Sose bánd....

 

 " Virágom szirmán
Vízcsepp: pillanat-gyémánt!
Most gazdag vagyok. "  

Fodor Ákos

 

Sose bánd... 

Hallgatom... 

Kertelgetés....

 FÖLD NAPJÁN....

Földes a köröm, a térd, a zoknim is csupa mocsok,  papucsba befolyó porszemek után lábat majd legalább kétszer mosok. Csalán csíp, áthelyezem, megmarad pillangó keltető helyem. Gaz, gyom, elburjánzott zöldek - nincs könyörület, ásóm kemény rögöket görget. Szálka áll kezembe, derekam sajog - felnézek az égre s kimondhatatlanul hálás vagyok!

Míg a kertben teszek-veszek, új virágot elültetek, ki-kinézek a folyóra, kompozni is, de jó volna... s lám, mit látok, mit nézhetek... cserélik a hajótestet és egy kicsi, aranyoska, indul a habokba, fürgén, gyorsan terhét vonva. 

Lassan, lassan minden éled, bokor búvik, azt hittem, hogy elvesztettem, s már a metszőollót vittem. Száraz ágak sűrűjében, kis levélke zsendül éppen... hatalmas lett az öröm, fürgén, gyorsan megöntözöm.

 Egy szóval ezer a dolog - kertelgetek, s eközben gondolkodok, de hogy miről - lárifári nem kell azt senkinek sem tudni.  Folyam árad, szétfut a felhő, s a gondolat - hallgatom a fejem fölött turbékoló galambokat, s hosszan nézem a lehulló színes szirmokat.

 

 

Vörösben ébredő...

 

A

reggelt nézem

fényjeleit

túlpartot mely lassan ébredezik

vízparti fákon átsüt a nap

s

árnyékuk a folyó felszínére 

sötéten mélán rá is rátapad.

 

A

vizet nézem

csillámait

hömpölygő folyam 

árad ma itt

messzi part közelében

 játszadozó habfehér sirályok

rikoltanak

s

a 

mélyben még szundítanak ezüst halak.

 

Izzik a fény 

már a kertben matat 

rózsafa ágára is felszökik

 bimbók után hiába kutat

minden remeg 

vad szél süvít

kapkodó szirmok

didergő levelek

bokrok tövében 

szűz kelyhek rejlenek 

április végi létüzenet

örök a körforgás

nap kél s bukik 

vörösre festi sugarával 

a 

horizont határait.

 

 

Van nekünk...

Régi kép...

Van itt az ablak közelében egy vén cseresznyefa. Reménykedve figyelem rajta az élet jeleit. Már több ágától meg kellett válnunk, mert elszáradtak. Balta és fűrész fenyegeti. De ő kitart, küzd, én pedig reménykedem. A csapadékos tél után új gallyak, bimbók jelentek meg az elhalt, levágott ágak tövében. Most, hogy hetek óta nem esik egy csepp eső sem, kétségessé vált a remény bizonyosulása. A gyenge kis kezdemények nem bírták tovább, ahelyett, hogy szépen növekedésnek indulnak, hogy később átvegyék a teret, s szépen zöldelljenek ezek a kicsikék elsorvadtak. Néztük tegnap 4.L társaságában, aki nagy kedvel rója a kertet, rója a magas ágyások közti utacskákat, fürkész, tanul, s jegyzi a tudnivalókat, miközben egymás után szedi és eszi a rém keserű sóska leveleket... Megszólal mellettem komolyan. Mama! Ezt a fát ki kell vágni, ha jön egy nagy szélvihar kidönti majd... - Négy éves a szentem és mindenre figyel, mindent megjegyez és milyen realista.

Nézem a halódó fát, a gyermeket és magamat... és mentséget keresek, hogy a fát még óvhassam, s talán vele együtt saját magamat.

Április elején...

 

Szombat.

 Tegnap eljutottam a szomszédos városkába...

Valami Európa!

