Úgy hallom, hogy nem hallom...

Már tegnap este, mikor tizedszer mondtam, hogy nem hallom, már akkor gyanús volt valami.
Most pedig a nagy reggeli csendességben észlelem, hogy ez már nem a fáradtság, s nem a koncentrálás hiánya. /Mondá ugyanis tegnap előtt a Zuram, bizonyos haászlébe került három db pikkely kapcsán, hogy nem vagyok következetes. Hogy ezt így frissiben cáfolhassam és bizonyítsam, hogy igenis az vagyok (pedig nem is) szóval fülileg leteszteltem magam. Csodacsendben alszanak,hisz karácsony első napja van. A Zuram az én ágyamban, én a bordós szoba kanapéján, s a drága körösztlányom és a "ló" a Zuram fekhelyén. Én pedig szorgalmasan hol a jobb, hol a bal fülemmel tesztelem, hogy hallom-e a tűzhelyre tett vizes fazék sustorgását?! De nem és nem mennek a jobb fülembe bele a hangok. No tehát alkalmi süketté nyilvánítom magam e percben, remélve, hogy az alkalmiság valóban ideiglenes állapot és csupán a napokban elszenvedett fülfájás múló következménye.
Nem tölt el nagy örömmel az állapot, különösen az a valami kis hang zavar, ami nagyon távoli sistergésre hajadzik.
Meglássuk, hogy a gyógyolajok elűzik-e, vagy jöhet a doktor...
Visszatérve az ágycserékhez.
Álmomban egy szántóföld mezsgyéjén lévő keskeny emelkedőre feküdtem napozni, valami gazos, rendezetlen helyen volt-e pihenőhely, gondoltam is mi a fenének nyaral ilyen helyen az ember, s talán le is fogok gurulni, olyan szűkös a földkupac. No reggel ráébredtem, hogy a fekhely ferdesége, és keskenysége indukálta bolondos álmomat.
De hogy került a ló az ágyba?!
Anna keresztlányom tegnap Malmöből érkezett, élete első karácsonyát tölti nyüzsgő családunkban. Mert nyáron szinte minden évben iderepült Anna , de bizony ez az első közös karácsonyunk együtt a nagy családban, s hogy teljes legyen az öröm magával hozta a barátját is.
Mikor lányom elújságolta Lilinek, hogy Annával együtt Angelo is iderepül, tekervényes és furfangos agyú Liliannánk így válaszolt: "Hihihi, hogy engednek fel egy lovat a repülőre?!"
Így hát egy AngeLÓ is érkezett hozzánk, s most mélyen alszik még a másik szobában...

Az én fülem meg várja az éledő neszeket, hogy bizonyosságot nyerjen állapota felől.

