Dies diem docet. Partfal, ahonnan különösen szép a világ, kitekintesz és szinte mindent máshogyan látsz.
A kommunizmus áldozatainak emlékére...
A magunk emlékére.
A soha el nem feledhető évek, életek emlékére.
ZS nap alkalmából!
Köszöntöttem számos Zsuzsanna, Zsuzsa, Zsuska ismerősömet, drága Zsuzsanna kedves unokahúgomat... elképedve számoltam, hogy mily sokan viselik ezt a nevet ma is. Anyám idősebb nővére örökölte, majd később nekem második névként adták a keresztségben, de senki sem hívott Zsuzsinak. Anyai nagymamám alakja rémlik fel bennem Morauszki Zsuzsanna... ő apai ágon lengyel felmenőkkel is rendelkezett, s nekem jó arra gondolni, hogy némi lengyel vér is csörgedezhet tirpák -magyar ereimben. Róla egyetlen emlékem van, az is fájdalmas.
Hogyhogy csak egy?
Szépségesnek nem mondható, de legalább változatos gyermekkorom volt. Szüleim, édesapám "jó voltából" hosszú útra kényszerültek 1958-ban. Ott hagyva kedves szülővárosunkat, Nyíregyházát vándorbotot fogtak kezükbe, s egészen Szakmárig döcögött velünk a teherautó... Csak gurult, gurult, s amikor végül megállt egy kicsiny falu szélén, az utolsó előtti épület előtt megállt, a földkerekség egyik legsárosabb utcácskájában.
Mostantól itt teccenek lakni...
Nem állíthatom, hogy tetszett az ötlet, hogy kiűzzenek szép otthonunkból, s el kellett hagynunk teljes rokonságunkat, s a Tompa Mihály utcáról pár percre lévő Kéz utca 43 szám alatt élő nagymamánkat is. De egyéb remek ötletei is voltak a hatalomnak, amikről nem kérdezték meg, hogy szeretnénk e, akarjuk e?! Apám két barátját kivégezték, Ő "megúszta" vizsgálati fogsággal, beszervezési kísérlettel, azzal, hogy minden lépését követték, s élethosszig szemmel tartották. S mint kiderült az elvtársak közül valakinek fájt a foga arra a házra, ahol éltünk, hát menni kellett a világ végére. A búcsúzásra nem emlékszem, anyám örökös visszavágyódására annál inkább.
Van valahol, az egyik, megsárgult fotókat tartalmazó ládikóban, néhány kép, a legkedvesebb - nagyanyámmal kinézünk a Kéz utcai ablakon. (Most nem találom.) Azóta is, s most hogy e sorokat írom sírok, ha arra a kicsinyke házra, szépen faragott ablakára, tornácára gondolok. S arra, hogy ő a lét végét, én pedig a kezdetet láthattuk akkor.
Nagymamámról egyetlen jól felidézhető emlékem: Anyámmal, s karonülő öcsémmel hosszas vonatozás után, konflissal mentünk az állomásról hozzájuk, hatodik évemben jártam talán. Ő már évek óta beteg volt, s vele élő Ilonka nagynéném ápolta. Szegényke magatehetetlen volt, csak feküdt az ágyban három éven át, lebénulva. Talán rózsaszín vonalkás volt a dunyha az ágyon, törékeny kis vénasszony keze a takarón pihent. Az élet számtalan fájdalma aszalta boldogtalanná... Idősebb fiának korai elvesztése, nagyapám szibériai fogsága a nagy háború után, s hazatérése után anyám kései születése, kicsinyke gazdálkodásuk elvesztése, betegségek... A bánatok , veszteségek meggyötörték, mosolyt nem láttam arcán. Mégis van valamim tőle, hiszen nekem megmaradt a neve, és az örökké szomorú arc emléke. S a név nem is halványul el, mert tovább viseli nővérem lánya, akit az óriási távolság miatt csupán virtuális csokorral köszönthettem névnapunk alkalmából.
Nagyszülők nélkül nőttünk fel, néhány emléket dédelgetve. Mindenkitől távol - hol a szlovákiai Marosfalva, hol a szépséges Nyíregyháza iránti sóvárgással. Anyai nagyanyám 1961-ben hunyt el, nagyapám 1956 októberében, váltig reménykedve a valódi felszabadulásban, de hiába növesztette szakállát, reménysége életében és még nagyon sokáig nem teljesült.
Bánatok és veszteségek, határok és távolságok szövetébe belefonódó aranyszál - a szeretet vékony, elszakíthatatlan fonala. Minden Zsuzsannánk - unokatestvér, unokahúg a teremtő tartson meg bennünket egymás iránti szeretetben.
Mindenkimnek, aki Zsuzsanna...!
Nagymamámtól örökölt nevem nekem is Zs..., de soha senki nem hívott így.
Rá (aki lengyel "beütéssel gazdagította génjeinket) és drága Zsuzsanna kedvesre gondolva e két csokorral köszöntöm magunkat.
Kerti virágaim még szunnyadnak, a hóvirág aléltan hever a fagyos földön. Gerlék szedegetik az etetőből kihullott magvakat. Hideg van, tűz pattog, kortynyi pálinka poharamban, hogy egészségünkre emeljem!
A víz fölött csillanó fények, csodás az élet, Isten éltessen minden ünnepeltet!
 |
| Omló partoldal Szigetcsép felé. |
És kész!
"Szeresd felebarátodat, mint magadat..."
Nem jobban és nem kevésbé, de legalább annyira - nagy létfeladat!
Budakeszi - 2025. február 2.
Igehirdető: Szuhánszky Gábor metodista lelkész
Hajnali festmény
Még minden fekete
néma
és
hideg
majd grafit szürkén
érkezik a hajnal
szemérmetlen
vörössel
kontúrozott fák
ég felé merednek
mozdulatlanul
már
látszik
a
zászló
lágy lebbenése
oldódó
sötét folyó vizét
satírozzák
parányi fények
csend
csitt
feketerigó próbálgatja
gémberedett szárnyait
felgyúl az ég
violakék
hússzín
ámbra
festményét naranccsal cicomázza
madár röppen
szemközti hajló ágra
felfelé nyílik
tágul a lég
ámulok
csapodár pirkadat
nyugalmam százféle színnel
feszíti szét.
(Régi vers, ma is csodás az ébredés...)
Nem voltam elégedett januári mászkálásom kilométereivel, így a héten belehúztam.
Az idő pompás, napos. Zizegni kezd a zélet... mocorognak a zöldek, valamit beszélgetnek a cinegék, s én nem csak sárba, pocsolyába lépek. Hóvirágokhoz térdelek, kelyhük ragyog a fényben. Januártól búcsúzva hazafelé a kőhányásról néztem - onnan is szép.
Tegnap összejött a 10000 lépés, s így a január 127 km-rel zárul.
