Van nekünk...

Régi kép...

Van itt az ablak közelében egy vén cseresznyefa. Reménykedve figyelem rajta az élet jeleit. Már több ágától meg kellett válnunk, mert elszáradtak. Balta és fűrész fenyegeti. De ő kitart, küzd, én pedig reménykedem. A csapadékos tél után új gallyak, bimbók jelentek meg az elhalt, levágott ágak tövében. Most, hogy hetek óta nem esik egy csepp eső sem, kétségessé vált a remény bizonyosulása. A gyenge kis kezdemények nem bírták tovább, ahelyett, hogy szépen növekedésnek indulnak, hogy később átvegyék a teret, s szépen zöldelljenek ezek a kicsikék elsorvadtak. Néztük tegnap 4.L társaságában, aki nagy kedvel rója a kertet, rója a magas ágyások közti utacskákat, fürkész, tanul, s jegyzi a tudnivalókat, miközben egymás után szedi és eszi a rém keserű sóska leveleket... Megszólal mellettem komolyan. Mama! Ezt a fát ki kell vágni, ha jön egy nagy szélvihar kidönti majd... - Négy éves a szentem és mindenre figyel, mindent megjegyez és milyen realista.

Nézem a halódó fát, a gyermeket és magamat... és mentséget keresek, hogy a fát még óvhassam, s talán vele együtt saját magamat.

Április elején...

 

Szombat.

 Tegnap eljutottam a szomszédos városkába...

Valami Európa!

Ráadásul virág és cserje utánpótlásból is "feltankolhattam"... Meglepetésemre ingyen is kaptam többet, hiába szabadkoztam, hogy fizetni szeretnék... Martonvásári percek után vonaton utaztam, a tavaszi táj szépséges ragyogásában. HÉV pótló buszon jutottam el a végcélig - öt éves unokatesó köszöntésére.  Hazafelé - a Duna fölé emelkedő országház épülete felé nézve villamoson bámészkodtam. Közlekedésileg képbe kerültem... valahogy engem nem vonz a nagyváros.

 

Eufória

 Téblábolok - leírjam e vagy se???

Drága blogtársak rajongó örömét fanyar ízekkel társítom. Nálam a rögvalóság van jelen, nem boldogság és káprázat - e földi rövid úton.

Tőmondattal leírhatom: Nem hiszek neki. Tudom ez a vallomás más kedvét nem szegheti. Tessenek szíves alaposan kiörülni magukat, mosoly, boldogság könnyek, minden, ami jön, jöhet. Mert fájdalmas idők várnak ránk, s a lét - világrend történései nem soká fogják felszínen tartani e könnyed eufóriát.

Ha lehetne kis idő múltával visszatérhetnénk a privát szférába, ahogy régebben, nem is oly régen folyt a beszélgetés itt.

Áldott szép napunk legyen ma is. Ma és holnap sietős... de majd bemutatom kertem bimbózó és hullni készülő szép virágait. (Ma egy kis kiruccanás -  virágbörze a közelben - várom! Majd családi együttlét, egy kisfiú köszöntése következik.) 
Addig is míg itt találkozunk tessen szíves sokat és gyorsan örülni... Utóbb ne mondja senki, hogy nem szóltam időben - amikor majd a keserű poharat kell fenékig kiüríteni. 

 

Elmúlás ez is....

 

Tavasz van, gyönyörű! A vén Dunán cikáznak a fények - az ablak rettentően poros, látom, ahogy ma reggel itt kinézek. Orgona hajol be, résnyire nyitott ablakon át érzékelem finom, semmihez sem hasonlítható illatát. Tavasz van, kert végén a tulipánsor fáradtan, szomjasan tartja még magát

Tegnapi kép van itt, vendégségben múlattuk az időt, s gyógyítottuk szívünk megrendüléseit. Arcmagasságban már alig van virágkehely, a néhai pompa mily gyorsan múlik el. Az utolsó magnólia virág, melyet fényképezhetek. Rohan a tavasz, a világ, azonban vele én nem sietek.