Ajándékaim

Most, hogy szokásomhoz híven korra reggeli csendben muzsikára vágyva hallgatom a fiatalember, Lugosi Ali muzsikáját úgy érzem megérkeztek az én ajándékaim. Mert ajándékot kapni én is szeretek, de hogy mi légyen az azt nehéz eldönteni...
Gyerekeim fel-felteszik a kérdést Anya mit szeretnél?! Egy új telefont (hogy azt is összetörjem...)?! Vagy valami mást?!
És nicsak valaki jobban tudja, mint én, hogy mire is van szükségem nekem. Hogy mire is? Reményre, hitre, jóra, bizalomra!
Az este végig izgultam a zenei vetélkedőt, hol egy tizenöt éves kislány hangja töltötte be a termet, s bevallom az én szívemet is. Dolgoztunk és imádkoztunk - mondta mentora.
Ma reggel pedig a Virtuózok klarinétosát hallgatva, s a sorsát megidéző írást olvasva egy mondat kerül a középpontba: "ez Isten tervében is benne van, ez az ő gondolata is...."- mondták egy tizenöt év előtti riportban a fiút örökbe fogadó szülők. Ez lenne hát az én ajándékom, ez a mondat, hogy legyek benne a terveiben. S Ő legyen benne terveimben! Mert képes vagyok a felejtésre, a kishitűségre, a gondviselő oltalom érzetét olykor felülírják a mindennapok lüktetései, az egóm, s más történések is meg-megháborítják létemet. Mulatságos hasonlat jut eszembe, régen ha sercegett a fekete-fehér tv anyám rácsapott a tetejére, s meglepetésünkre ismét jó lett a masina , hogy hol volt a kontakt hiba sosem derült ki, de egy jó irányzott mozdulat helyre hozta a képet. Így vagyok én is most, és hálás szível vagyok azért, hogy a "jól irányzott mozdulat", ami a vibráló, feszültséget előidéző helyzetet helyrebillenti szelíden ütött lelkemre, s nem lesznek még egy napon túli sérüléseim sem. Csak elgondolkodtat, csak tisztítja a látásomat, csak, csak, csak...
Hogy mi is volt ez a "mozdulat", ami kupán csapott?! Nem más, mint két ajándék eltévedése, s az ezt követő hullámgerjedés.
Tettem, vettem tegnap az ünnepi készülődés jegyében, hegyekben állnak még a fonalak, befejeztem hát három sapkát, igyekeztem eltüntetni a képeslap készítés maradványait, a kis kézműves munkák kellékeit, s a csomagküldéssel, ruhaválogatással, ajándékkészítéssel járó egyebeket, s sajgó fülemet kenegettem gondoskodó gyógyolajjal... Nézegettem a csángó gyermekekről készült fotókat, álltak a magyar ház udvarán a nagy hóban, s kezükben ott voltak az ezer kilométert megtett csomagok. Eközben érkezett hozzám egy pár soros üzenet. Egy kislányról, bizonyos Julcsiról szól, ki messzi Olaszországban megkönnyezte a Gyertyafény pályázatról szóló nagymamai beszámolót. Kinek szívében két haza létezik teljes békességben, ki a szeretet szót két nyelven mondhatja ki! És a gyermeki örömről szóló mondatok túllendítettek minden bosszankodáson, mert emlékeket idéztek fel!
Közel tíz éve már, hogy egy karácsonyi játszóházban, az Aprók karácsonyán, a rajzpályázat jutalmát adtam át a gyerekeknek. Szokásos izgalom, némi tülekedés, a csomagok ott sorjáznak a színpad peremén... A nagy hangzavarban is jól hallom, amint a nagyfiú kezébe véve az ajándékot ámulattal kérdezi tőlem "Egy EGÉSZ doboz szaloncukor?!"
Nem felejthető a pillanat, s a mondat, beleégett emlékezetembe!
Hány meg hány gyermek várja úgy a karácsonyt, hogy titkon sejti, hogy üres lesz a fa alja, ha lesz fa egyáltalán?!
Míg óvónéni voltam a téli szünetek után felidéztük az ünnep élményeit, de sokszor csavarta a szívemet az alig hallható vallomás:
- Nekünk nem volt fánk, nem volt szaloncukor, nem kaptunk ajándékot, hozzánk nem jöttek az angyalok. Ilyenkor mély fájdalommal és hálával gondoltam a mi csendes, egyszerű és tiszta gyermeki karácsonyainkra, a gyertyák lobogására, a dalokra, melyekkel köszöntöttük a mindenség dicső királyát.
És mindig volt valaki a gyerekek közül, aki néhány szem szaloncukor zizegésével oldotta a hirtelen beállt csendet.
Az ajándék itt van egy dalban, egy csomagban, mely örömkönnyeket fakasztott, de az eltévedtben is, ami majd odatalál, ahová szánták!
Kívánom, hogy osszuk meg egymással ajándékként a reményt, hitet és a bizakodást, hogy bennünk él a szeretet!
E karácsonyváró csendességben, a rám váró feladatok közepette elmémbe vésem a legfontosabbat, amit ajándékba kérhetek és meg is kaphatok, hogy útjaim az ő terveiben benne legyenek!
Áldott karácsonyt!

Decemberi hajnal...

Ráterül a takarómra

csend órában

mintha volna

mintha
volna

újra

mégis

képeskönyvlap

régi

foszlott

lapjain

múltunk mézmázas meséi

hótakarós

puha

párna

csillaghúnyós éjszakába

simuló

sejteket borzongató

várakozás

szívremegés

álomszánon létrepülés

évtizedek

rohanása

gyermeki hit lobogása

éjszakánkban csillag sincsen

őrizgetem mégis kincsem

gyermekszemek

hitek

fények

sajtár meleg

szép emlékek.

