ITTHON!

Január 13

Szél süvít, kint még sötét. Pattog a tűz, semmi más nem zavarja a csendet. Még néhány perc, és készülni kezdek.

Nagy utazás. Szél szárnyán, fellegek felett.

Most még jöhet egy dal, a legszebbek közöl való.

ÉS! Délután majd körülölel a szőke buksik boldogsága.

Szemeddel látsz...

Január 12

 

ÖLELÉS

 

Ölelkezés.

Elmaradt már százszor

semmibe suttogom 

mennyire hiányzol.

Fagyban

jégben

sárban

velem vagy

fényben

borúban

s

havas szitálásban.

 

Hogy árvaságom titkoljam 

könnyek nélkül bátran

társam keresem

pirosló bogyóban

fakuló fűszálban

életre készülő 

zöld lándzsácskák

létsóhajtásában

patak

ösvény

folyó

mindegyik a társam

s

hogy

megsimítsam

ott a kanyaron túl

hatalmas tölgy vár rám

süvítő szelek

lélekmagányában.

Január 10 - CSILLÁM

 

Elromlott talán a porcukor szórója

alig fehér a reggel

pedig 

egy igazi nagy hó de jó is volna.

 

Olyan régies

mondhatni ósdi

mikor

órák hosszat kellett lapátolni.

 

Vagy erdei ösvényen éppen

táskát vonszolva haza bandukolni

térdig hófehérben.

Gémberedett kézzel

golyót gyúrni

dobni

kacagva

dideregve

hóemberré havazódni

hazaérve

meleg tűzhely

mellett

fáradtan

pirulva

Anyám friss forró ételére várni

nyakig takarózva.

 

S

amikor

megszáradt

csizma

bakancs

sál és sapka

kiszaladni

alkonytájt

egy

újabb

hógolyós

mókás viadalra.

 

Csillám ragyog s múlik

mint réges-régi emlék

szegényes boldogságba

 ma újra útra kelnék.

 

JANUÁR 9. Út a csépi zátonyig.

 

Mocorog az erdő

belélegzem párolgásait

avarszőnyegre térdelek

hátha megláthatom

titkos  jeleit

mindenütt csend

csupán a víz csobog

folyó mentén fölfelé

csendben bandukolok

barna szőnyeg terül

ezer

millió

levél

meglódul szívemben a vágy

az

első halk sóhajért

és

lám

parányi harsogó zöld lándzsák

nyújtózkodva

a

lét folytatását kínálják.

 Roppanó korhadt ágak

dülöngélő fák alatt

selymes szirmok

várják a tavaszt

 s

amott

a

sziget peremén

hol őzek inni járnak

borongós ég felé emelkednek

libbenő

habfehér kócsagszárnyak.

12000 lépés a csépi zátonyig, s azon is túl... szemerkélő esőben.

JANUÁR 8

 Túlpartozás a Baller tóig, kb 12000 lépés, verőfényes időben 12-14 óra között.

Kényelmes tempóban, itt-ott óvatosan lépkedve, hogy popsira ne pottyanjak, a tó felé nagy volt a sár, máshol jól lehetett haladni.

Közben az állat "felhozatal" fotózása családunk apróságainak...

A kecskék kimenőt kaphattak, üres volt a máskor zsúfolt kecsketelep.

LÉTJÁTÉK

 

 

Bimbók bolondulnak

fény ragyog

cirkalmas üzenetet

égre festenek buzgó angyalok

hogy 

szép és jó

csodálni érdemes

hiszen

 hamarost vége lesz

egy

nap

talán egy röpke éjszaka

s

hívás érkezik

indulj haza.

 

A

rózsák

téli szellőben bomlanak

rügy fénylik

virág fakad

jelek ők

tudatják

élj bátran

egyszer vége szakad.

 

Hegy

völgy

tó

szirtek

tengerek.

Boldogság.

Bánat.

Élet és halál.

Utolsó perced elérkezett.

 
Kitárt karján magasba emel a szél s ringat
balatoni hullámok ma neked muzsikálnak
halkan susog a nádas
eltűntél a végtelenbe mégis örökre itt vagy.