 

MERT ÚGY SZERETETT...

 

/ÖRÖMDÓZIS/

Nézem a partot

reggelem első fényeit

rigó füttyent

majdnem a fejem fölött itt

szirmokat veszt a vén cseresznyefa

száraz ágai közt még átlibben

a

tavasz 

mámoros illata.

 

Számlálom a kert színeit

vércseppes bordó

patyolat fehér

smaragdzöld

szépségpaletta vakít.

 

Sárga pöttyös a part

gyógyító ezer virág

cseppje 

takarja el kézfejemen 

létsebeim nyomát.

 

Itt

belül

pedig

hála dal zsong

hála

hisz néha az ima

beteljesedik

sok-sok éven át hiába várva.

Fény villan

s

a 

kegyelem  gyógyírtapasza

lélekre is selymet igazít.

 

Szemem pásztázza 

a

drága kincseket

megadta  a látást

 mert úgy szeretett

megadta 

könnyes örömömet

bolondos kedvével

gyötri és áldja

óvatlanul csatangoló vénülő szívemet.

 

 

ÁLOM

 

Megsúgta az angyal... háttérben fájdalmas dallal, mely búcsúzásról , veszteségről szól.

Életemben nem először fordult elő, hogy valamit megálmodtam.

Hát most is így esett.

Az a mély tompaság, amit érzek, s ami több, mint a nehéz éjszaka lenyomata velem tart ma hazafelé.

Az ÁLOM!

Egy dal szólt, búcsú és fájdalom...

Álmomban ott voltam az én drága óvodámban, s a régi "rém", a mi nagy hatalmú sündisznócskánk,kinek "jóvoltából" megélhettem számos kemény helyzetet, s aki keményen megedzett...

Akinek mindenki hajbókolt, akitől féltek, akinek hízelegtek - megállt mellettem és átkarolva a vállamat ennyit szólt:

IGAZA VOLT MÁRTA!

Majd még mondott ezt-azt, utóbb leült az óvodai kisszékre és bekanalazta az óvodai ebédet. Majd valahonnan nekem sült halat hozatott.

Szép, nagy halak, kettő darab, egy nagy kerek tálcán...

Eddig a részlet...

A folyt.köv ma este kiderül...

S hogy miben volt igazam?!

Abban, hogy szóltam neki egyszer, hogy a szembe hízelgők a háta mögött leköpik?

Vagy másban?

Ennek kibogozása legyen az én feladatom, míg a gép magasan repül, s majd estig, míg a szavazó fülkéhez elérkezem.

A halat nem kóstoltam, lehet, hogy a szálka megakadt volna a torkomon.

Fanyar mosollyal gondolok arra, hogy a lét által valaha rám oktrojált tanítómestere mily furcsán világosít fel - a holnapokat illetően.

(B. J. néhai kommunista polgármesterünk megjelenése nem lehet véletlen, nem egyszer vontam párhuzamot vele, s a magát mindenhatónak képzelő jelenlegi helyi város vezetővel.)

Rezeg a léc.

Hátizsákom nehéz, indulnom kell. Hazáig boncolgathatom az üzenetet, mely csomagomnál sokkal nehezebb.

Kelt: 2026 április 12-én.

Itthon . CSAK A DUNA!

 

Tulipánosan...

 

Odavagyok ezért a tulipánért... aranyárban adták, és lám milyen szép... és megajándékozott azzal. hogy indulás előtt kicsit gyönyörködhessek benne.

A kert képeit- április 7-én.

És április 8.-án reggel!

Gyülekezők...

 Naponta újak, naponta szépek... Gyülekeznek a képek. Jártamban, keltemben, néhány máshol, néhány a kertemben.

 

 

2023.04.06. (régi írás)

 

Tegnapi - pozitív naphoz...

