kertelés nélkül bevallhatom, hogy nem fogok a munkázás végére érni... Bár ma is haladtam néhány négyzetmétert. A komposztálóból lassan sikerül kitalicskázni a földet, s így lesz hely a kapu közelében várakozó hatalmas levélkupac számára. Hársék erősen vetkőznek... A maradék virághagymának is sikerült helyet találnom. És a napocska ezerrel ontotta rám éltető sugarait.  

Kicsapongás...

 Kicsapongás - nem, nem én... a hőfok volt a tettes, huszonhárom fok november elsején, aranyló meleg ringatta a kertet. Minden ragyogások közepette érezhető volt, hogy valami készül, hullámok fodrozódtak a heves déli "széltül"... Rövid sétára vetemedtem, szomszéd néninek mutattam új utat, s gyönyörködés, ámulat mellett nem fotóztam túl sokat, nehogy a szépség kilógjon a képből. (Azaz a pusztulás belelógjon...) 

Összevissza vannak itthon mindenek... láda alján tél ellen elbúvó katica sereg, csipkebogyó, tavaszi virágok, krizantém, mindenfelé mindenféle csodákat látok...

 

 

EGYÜTT -15

November első napja volt, s a csend a kertből eliszkolt. Unokák játszottak, nevettek... Együtt voltunk és ezzel el is kezdődött az én hónapom.

Régi vers - 2011.05.12.

 
 Emlékezve rájuk...

 

Régi vers - rátaláltam...

Gondolok rád, rá, rátok...

Mosoly, könny, fájdalom, veszteség... áthatolhatatlan fátyollá váltok.

Már este van és mégis érzem a percet
kezemben könyv volt megremegett térdem
egy név apró gyászpapírra írva
mentem tovább vitt léptem
rám zuhanó akác illatában
öröm és gyász egy gödörbe taszítva

és kérdeztem bár nem hallotta senki
hogy lehet így májusban elmenni
most oly kék az ég az orgona virágon
darázs dönög méhek csapnak fenséges
ünnepi ebédet a létnek minden csodás
andalító szikrája szép áldomás
gyógyír a fájdalmas napokra s a télre
szívünk keservére hazug elhantolt szavakra
friss kenet hisz minden fűszál az életet kacagja.

Mért most mentél el mi haszna hogy vége
küzdelmesen tartottad magad sok éve
azt hittük győzöl s még kis ideig elidőzöl
kerted kedvenceid között
híven őrzött tartott fogott egy asszony
mért hogy nem várhattad meg vele
gondtalan a kései alkonyatot

kezemben új könyv szememben könnyek
furcsa vegyülete bánatnak örömnek
mert itt látom míg haza ballagok
szavaimmal megírva az első papírlapot

majd egy asszony jön haja hófehér
lelke kinyílik hirtelen kibukik elém
régi távoli szerelemről beszél
mese és mégsem indiai szerelem emléke
aztán árva élete a megszokott munka
furcsán kanyarog a lét keszekusza útja

akác kék ég könny könyv nehezebb lett
lépésem és szomorúbb szívem
elmegyünk  hát sorban szeretve
vagy szeretetlenül észre sem veszem
hogy szemem előtt egy lepke virágon pihen.

/M. József ismerősünk halálhíre után írtam./

BŐSÉG

 

ŐSZI HAZAI

 

 

Ahogy a karácsonyi csomagjait bontogató gyerek, úgy nyitogattam tegnap a vásárlás során egymásra halmozott drága kincseket. Egyre másra kerültek elő, gyönyörködtem, s szinte megállt az idő. Holnap és tegnap elillant hirtelen, szemem megpihent őszi kertemen, s az asztalra rakott halom olyan lett, mint egy jutalom. Mint, akik soká sóvárog és éhezik, s feledi, hogy a földön mennyi jó létezik. Néztem a szülőföld adta gyümölcsöket, szőlőt, almát, körtét, s a zöldségeket. Eszembe jutottak gyermekkori percek, piaci séták, halomba rakott finomságok sora, akkor bizony nem néztem kérges tenyerekre soha... Szorgalom, munka, kitartás, ráncok, hódolattal most előttetek megállok. A város széli hatalmas piacon nem kiáltottam szélbe, de most a hajnal némaságában a pillanatot megragadom és súgom, múltnak, jelennek, jövőnek, hogy hálásan köszönöm minden igyekvőnek, ki földet művel, vet. kapál, arat, gyümölcsfát metsz, s a roskadozó almafák alatt nézi, ahogy pirosodnak az ágak. Létét kiteszi esőnek, hónak, perzselő napsugárnak - köszönöm, hogy voltatok és vagytok - lágy kenyérrel, jó szóval, hittel, földporos reménnyel, értünk fáradoztok! 

