Fekete mély zuhanás
álmokból átszőtt éjszakán
fátylakon át messze valahol
nevettél rám még tétován
valami muzsika szólt
talán egy régi tangó
veled sohasem hallhattam
kedvem mégis nálad barangolt
fekete zuhanás
mély
szívekkel telt
zúzódó verembe
kövek hasítanak szét
csücskét fogom
e zavaros lepelnek
mögé úgy sem
pillanthatok így hát
csillagpárnámra rántom
tetemre hívom vágyait
itt vagy egy másik
hangoddal itatott
ringató távoli világon.
álmokból átszőtt éjszakán
fátylakon át messze valahol
nevettél rám még tétován
valami muzsika szólt
talán egy régi tangó
veled sohasem hallhattam
kedvem mégis nálad barangolt
fekete zuhanás
mély
szívekkel telt
zúzódó verembe
kövek hasítanak szét
csücskét fogom
e zavaros lepelnek
mögé úgy sem
pillanthatok így hát
csillagpárnámra rántom
tetemre hívom vágyait
itt vagy egy másik
hangoddal itatott
ringató távoli világon.
Kedves Márti!
VálaszTörlésElvittem blogomra ezt a versed engedelmeddel!
Köszönöm!
Végtelen baráti szeretettel:
Miki
Örülök, ha tovább adásra alkalmasnak találod!
VálaszTörlésKedves Márti!
VálaszTörlésIsmered a Lelkiismeret c. Victor Hugo verset, ha nem , itt küldöm szeretettel:
A lelkiismeret
Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: "Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén".
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem nézte őt, merőn, az árny megett,
"Nagyon közel vagyok" - mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szüntelenül, még visszanézni sem mert,
csak ment álomtala. S elérte már a tengert -
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
"Álljunk meg - mondta ott -, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett.
"Rejtsetek el!" - sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
"Vonjátok föl fölém a sátor sűrű vásznát!"
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: "Látod-e még apó?"
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
"Még mindig ott a szem!" - Káin felelt jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
"Építek én neki gátat - kiálta - nyomba!"
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: "A szem szüntelen idenéz!"
És Énoch szólt: "Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
Akkor Tubalkain, a kovács nekiállt
s rakott egy óriás, emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyű tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak olyanok, mint a szikla.
"Az Istennek tilos!" - a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. "Ó mondd, eltűnt-e onnan
rebegte Cilla most -, eltűnt-e már a szem?"
És Káin reszketeg felelte néki: "Nem."
És aztán szóla még: "A föld alatt kívánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható."
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: "Jó."
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton -
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.
Victor Hugo
Kardos László fordítása