Hídra lépsz...

 

 

Pattanásig feszülő napok

éjszakába kúszó órák

golyószóró a csend

ólommellényt csatolsz

ne
szóljon

senki

már

ártatlan

sebeid

sem

támadnak többé

lázas éjszakai remegésed csendesült

megnyugodtál

sóvárgó sejted mind elszenderült

mégis

egy

perc

valami villanás

valami fáradt suta mozdulat

narancs hold libben

rézlemezekből folyóra kalapál új hidat

későre jár

ágyad pereméig

sóhajtva hajolnak duzzadt szirmokat ringató

lila

illatbombával terhes

orgonák

és

azokon

át
is
megtalál a hold

villanó fényben

látod magad

sötétbe burkolózva

meleg érintésű puha takaródban

is

kikutat

hiába

hát
a

szándék

magányod álomba billenő peremén

néhány régi szó

felpörgeti a csendet

elveszett évek szirma ölel
úgy alszol el

szemhéjad alá fészkelődik

tavaszaid

összes

virágpora

már

nem vagy magadnak idegen

lassan szétcsúszik a világ

nem marad más

csak

az
orgonák

a

csendek

a

hold

világító sugárban

hídra lépsz

titkaid kapuja tárul

körtánc az álom

messzi utakra csábít

tavaszi illatárban vergődő éjszakába.

 

/2016. 04. 23./