 

A csodás találmányért is hála, az előkészített szabolcsi káposzta így kerül fazékba, s onnan jól megfőzve az ünnep asztalára. Hurkákról, kolbászokról nem írok külön költeményt, alig várom, hogy unokáim megkóstolják a hazámból hozott összes finomságot, s hallgassák a magammal hozott mesét, a bokortanyák néhai népének titkos üzenetét. 

 

Alkony felé... /régi versek/

 

 Szórt szirmok

kavicsok

csigák

szél ringatott melódiák

rég hallott

hangok
szavak

szívketrecemben nyugszanak

tenger

víz

fodros homok

elmosott évek
lábnyomok

tajték

kél

sziklával pöröl

sós seb

kéz
könnyeket
töröl

létzsongás

sóvár

mohó

körforgás

tánc

titok

szívvágy szilánk

éveket
számoló

csend

sóhaj

hosszú alkonyok

ölelés

míg

felolvadok.

2015.01.21.

Sietősen...

  

Tegnap kis hazánkat "félig" átutazva volt módom gyönyörködni az őszi táj szépségeiben. Az út menti fák arany, rőt, vörös leveleit felkavarták a járművek okozta szelek és előttem kavarogtak, táncoltak. A távoli hegyek - Mátra, Bükk, Zempléni hegység úgy sorakoztak, ahogy földrajz órán belénk sulykolták azt, messzi szürkeségben felmagasodva, képzeletemre bízva erdők, patakok, tisztások rajzolatát, a Tiszából villanásnyi mutatta magát. Közel hatszáz kilométer - friss aranyló reggel, s feketébe hajó, vöröslő alkonyat. Vágyakozás, várakozás és könnyek. Gyermekkorom helyszínei mellett oly gyorsan robogtunk el, hogy a helységnév táblák elolvasásán túl alig volt módom némi emlékszínezésre. Ámbár színekben nem volt hiány, s emlékhegyek is tornyosultak előttem, mégis oly nehéz volt elfojtani a vágyat: ÁLLJ meg... ülj le a kőre, nézd meg a mezőt, állj meg a mélységes mély tó mellette, ahol életedet majdnem elveszítetted. Keresd meg az iskolákat, a járdaszélre hulló levelek közt rugdalj kavicsot, követ. Bukfencezz a múlt gazdagon szőtt szőnyegén, s tótágast állva idézd a mesevilágot... A cél volt a szent, hazajutni időben. Így egymás után suhantak el a helyszínek: Mezőkeresztes, Nyékládháza, s néhány, apám munkahelyéhez kapcsolódó település neve, melyekben soha sem jártam - Igrici, Mezőcsát... Így száguldottunk. Szelekkel, színekkel, emlékekkel megrakottan keresgéltem létem támpontjait. 

Hiányérzettel, várakozással, sóvárgással, és különösen gyengéd szeretettel olvastam a betűket, s a számokat - hány kilométer még, s végül több száz kilométer megtétele után ott állt csupa nagybetűvel az én szülővárosom neve: NYÍREGYHÁZA.

Néztem az utat, ismerős és ismeretlen kanyarokat, első utam ezúttal a piacra vezetett, a város peremén, ahol minden kapható,s ahol még soha nem jártam... Elővettem a bevásárló szatyrokat - és alma, körte, szőlő, hagyma, sütőtök, paprika, paradicsom, répa, zeller, zöldség, káposzta - töltötte meg hamarosan a csomagtartót. Meg virágok, gyertyák, s mindennek HAZA illata volt. Bámészkodtam, beszélgettem volna még, hogy érezzem a szó zamatát, nyelvünk ízeit, a kedvességet, s hogy belemerítkezhessek az itthon vagyok kábító nosztalgiájába. De a valóság és az idő hiány fogsága nem hagyta a teljes bemerítkezés szépségét hosszan megélni. 

