PARTFAL

2026. október 6., kedd

Különleges technikával készült alkotásokat tekinthetünk meg a helyi művelődési házban - a selyemfestés művészi szépségeit - Pál Ildikó selyemfestő alkotásai között angyalok sokasága vigyázott ránk.
A hárfán játszó Bábel Klára művésznő és a kedves versek szerzője Tasnádi Erzsébet még szebbé tették az angyalok közt járás élményét.

2026. október 4., vasárnap

ÁLOMHATÁRON

Egy percre visszazuhanok még

magához húz a csend

tarkóm közepére

leheleted képzelem

vállamon nyugtalan kezed

pillanatig pihen

majd kutat tovább

szorít s nem ereszt

fogoly vagyok

mégis

enyém a végtelen

mégis érzem álom ez itt

csalóka

édes

körmöd jeleket rajzol

üzenetet kap

szív

és

lélek

titkos szavakkal becézel

félszeg kalandor ujjad

ezüst hajszálat simít

nincs erőm az ébredéshez

hiányod

álom felé taszít.

Október 3

Mintha igazi nyár lenne még.

Sikerült délután egy órácskát gyalogolnom szokás szerint a túlparton, s közben gyógyító beszélgetést folytatni. Tehercipelés - kevés nehezebb feladat létezik, mint más terhekkel teli zsákjának hordozásában részt vállalni, s kis időre a magunkét félre tenni.

A Duna gyönyörű, így apadóban is. Ritkán jár nagy hajó, alig látni ilyesmit. Csónakok, kenuk, kajakok szelik a folyót, szerencsére elmaradt a brutális zajjal járó jetski, ami egyébként erősen dívik felénk, s a környék csendjét szétveri.

Duna, csend, és lepke... az életben maradt nyári virágok most erőre kaphatnak, habár nincs eső, de a nap mér kegyesebben süt. Mindenfelé horgászok ücsörögnek.

2026. október 3., szombat

Nézz a lábad elé...

Néztem.

Kőről kőre lépve, nem tudva, hogy megbillen e, s lezuhanhatok a mélybe. Alattam iszamos part, előttem hatalmas kidőlt fák, kilátszó vastag gyökerek, valahol a közelben pedig a cél...!

Akár az életben.

Céllal létezni!

Késő délután egyedül a parton, túlnant az otthonom még látszik. Körülöttem az elmúlás, pusztulás ezernyi jele. Napról-napra keskenyebb folyó, fölötte a természet fájdalmas sebhelyei, omló föld, tátongó üregek, száraz ágak és zizegő falevél csomó.

Csepp nem sok, annyi sem esett hetek óta, egész nyáron alig kap. A pusztulás felmérhetetlen, faóriások dőlnek halomban egymásra, egy szűk ösvény közöttük összevissza kanyarog. Választhatok, vagy átbújok alattuk, vagy a törzsbe kapaszkodva átmászhatok a stabilnak nem nevezhető partoldalon - így, meg úgy, de tovább araszolok. (Egyik sem könnyű, mindkettő eszembe juttatja a korom.)

A parti fövenyen könnyebb lenne - gondolom. Tisztábbnak, egyszerűbbnek látszik, csakhogy ott vannak a jóval nem kecsegető, sárba, iszapba süppedt régebbi lábnyomok. Nem megyek közelebb, hátha beleragadok, s onnan nem lenne egyszerű kikecmeregni.

Lépek, lavírozok, billegek és ballagok, közben figyelem a vizet, mikor bukkan fel az, amiért itt vagyok.

Enyhe szédülés, pedig nincs tériszonyom. Fent és lent. Egyszerre. Kint és bent. Keresni és megtalálni, valamit, amire vágyakozom.

Az életben már ritkán bíbelődök elérhetetlen álmokkal. De most megvalósulhat valami a természet és a teremtő jóvoltából!

Így hát tovább egyensúlyozok, időnként az órára pillantva, hiszen hamarosan indul az utolsó járat át a folyón, bármi lesz is, vissza nem fordulok.

Közben "eljátszom" a gondolattal, mi lesz, ha megbotlok és lecsúszok, vagy a kőhányásról lezuhanok. Bármilyen kicsinek is látszik a víz, a sekély part közelében a mélység ismeretlensége alant ott kavarog.

Éppen ez az ok, amiért nekirugaszkodtam, s amit veszni nem hagyhatok. A mélység, mely évezredeket eddig takargatott, most megmutatja nekem titkát, kvázi felfedező vagyok... Ritka pillanat, nem reméltem, hogy egyszer megadatik, most az aszály következtében kilátszhat, (ki tudja lesz e még a Duna valaha ilyen alacsony), én pedig látni akarom! Még néhány lépés és egy szabályosan lerakott alakzat megállásra késztet. Itt vagyok hát újra, eddigi feltételezésem valótlanná vált, ezek a kövek jól láthatóan nem a néhai monostor nyomok.

A rámpa, melyek a Dunába, akarom mondani a rómaiak korába visszavezet immár a sekély vízből jól kiemelkedik, s egyértelműen beazonosítható.

Hálás vagyok, hogy sok keresgélés után végre megláthatom! Itt, e helyen a rómaiak korában, közel 2 ezer esztendeje hajókikötő volt. Ki tudja, mit rejt még a mélység, s ha a folyó tovább apad, milyen felbecsülhetetlen értékekre találhatunk? S ha kegyesek lesznek az égiek és újra eső hull, s elfedi titkait a folyó, ne feledjük el - múlt, jelen, s jövendő egymásba fonódik, s mi szempillantásnyi időre részesei vagyunk.

Nézz a lábad elé, s ne felejts el felnézni az égre - hálásan megköszönve a megélt pillanatot!

2026. október 1., csütörtök

Dupla vagy???

Jobb kétszer, mint egyszer sem...

Kezdjük jól az októbert... mi mással tehető széppé egy csendes, vénasszonyok nyaras délután, pláne az idősek világnapján, mint hogy lefutunk a partra és átkelünk a túloldalára?

Ráadásul 2x is fordulhatunk.

Ma szemmel látható a vízszint további csökkenése, és még nincs vége, a kőhányás egyre hosszabban kilátszik a folyóból.

Ismét... szeptember 30.

Onokás életédesítés... mely nem minden pillanatában móka, kacagás és derű. De végül csak győz a nagymamai furfang - és útra kelünk. Hömpölygő folyó, kőhányás, révház, lók etetése, csacsik, pipik, libák, vízpart, kavicsok és kövek. Homokba rajzolás, miközben mama üvegcserepeket szedeget. A folyó percről percre apad, állítva ezzel új és újabb negatív rekordokat. Mi pedig kacagunk, nyafogunk, énekelünk, rajzolunk, eszünk és iszunk, köszöntünk - és este fáradtan a nap örömeiből nyugovóra térve csemegézünk.