Unokás órák után, vonathoz rohanásig volt még kis időm, így a közelben lévő, közkedvelt ikejja felé vettem az irányt. Anno onnan szerződött egyik kedvenc és sokat használt bútordarabom. Ajándék volt, néhány éven át velem együtt használták óvodásaim, majd boldog nyuggerségem elérkeztével verandámra vándorolt, utóbb lábtartó is került hozzá. Mára a sok nyúzástól megvénült, a POÄNG fedőnévre hallgató ülőalkalmatosság oly megviselt lett, hogy cserére gondolok. Lötyögő csavarok, rogyadozás, ilyesmik - néhány napja szétcsúszott és nehéz volt kikászálódni féloldalas öleléséből. Huzata rongyolódik, mosás során összement, s alig tudtam visszatuszkolni belé a szivacsot, mely időről-időre félrecsúszik. Momentán egy bárány bundácskával igyekszem elfedni hiátusait. Nem lévén tettre kész ezermester, aki a kificamodásokat orvosolná kezdtem elhidegülni az egyre kényelmetlenebb jószágtól.

Megválunk egymástól - futott át bennem a gondolat.

Nehéz döntés, nem vagyok a pénz szórás megszállottja, egyébként sem tudom, hogy ez a mihaszna herdálás mennyit árt a föld nevű bolygónak, arról meg pláne nincs fogalmam, hogy megéri e a befektetés, pardon beültetés?! Adatik e még tizenvalahány év a használatra?!

Nem tagadom roppant jó "fotel"- horgolás, egyéb kreázás, unoka döcögtetés, tv nézés, kert bámulás - egyéb hasznos és haszontalan tevékenységek fészke volt eddig. Azonban ezek a kiborulások engem is kiborítanak.

Száz szónak is egy a vége legyen ÚJ!

(Már reggel korán ki lettem oktatva, hogy nem kell a vásárláshoz személyes vizitáció - katalógus, rendelés, futár - és passz. Hát nehogy már látatlanban történjen meg az üzlet... Szerencsére az én gyerekem biztosított róla, hogy szemrevételezés és kiválasztás után ő majd intézi a továbbiakat.)

Betértem, megnéztem - pofátlan rablás, a karvaly tőke netovábbja, mi a fenének ez nekem erre a "kis" időre ennyi pénzért...?! De ha már igen, akkor KÉK legyen, s ne olyan világos karfájú, mint az eddigi, és ne legyen fekete sem. Szóval beadtam a derekamat nézelődésileg és sietve távoztam. Fazonváltás is szóba jöhet, hiszen van már hintázós verzió is, mely Selyemcukorkánk ringatására

kiválóan alkalmas lehet.

Irány a metró.

Örs vezér terén különös a világ. Hömpölyeg. Jó, jó nincs ilyen szó, de majd én kitalálom. Népek mennek le és föl. A lemenés sem egyszerű, de a fel még rémesebb. Mindenki megy a maga feje után, én is. Mindenkinek sietős, nekem is.

Reggeli órán csendesebb. Nincsenek csellengő gyerekek, kamaszok csoportja sem tölti meg a placcot.

Kéregetők mindig.

Egy látását vesztett férfi, kis műanyag tálkával kezében, öreg néne, csak a keze látszik, ahogy reszket benne néhány szál virág, muzsikusok, csak úgy fillérre várakozók.

Nem mindig és nem mindenkinek jut a forintomból.

Most meg rohanós a helyzet, így pláne nem kaparászok a tömegben a pénztárcám után.

Hang üti meg a fülelemet:

Tessék csak eltenni, nem-nem viszem el, majd odaadja másnak!

Sodródás, nem bírok megállni, hogy odapillantsak, fel igyekszem a lépcsőn, érzem vissza kell néznem, s el is kapom a legszebb pillanatot.

Egy férfi magasodik a sötétlila kendőt viselő néni feje fölé, kinek lába előtt a portékája, két "cserepes" árvácska árválkodik. A férfi miután "megvette" a virágot lehajol az apró termethez és ajkával illeti az öregasszony sötétlila fejkendőjét.

Arcukat nem látom.

Szív szorul.

Viszem magammal a mozdulatot.