Hatalmas fejű, törtfehér krizantémok, árvácskák, koszorúk, s belépés a múlt világába. Sírok - idegenek és ismerősök. Némelyikhez közel, másoktól távol megállva. Sors, történelem, öröm és bánat... könny. A szél el-elfújta a fellobbanó gyufaszálakat, fejük lehullott az avar közé, tüzet képzeltem, ahogy lángra kap minden gonoszság és békévé szelídül az emlékezés. Nagyszülők, anyám, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, rokonok, ismerősök, magán és történelmi hősök, akik oly sokat jelentettek nekem. És azok, akikhez nem jutok el, legfeljebb gondolatban. Kiknek nevei, s rokoni szálaink feledésbe merültek hetvenvalahány év alatt. Érdekesen simulnak össze a gének - tirpák, lengyel, magyar... Egy arc jön velem szembe, egy szempár tekint rám - nevetnem és sírnom kell egyszerre - ismerem és mégsem. Elképesztő hasonlatosságok, arcélek, formák, az ész tudja, hogy soha sem találkoztunk, de a lélekben egészen más, különös dallamok muzsikálnak. Bogozni próbáljuk a szálakat - ki kinek volt gyermeke, felesége, férje - nekem ez a térkép teljesen ismeretlen, csupán a nevek hangzása után rémlik, hogy tudnom kellene ki kicsoda. Fogalmam sincs a távolabbi vérvonalról, pedig, lehetne... Lehetett volna, ha nem kényszerülünk messzeségbe, vándorlásra... egy szó, mint száz - számkivetett vagyok.

Már indulnunk kellene, hosszú az út, de jó lenne a hazai íz... néhány kanyar és tévút után rátalálunk a parányi húsboltra, tényleg ott van a református templom mellett. És tényleg kapok hurkát, s ha már ott vagyok veszek kolbászt, sajtot, szalámit... s megvennék mindent IS, hogy magammal vigyem a hazai ízeket. 

Utolsó kérés, vágy... anyám szülőházánál megállni - KÉZ utca 43. Minden más, minden új, minden rendezett, de megvan, nem dózerolták el, s én képzeletben, titkon szürcsölhetem a tornácra felfutó otelló/oportó gyümölcséből készült fanyar borral ízesített findzsányi boros teát.  A mesekép úgy olvad szét, mint a hófehér kockacukor gyermekkorom teájában. Az a cukor sem kocka alakú volt, míg kortyolgattuk nagynénémmel, s szólt a detektoros rádió...

Most is hangosan szóltak a hírek, midőn az étterembe beléptünk, nagy hangú, kapatosnak tűnő és két idősebb férfi osztja, szorozza a politikát. Recseg bennem a múlt. A pincér ajánlotta almapálinka kortyolása közben feltüzesedik bennem emlék és fájdalom, s midőn a gyilkos kommunista vezért dicsérő szavakkal illetik, elszakad bennem a cérna... nem hagyom szó nélkül. Meglepődve tekintenek rám a vadidegenre... Nem bánom. Halkul, simul a szó, s békés, finom ebéd következik... a frissen kisült rántott máj szeletek szinte lecsorognak a tányérról, nem is bírok velük, s hogy ne induljak el haza "üres kézzel" kilónyi, előkészített töltött káposzta kerül a dobozba, s majd az autóba... Szótlan hazaút, szürkeségeb hajló messzi táj. Megannyi vágy, maradék összegyűjtése, markomba szorítása. Sötétedik, távolban elmosódó hegyek körvonalai, suhanó autók, lebukó nap vöröslő sugarai... Otthon voltam, vagyok, leszek??? A hosszú út után sietősen pakolom helyükre a vásárfiákat, s azon gondolkodom gyerekeimnek, unokáimnak ízlenek e majd az én gazdag, elveszett világom számomra oly kedves ízei?!