Isten veled É. L. nem feledünk.

"Egy háborúnak akkor van vége, amikor az elpusztultakat el lehet siratni."

 

 "Jelentős különbség volt e két lágerrendszer esetében, hogy a foglyok odakerülése között komoly eltérés volt. Míg a GULAG büntetőlágereinek rabjait egyenként, személyre szóló és többnyire koholt vádakra alapozott bírósági ítéletek alapján hurcolták el, addig a GUPVI lágerekbe tömegesen szállították az embereket, lényegtelennek tartva azok személyének kilétét."

Nyolcvan éve történt... pontosabban akkor kezdődött!

"A Budapest környéki települések közül a legtöbb embert, mintegy 4000 főt, Érdről és környékéről vitték el. Az 1944. december 24-én megszállt Pesthidegkúton és Máriaremetén 1945. január 15-én kellett munkára jelentkeznie a 18–45 év közötti férfilakosságnak, akiket aztán onnan az Ercsiben lévő gyűjtőtáborba meneteltettek. A december utolsó napjaiban elfoglalt Rákosszentmihályról és Pestszentimréről 1945. január 6-tól kezdve vittek el civileket."

  Tárnoki visszaemlékezések

"Az elhurcoltakat Érdről először Ercsibe hajtották azzal az indokkal, hogy ott kapják meg az iratokat. (4. kép) Ekkor még a leg-többen bíztak abban, hogy valóban hozzá-jutnak az ígért papírokhoz, így nem sokan próbálkoztak a szökéssel. Eddig két személyről tudunk, aki Érdről tudott megszökni (Szigetvári Andor és Szlama István), egyről pedig, aki az Érd és Ercsi közti gyalogmenet során szakadt le a tömegtől (Ábel Gáspár).34Ercsiben azonban, miután mindenkit meg-fosztottak értékeiktől, és sokakat kopaszra is nyírtak, egyre többen gyanút fogtak. Jelenleg 13 tárnokiról tudunk, aki innen szökött vissza. (1. táblázat) A többieket gyalog indították Dunaföldváron át Bajára. Az emberek nem voltak melegen öltözve, mert azt hitték, hamar hazaérnek, nyomorúságukat pedig növelte, hogy sokaktól már Ercsiben elvették meleg lábbelijét. Lugosi Ferenc (5. kép) erre így emlékezett: „...mindenkiről levették a jó holmikat. Nekem is elvették a csizmám. Nekem volt egy jó repülőscsizmám, hajózócsizmának hívták. Birkabéléses volt... [...] [Helyette] egy cúgos cipőt adott a ruszki. De az olyan volt, hogy ha ráléptem volna egy pengőre, meg-mondtam volna, hogy fej vagy írás. Olyan vékony volt a talpa. Zsákdarabokkal kö-töttem be a lábamat, hogy ne fázzon. [...] Ing volt még rajtam, gatya, kabát, no meg egy felöltő, egy nagyobb kabát. Nem voltunk melegen öltözve, mindenhol fáztam. Kalapban voltam, de lenyírták a hajamat, így még jobban fáztam. Nem mindenkire került rá a sor, de akire rákerült, az bizony megjárta. Na, aztán így mentünk, minden nap körülbelül ötven kilométert."

Tárnok - visszaemlékezés

"Érden már láttam, hogy a davajok külön szedik a vasutasokat, mesterembereket, papokat. Ők otthon maradhattak, s bennünket (davaj razbirágy po pjegy, álljunk ötösével sorba), elindítottak gyalog és Ercsibe kísértek. Ott már elkezdődött az orosz szokás: megzabráltak bennünket, a kés, az óra, a fésű az övék lett, hiába is próbált valaki tiltakozni."