Érdi Irka verspályázat

Alábbi versemmel az ÉRDI IRKA verspályázaton első helyezést értem el:

MEGBOCSÁTOK

Megbocsátom a fakóvá szürkült hajnalt

mikor sejted már nem lázad

könnymázas

sáros utakon

osonok

álmomban utánad

megbocsátom szavaid terhét

felkarcolt

rózsatüskés buggyanás

vérszirmos sóhaj

parttalan kínban született
életárulás

megbocsátom árnyaid esti érkezését

szívet vakító fényed

látomás

lehajolok

megvénülve
keresek vízcseppnyi tükröket

összeraknám újra balgán
sorsunk mit ezerszer szétszedett

megbocsátom szerelmed tüzét

epekedő
emésztő
lángod

vállamra sebet égető kínoknak hegét

tudom

csókom

lelkedbe fúródó nyílhegyét

magadban te is megbocsátod

elfeledek minden

vágykarélyos

tébolyult szivárványt

értem
szétterülő csended kínját
szorongató
földporos nappalok
sóvár üzenetét

elmorzsolt  könnycseppjeimben nincsen átok

időtlen szerelmed áldott hevéért

létszomjunk pusztájában újra

megbocsátok.

Anyámnak

Csak egy nap

egy
délután

árnyak feszülnek már
öreg

lombfosztott cseresznyefán

talán egy perc

hogy
homlokod

s

kéklő szemed

még felragyog

mázas bögrében friss tea

anyám

méz színű itala

csak egy perc
egy pillanat

leülni

még a fák alatt

kezedet

fogni

hallgatag

látod

most

is csak könny fakad

bocsánat

csupán

egyetlen szó

meg nem kapott útravaló.

SZABADSÁG

Zászlók lengenek nyarat idéző kék egek felé

régi

új

huncutok káromolják szent neved

sikolt a lélek

könnyek

sírkertek

keresztek

apám hangja bennem éled

anyám hangja belém olvadt

 

szabadság

visszhangozzák messzire a fák

szabadság

létporosan rikoltó világ

 

bolond szelekkel kergetőznek hitető szónokok

adott szavuk mint könnyű pára úgy lebeg

 rátok gondolok

kérges életet szenvedők

temető kapuban megtorpanók
gyertya lángja meg-meglobban

ötvenhét év múlt

majd egy élet

gyermeki szívvel visszanézek

vérbe

kínba veszett árnyak

elkísérnek

rám vigyáznak

apám

arcodat látom hogyan vitted át halálon

félelmek rejtett sebhelyét

fájdalmak gyötrő gyűrűjét

anyám

aggódó titkos rebbenéssel vártad az estét

börtönkapu felé induló lépted

bennem remeg

szabadság

szavatok muzsikájában

tiszta létvágy dalolt

 

későre jár

vergődő gondolatok

felszakított sebek tompa fájdalma mélyben sajog

bátran álmodó szívekre

áttetsző fátylat borít a hold.

 

Kósa Márta 2013. október 23.

Ősz

Barnás aranyban

bukdácsol
a

nap

kincseinkben megbotló sugarak

párás hajnalok
szürkeségétől koptatott

útjára

rozsdás levél

repül

zümmög

perdül

álomra szenderül

reménykedő

vörös bogyókon

didergő bogár

álmodja

szép nyarunk
vágyait

pók ásít

csapdája kész

hálóján ezernyi cseppben

tükröződik
a

lét

dió koppan

kertünkben végig remeg a nesz

kopáran remélnek az ágak

új feltámadást

őszidő szorítása mégsem ereszt

füst kanyarog

kesernyés

fodrokba öltözik a táj

még

bordó

bíbor

léthintó

ringat

s
mi
szorgalmasan szívünk mélyébe

takarjuk

avarszín titkainkat.

Őszi nap

Habkönnyű párán átragyog

sugárban cikázó angyalok

fénymázban fürdő láthatár

rigó fütty

elmúlás

ború

magány

szirmok varázsa megkopott

szélcsendes órákban
lopott

csendperces illatár

szívhangunk

titkot

kalapál

az
óra

üt

felszáll a pára

diófánk

meztelen ághegyén

egy szem dió

sorsát

várja

az

óra

üt

őszfestékkel készült keret

bronzok

barnák

és

bíborok

poharunkban

mézes borok

hang hallik

reccsen az ág

szelíd színekkel nap cicomáz

sárga

okker

véres narancs

ősz dallal kelő világ

múlás

parancs

vége

remeg a tó vizén a csepp

kesernyés füst

álomhatár

bújócska
ez

egekbe szálló vágymadár

rőt színekkel szőtt
szemfedél

sóhaj

könnyű

mit felkap a szél...

Itt van az ősz...

Pirkadat

Felülmúlhatatlan...

A zsűri véleménye Szepesi János fafaragó népi iparművész alkotásáról tömören: felülmúlhatatlan...
 A művész kilencedik alkalommal kapta meg a Magyar Kézműves Remek elismerést.
http://www.hirado.hu/2014/07/02/elsimertek-a-magyar-kezmuves-remekeket/


A Mezőgazdasági Múzeumban e hónap végéig gyönyörködhettek a szebbnél szebb alkotásokban!

