Intettem volna
egek magasából
figyelve folyót s fényes kupolát.
Intettem volna
de
nem
tört át földi fény
felhők habfehér égi sivatagán.
Inthettem volna fentről
hol világoskékbe öltözött a világ
csíkok sorjáztak
figyeltem egy távolodó gépet
hasítja az eget
keresve az ellenkező irányt.
Kék és fehér a végtelen
habos felhők alatti térben
arcodat képzelem
minden mi kék
emlékeztet
s
megszorít
valamit szívemben.
Felsejlik a gondolat
szemed egekre nem tapad
a
vágy
mégis ostobán kószál tovább.
Hallgatom a csendet
kívánom
burkolózzék a világ
habkönnyű álmodásba
míg
lét és nemlét
titka
mind könnyedén
elsuhan mellettem
lebegve
tengereken és óceánokon át.
Egyetlen szóval illethetném a tegnapot, az együttlétet, a köszöntés örömét, ez a szó pedig a HÁLA! Ölemben alvó, hosszas ringatás, dúdolás után elpihenő legkisebbünk lábacskái, a fürtös nővérke szépséges tánca... Karácsonykor járt az operában nagyijával - azóta kecses mozdulatokkal pörög, forog, mint mondta "Alaposan megfigyeltem a kis balerinák mozgását!" És a kontyos ünnepelt, aki immár 12 gyertyát fújt el... A testvérek, unokatestvérek, nyüzsgés, játék és nevetések, s az, ahogyan az együttlétben gyönyörködhettünk. A terített asztal, a szorgalmas anyuka és lánya, akik finom, anyám féle fánkot készítenek nekünk. Nincs más dolgom, mint átélni a lét legszebb ajándékait. Szeretetben együtt, szeretettel és felelősséggel egymás iránt, és távol lévő szeretteink iránti jó érzéssel - a lét teljességének megtapasztalása. "Istennek különös terve van, melyet érettünk bontakoztat ki..."