 

 "Dél körül már rengetegen voltunk, talán háromezer-ötszázan. Aztán elindult a menet. Azt mondták, Ercsibe megyünk, majd ott kapunk igazolványt. Hát, abból se lett semmi. Jött a hajnyírás, mindenkiről levették a jó holmikat. Nekem is elvették a csizmám. Nekem volt egy jó repülőscsizmám, hajózócsizmának hívták. Birkabéléses volt, hisz akkor nem olyan repülők voltak, mint most, hogy zárva van rajtuk minden. Félig nyitottak voltak. Én akkor az oktatáson már túl voltam, már csak vizsgát kellett volna tennem, s akkor pilótaként mehettem volna a frontra. De aztán nem lett belőle semmi. Ing volt még rajtam, gatya, kabát, no meg egy felöltő, egy nagyobb kabát. Nem voltunk melegen öltözve, mindenhol fáztam. Kalapban voltam, de lenyírták a hajamat, így még jobban fáztam. Nem mindenkire került rá a sor, de akire rákerült, az bizony megjárta. Na, aztán így mentünk, minden nap körülbelül ötven kilométert."

" Bennünket az orosz járőrök géppuskával fogtak körül, majd tizenegy, fél tizenkettő körül elindultunk Ercsibe. Attól kezdve három éven keresztül jóformán semmit sem tudtam hazulról, mert írni nem lehetett."

"Ercsi - egy nagy magtárba vittek bennünket."

 A leghosszabb útvonal... 109. oldal

 Bumaska

 "Lakóhelyem, Érd község 1944. december 24-én került teljes egészében szovjet fennhatóság alá, a Budapest bekerítését célzó hadműveletek egyik utolsó mozzanataként. Fegyveres incidens karácsony után már nem volt Érden, azonban 1945. január 6-án éjjel száz-százhúsz házba törtek be szovjet katonák, akik „Davaj, davaj!”4 felkiáltásokkal összeszedték, majd pincékbe zárták az otthonaikban talált férfiakat. Másnap kihirdették Érden és a környező településeken (Diósd, Sóskút, Tárnok), hogy minden tizenhat és hatvan év közötti férfi jelenjen meg január 8-án az érdi Vásártéren, ahol igazoló papírt (bumaska) fognak kapni. Az összesereglett – mértéktartó feltételezések szerint – három-négyezer embert ugyanezzel az ürüggyel útnak indították Ercsi felé"

Érd - Érdi újság visszaemlékezése

Érdiek 

Gyalog 29.oldal

 Kukoricatörés...