Éjjeli muzsika

Titkos kert

Lágyan
határtalanul
ringatón
éjjeli órán
borzongató muzsikánk

titkos kert
kapuján
lépek

feléled bennem

szerelemittas találkozásunk

éjszaka van

a

csendbe kristálytöredék robban

muzsikánk

hallgatom
szívemhez szorítom

felsebez

vérembe mar

nem jössz többé

ó

az
a

nyári

hirtelen jött forró zivatar

megszöktünk

s

a

parkban

csókunkat

mosták
a

cseppek

hatalmas lombjukkal

vén

tölgyfák

ernyős leveleikkel

bennünket fedeztek.

Ébredés után...

Fényseprűjével

lesben áll

minden zegzugot megtalál

cirógat

fáradt lombokat

tova űz

hervadt

szirmokat

kelő nap

édes mámora

tisztuló

szívharmónia

bimbós színekkel vonja be
ébredő

hűvös kertemet

kitágult

tegnap réseken

újra nézem az életem

vágylakmusz

jelzi

éledek

szétszórok régi képeket

szürke szorgalommal magamra öltött
kalodaruhát

tépkedek

tükrös hajnal

régi szerelem

szétterül

vers muzsika csendül

legbelül

zárt ablakok tárulnak

illat

csók

emel

rég szorított kezed

mégis

nehezen engedem el...

Pipacsos

Hajnali fényben

Június érintése

Idegen arcok között..

Falak között

hazudott szavak mögött

tompán puffanó

frázisok

börtönében

lélektelen
lélegzők

vasmarkú rablók

gyűrűjében

bordáinkba szúró fájdalommal

irgalmat hazudó
csalókkal
tanítókkal
vezérekkel

elménkbe kúszó
vak veszéllyel

tüzekkel
máglyákkal
tegnapjaink
reményeit
villantó fáklyákkal

szelídülő
vágyakkal

kőbe vésett határok
mentén
halkan
vagy
hangosan

holnapot ringató ölelésben
élünk
feloldozást
magunktól remélünk

csend a csendben
hang halkuló sóhajokban

messze tőlünk

közös
létünk
árva
jégfoltos rianása

csend a csendben

halkuló

elfúló zokogásban

magányos sóvárgásban

idegen arcok

dúlt tekintetek között

agyagos göröngyre lépünk

felmarjult

magányos létünk.

Csavargós napunk Simonnal...

Unokás vers ébredés után...

Arcod nézem
áradó

fénylő
lényed

mikor
bölcsőd fölé hajolva hozzád szólhatok

Tunti

Tuntikám

miért e becézés

nem is tudom

kis pihe

törékeny drága ajándéka

a

létnek

mikor
elalszom

mikor

megébredek

éjjeli sötétben

s

szorongató veszteségek

árnya lelkemre

fájón
rátelepül

mosolyod
szűri meg

napi hordalékomat

ringó hintában

Dunánk felé

fel

felrepülve

karomba simulva álmodol

léttitkos

mosolyodat fürkészve

kérdezgetem

ki voltál

s

ki leszel még nekem

Léna Klára

boldogító

örömgyöngyszemem?!

Kaláris

                                                                             

Kaláris

árokpartra

rétre

hulló

vöröslő gyöngyszemek

káprázatos sora

ártatlanul
hittem
én
ostoba

karcsú szálairól 

nem jut eszembe

többé
soha

izzó szerelmed

lángos

lávanyoma

kaláris

szirom remegés

bőrömet

pettyező

buggyanó nevetés

nyakamba hulló

fekete sóhajok

pirosban pompázó

vágyódó mondatok

éden

ébren

már gondolni sem merem

széttépi szívemet valaha még

pipacs sziromban

tobzódó édes szerelem?!

 Pipacs- Szakcsitól

Májusi sóhaj

Kezembe fognám csendesen arcod

régi csodák

nyomait keresve

türkiz tekinteted
lezárta óvatlan pillanatban
a
szétterülő este

halkan suhantál

észrevétlen

szorosan tartott

szorgalmas világod

szétszakadt

vágyak

visszhangoznak bennem

létremények

fülemben kering még

halkuló szavad

megrepedt falként omlanak

elfeledett képek

gyermekmosollyal átszőtt hosszú évek

áldott kincseit idézem

ölelésre nyíló karodban

mindig volt rejtek
sírást csitító szó
mosoly

sziromhullató májusunk tűzét

elmossák a könnyek

szívtitkaimban ringatnálak

újra

míg

sóhajunkban

áttetsző angyallá változol.

