Örömmel taoasztalom, hogy a blogger visszanormálisodott. Heteken át nem láttam szinte egyetlen bejegyzést sem. Most pedig minden kedvencemet olvashatom. Idő kell hozzá, de mire valók a hajnalok?!
Csend van, őszies sötétség, pedig lassan, de biztosan hat felé ballag a mutató...
Nézem a túlpartot, az első pírt, a magasba nyúló fekete árnyakat, kopaszodó ágak sziluettjét és a folyóra vetődő foltokat, melyen itt-ott már megjelenik az ezüstös csillogás. Hajnali repülőgép húz el a fejem fölött, a tetőablakon át láthatom fényeit a fölém magasodó eperfa dús lombjai mögött.
Nem késnek és nem sietnek.
Hamarosan indul az átkelés, autók gyülekeznek a túlparton,s a révház ablakából fény villan...
Én meg csak itt - semmi sietség, hogy időben odaérjünk a lányokhoz. Határtalan öröm a létük rezdüléseit megélni, a világ tágulást, az okos, érzékeny rezdüléseket, s azt, hogy ennek a tágításnak én is részese lehetek.
Tegnapi a fotó, ma hasonlóan piros az ég alja, de felhő ezúttal nem látható. Tegnap délután VÉGRE eső esett, lassú, csendes, kevéske, de mégis hálás vagyok érte.