 http://konyvtar.vmk.hu/fejerlex/keresholo.php

291. oldal

 "Hát hogy is kezdődött az „érdi tragédia”: a karácsonyi megszállás után nem sokkal, már január 6-án éjjel megkezdték a „vörösök” az embervadászatot, és már azon éjszaka száz-százhúsz embert szedtek össze Ófalu és az Alsó utca környékén. Majd a következő napon kidoboltatták a községben, hogy minden tizenhat és ötven év közötti5férfi jelenjen meg a Vásártéren (a mai Volán autóbusz-pályaudvar helyén) 1945. január 8-án, ahol igazolványt fognak kapni, amivel aztán munkát is vállalhatnak.A sátáni terv bevált, a Vásártéren közel négyezer6ember gyűlt össze Érdről és a szomszédos helységekből, [akik] egyszer csak azt vették észre, hogy fegyveres ruszki katonák fogták közre őket. A tömeg zúgolódni kezdett, de azt mondták nekik, hogy Ercsibe kell menni egy kis munkára, „málenkij robotra”, és majd ott fogják kiadni az igazolásokat. A szemtanúk szerint akkor a tolmács szerepét az újdonsült civil „városparancsnok”, SzentirmayJános és két fia: Árkád és Iván töltötték be, eredeti családnevük Csapkovics volt (szerb).Mint mondtam, az ördögi csel bevált, s ebbe a csapdába esett édesapám is negyvennégy évesen, és bátyám, aki huszonkettő éves volt, s kis híján jómagamis, alig tizenhét évesen. Azt, hogy miért csak majdnem (legalábbis akkor), azt majd egy következő fejezetben fogom leírni.Majd a zúgolódó tömeget ötös sorokba felállították menetoszlopba, és fegyveres kísérettel útnak indították őket az Alsó utca és a Tóni-csapáson föl az Ercsi útra (a 6-os főút), és azon hajtották a hosszan kígyózó menetoszlopot Ercsi irányába.Az, hogy én és Köcse Józsi barátom nem kerültünk abba a menetoszlopba, csak néhány perc késésen múlott, és [azon], hogy az állomásnál az ismerős vasutas figyelmeztetett minket, hogy ne menjünk tovább, mert csapda, az embereket tőrbe csalták, és már fegyveres ruszkik fogják közre őket. Akkor mi hazasiettünk, elmeséltük a látottakat, és nem mutatkoztunk az utcán.De azt, hogy mi vár még a jövőben ránk, álmodni sem mertük volna, mert ami a későbbiekben következett, az minden képzeletet felülmúló, kegyetlen, és nagyon hosszú történet, amit majd a későbbiekben próbálok meg leírni.Visszatérve a Vásártéren összegyűjtött tömegre, őket gyalog hajtották, ötösével sorba állítva, orosz módra, az Alsó utca és a Tóni-csapáson föl az Ercsi útra, Százhalombatta, Ercsi irányába a fegyveres szovjet pribékek, állandó „Davaj, davaj!” kiáltozások közepette. Közben a menetelők feje felett el-elhúzó géppuskás repülők kíséretében elérkeztek Ercsibe, az állomáshoz közeli urasági majorba, ahol már igen sokan voltak a környékről civilek és katonák egyaránt. Egy kis pihenő után csoportonként felsorakoztattak mindenkit, és minden tárgyat, ami náluk volt, ki kellett rakni maguk elé a földre, csak zsebkendő, kanál, csajka maradhatott mindenkinél, persze mindent összeszedtek és elvittek.Az emberek itt eszméltek rá reménytelen helyzetükre, hogy itt bizony nem igazolványosztás lesz! Mindenki rádöbbent, hogy csúnyán tőrbe csalták. Este mindenkinek adtak egy fél liter lucernalevest, csajkába, konzervdobozba, jobb híján sapkába, kinek mi volt.A majorban éjszakáztak, ki milyen helyet talált magának. Apám elmondása szerint Józsi bátyám végigülte az éjszakát, szótlanul.Másnap reggel sorakozó és irány a 6-os út, irány délnek, estére elérték Kulcs községet, és a gazdaságban éjszakáztak, pajtában, padláson, kinek hol sikerült helyet találni. Az éjszaka kegyetlen hideg volt, sokan átdideregték az éjszakát, különösen, akik gyengébben voltak öltözve, hisz csak egy „igazolásért” ugrottak le a Vásártérre!Reggel ismét sorakozó, menetelés tovább, de vajon hová?"

/ Soproni Rezső - visszaemlékezése/

Dorogi munkások Ercsiben

 "Engedd meg, hogy egy nagy kéréssel alkalmatlankodjam. Öcsémet, Hamvas Dezső dorogi gépmestert, kb. 500 munkás társával dec[ember] végén vagy jan[uár] elején az oroszok Ercsibe hozták. Itt maradtak kb. egy hétig és innen üzent is, hogy dolgoztatják és éheznek. Azután kettéosztották a csapatot és [a] hadifoglyok közt kezelték őket. Velük együtt szigorúan felügyelve rájuk. Az egyik rész Délegyházára került, a másik alighanem Kecskemétre. Öcsém ebben a másik csoportban van, mint megtudtam a félegyházi csoportnak egyik tagjától, aki onnan üzent. Nagyon kérlek kegyelmes Uram, szólalj fel a szegény dorogi bányamunkások szabadon bocsájtása érdekében, és ha ez nem lehetséges, legalább öcsém kiszabadítása érdekében, mert nagyon féltem őt. 6 gyermeke van, a 7-ik úton. Politikával sohasem foglakozott, a nyilasoknak velem együtt ellenfele volt. Ha kiszabadul, egyelőre ide jöhet hozzám és én kezeskedem érte, hasonlókép kezeskedném barátjáért is, Zorkó Rezső dorogi művezetőért is, aki biztosan Délegyházán van fogságban, a gazdasági leánynevelő intézetben."

Hamvas Endre püspök kérelme - egy levél a sok közül.