Búcsúzom drága barátnőmtől, Ágitól.

Az én májusom

Az én májusom keserű és édes

víg
madárhangos ébredés

korai napfény

kertünkbe téved

simít

virít

nevel

fénylő perceit

sohasem engedem el

aztán

agyamban összeáll a kép

van másik világ

túl
margarétán pihenő zöld bogár

örömén

túl

a

medrébe visszaszelídülő

hatalmas folyó

csillámtükrein

lüktető
sodró

földsárgás

cseppjein

egy másik világ

szívemben
itt

elsóhajtom májusom veszteségeit

arcokat látok

arcaitokat

apám
anyám

barátom

májusi búcsúzásokat

megállított életek sorát

mellkasomhoz hajlik minden szál virág

arcomhoz szorítok feslő szirmokat

hallom búcsúzó

halkuló
szavad

hallok lüktető éles hangokat

szellő játszik

csendíti szélharangomat

pezsdül a lég

könnypárából
szikrázón
ég felé
emelkedik
a
Nap.

Édes élet - epresen

Májusi viharban

Az út mentén végig

akácvirág fehérlek

térdig érő

zöld harsogásban

pilletáncos rebbenéssel

égő piros  pipacsok

dacolnak

feltámadó széllel

karodba fűzöm kezem

míg a mezőn
végig fut vágyódó tekintetem

új tavaszunk

sok apró zsenge hajtás

jég tépi már

nem kell egy szempillantás

vízben állnak

a

táblák

elfekvő búza szálak

feketedő égből

leszakadó víztömeg súlya alatt

őrzik magukban

friss

kalászuk

tejes
puha kis szemeit

zuhog

út szélén gyűlő

nyárfavirághabos áradat

nem nézek hátra

hallgatok

a

kint

és

bent

tomboló minden elmosó viharos
szívzuhogásra...

Kertünk május elején...

Eső után...

Anyámnak

Májusi vers - Naplángra ébredek

Naplángra ébredek

elmúlt az álom

minden

friss
szélbehajló ágon virágcsokor

kelő nap

fényében

megfürdik

szép hajnalom

az
első percvarázs ölel

magához vonz

nehezen enged el

madár szól

s

átsuhan százszor
néma vizek

messzi partjain

nyurgán fehéren

margaréta bomlott

s

halvány írisz

sejtelmes opálcsoda

illata

hív

új színekkel várt haza a május

táguló szemmel lesem
feslő bomló friss szirmait

mint hordozzák

hajnali harmat
megbúvó
hűvös könnyeit

ringanak lágyan

egyedül

párban

csitítják

szívem visszhangjait.

Tavaszi séta

Nap fürdőzött meg a habban

tóparti kanyarulatban

zöld tükörbe

békák úsztak

titkos mélybe siklók kúsztak

nád és sás

is

összeértek

múlt és jelen

összefértek

nád

sás

zsombék

zsenge ágak

víz simítva

lágyan jártak

lenge szélben

csendes vágyban

verőfényes déli tájban

még az ég is csuda kék lett

hasonlón Isten

szeméhez

 áldottá festették a képet

létpezsdülés

tavasz zsongás

kopott kedvünket

aranyozzák.

Tavaszunk színei

Zsenge zöld
drága föld

rigók bolondos nótája zengeti a tájat

récék

szelik szaporán tompasárgán áradó vizünk

ágaskodó gyertyaszirmok

tavaszi bódulatban

derűre biztatják szaténszürke fellegek hadát

apró bogarak muzsikálnak

mindig ugyanazt mégis mindig másat

régi horzsolások

fájdalmas hegek

beszáradtak

nem tapad kezünkhöz
nedves

keserves bánat

szemünkben

új
fények

új
furcsán fellobbanó lázak
szikráztatják élettüzünk

pattogó forróság morzsák

létéhesen

perzselik fel mohón

borongós barna tegnapunk maradékait

friss dalok
illatok
futnak felénk

elsodródott régi nóták helyét átveszi a szél

s

hangszínt cserél

szemlecsukva hallgatom

zápor fut szívemen át

csodatitkok bársonyfekete leplét mossa

körtáncos tavaszvarázslat

szívpompás balzsam

gyógyír

menedék

nézem a folyót
míg alkonyatba simulnak engedelmes ágak

s
az
est
a
halkuló vízmederre ráborulni kész.