.

 

 

JANUÁR hat...

Ilyen is vagyok:

Új esztendő, új lendület...

A neten hömpölygő okosságok az ünnepek alatt némileg apadni látszódtak, de most teljes gőzzel rákapcsolt a gépezet. Ha beizzítom a masinámat, innen is onnan is osztják az észt, tonna számra ömlenek a megváltó gondolatok.
A nagypolitikai megmondások hullámai sajna a helyi lelkek egyikében, másikában is mély nyomot hagynak.
Nincs ez másképp e kies (szerethető) kisvárosban sem.
Kell a napi minden sz...
A társadalmi problémák leképeződése, semmi sem működik, minden rossz, minden ócska.
Nos...
Ha a boltban nem mosolyogva mérik ki a tíz dekát - kormány szintű a probléma, ha a buszsofőr orrunk előtt becsukja az ajtót az is!
Ha nincs elég orvos, nővér, személyzet, ha...
Nem nézünk az orrunk hegyénél tovább!
(Nem tekintünk szét a tágasabb világban, pedig kellene néha, s láthatnánk, hogy a gond, máshol is gond, a rászorulók száma rohamosan nő, s ezzel nem szaporodik arányosan a szakemberek száma.)
Kezdődjék/folytatódjék pocsékul...
Ha akarjuk, ha nem mindannyian hangulatfelelősök vagyunk. Magára vessen, aki a lét minden rezdüléséért mást okol.
Tegnap egy "hölgy" az egyik helyi, forgalmas közösségi oldalon tömören fogalmazott:
"Fizetése meg a nyugdíj amit mi termelünk ki.
Na ezért írtam remélem az idő nekünk dolgozik."
Meg volt egy "ratkózós" eszmefuttatása is, de nem is érdemes idézni.
A hosszas vita nyomon követésére nem volt módom, forgalmas vasárnap volt, s étellel, itallal és szívmeleggel kényeztettem szeretteimet, mint oly sokszor az ünnepek során.
Vénülőben vagyok, már nem olyan gyors és ügyes, mint 10, 20 évvel ezelőtt. De unokai reklamáció eleddig még nem érkezett főztöm, mesém, kreáim, s egyebek kapcsán. Inkább keveslik, mint sokallják jelenlétemet életükben. Remélve, hogy sokáááá megmaradok. Nos ezen az óhajukat a teremtőre bízom.
Tisztelnek és szeretnek.
Ellenben azokkal, akik kimurgyelva szeretnék látni a hetveseket, nyolcvanasokat, mert mind idióták, demensek, politikai szürkevakságban tengődő "eltartottak" vagyunk.

Válaszoltam a "hölgynek" ma reggel, kb így hangzik:
Ratkó gyerek vagyok... Engem ön nem szolgál, más sem. Tisztességesen ledolgozott 40 év után vagyok nyugdíjas. Dolgoztam, munka mellett tanultam. Segítettük anyámat, akinek nem volt saját jogon jövedelme, mert 4 gyermek mellett nem tudott munkát vállalni. Nem ment segélyért, mert tudott ránk számítani, s mi is rá és apánkra életük végéig.
Vacak kis fizetésből éltem soká. Most rendes nyugdíjjal csengett rám a telefon minden 12-én, beosztom és rendszeresen támogatok rászorulókat. Gyermekeim IS tanultak, lányom a legsúlyosabb értelmi fogyatékos gyermekekkel foglalkozik közalkalmazotti bérért. Unokáim vannak, akikkel törődöm - nem pénzelést, annál sokkal fontosabb értéket kapnak - törődést, szeretetet. Gondolataim, tetteim, döntéseim ma is szabadok, mint egész életemben - azokat nem befolyásolhatja földi hatalom.
Kenyerem van, olykor kalácsom is. Hálás vagyok!

Sajnálom önt, akinek teher az idősebb generáció léte.
Mi jól vagyunk, jobbulást kívánok a csodaváró elégedetleneknek. Örömünk, bánatunk, hitünk és hitvallásunk (többnyire) nem az éppen regnáló kormányokon múlik.