Ráadásul virág és cserje utánpótlásból is "feltankolhattam"... Meglepetésemre ingyen is kaptam többet, hiába szabadkoztam, hogy fizetni szeretnék... Martonvásári percek után vonaton utaztam, a tavaszi táj szépséges ragyogásában. HÉV pótló buszon jutottam el a végcélig - öt éves unokatesó köszöntésére.  Hazafelé - a Duna fölé emelkedő országház épülete felé nézve villamoson bámészkodtam. Közlekedésileg képbe kerültem... valahogy engem nem vonz a nagyváros.

 

Eufória

 Téblábolok - leírjam e vagy se???

Drága blogtársak rajongó örömét fanyar ízekkel társítom. Nálam a rögvalóság van jelen, nem boldogság és káprázat - e földi rövid úton.

Tőmondattal leírhatom: Nem hiszek neki. Tudom ez a vallomás más kedvét nem szegheti. Tessenek szíves alaposan kiörülni magukat, mosoly, boldogság könnyek, minden, ami jön, jöhet. Mert fájdalmas idők várnak ránk, s a lét - világrend történései nem soká fogják felszínen tartani e könnyed eufóriát.

Ha lehetne kis idő múltával visszatérhetnénk a privát szférába, ahogy régebben, nem is oly régen folyt a beszélgetés itt.

Áldott szép napunk legyen ma is. Ma és holnap sietős... de majd bemutatom kertem bimbózó és hullni készülő szép virágait. (Ma egy kis kiruccanás -  virágbörze a közelben - várom! Majd családi együttlét, egy kisfiú köszöntése következik.) 
Addig is míg itt találkozunk tessen szíves sokat és gyorsan örülni... Utóbb ne mondja senki, hogy nem szóltam időben - amikor majd a keserű poharat kell fenékig kiüríteni. 

 

Elmúlás ez is....

 

Tavasz van, gyönyörű! A vén Dunán cikáznak a fények - az ablak rettentően poros, látom, ahogy ma reggel itt kinézek. Orgona hajol be, résnyire nyitott ablakon át érzékelem finom, semmihez sem hasonlítható illatát. Tavasz van, kert végén a tulipánsor fáradtan, szomjasan tartja még magát

Tegnapi kép van itt, vendégségben múlattuk az időt, s gyógyítottuk szívünk megrendüléseit. Arcmagasságban már alig van virágkehely, a néhai pompa mily gyorsan múlik el. Az utolsó magnólia virág, melyet fényképezhetek. Rohan a tavasz, a világ, azonban vele én nem sietek.

 

MERT ÚGY SZERETETT...

 

/ÖRÖMDÓZIS/

Nézem a partot

reggelem első fényeit

rigó füttyent

majdnem a fejem fölött itt

szirmokat veszt a vén cseresznyefa

száraz ágai közt még átlibben

a

tavasz 

mámoros illata.

 

Számlálom a kert színeit

vércseppes bordó

patyolat fehér

smaragdzöld

szépségpaletta vakít.

 

Sárga pöttyös a part

gyógyító ezer virág

cseppje 

takarja el kézfejemen 

létsebeim nyomát.

 

Itt

belül

pedig

hála dal zsong

hála

hisz néha az ima

beteljesedik

sok-sok éven át hiába várva.

Fény villan

s

a 

kegyelem  gyógyírtapasza

lélekre is selymet igazít.

 

Szemem pásztázza 

a

drága kincseket

megadta  a látást

 mert úgy szeretett

megadta 

könnyes örömömet

bolondos kedvével

gyötri és áldja

óvatlanul csatangoló vénülő szívemet.

 

 

ÁLOM

 

Megsúgta az angyal... háttérben fájdalmas dallal, mely búcsúzásról , veszteségről szól.

Életemben nem először fordult elő, hogy valamit megálmodtam.

Hát most is így esett.

Az a mély tompaság, amit érzek, s ami több, mint a nehéz éjszaka lenyomata velem tart ma hazafelé.

Az ÁLOM!

Egy dal szólt, búcsú és fájdalom...

Álmomban ott voltam az én drága óvodámban, s a régi "rém", a mi nagy hatalmú sündisznócskánk,kinek "jóvoltából" megélhettem számos kemény helyzetet, s aki keményen megedzett...

Akinek mindenki hajbókolt, akitől féltek, akinek hízelegtek - megállt mellettem és átkarolva a vállamat ennyit szólt:

IGAZA VOLT MÁRTA!

Majd még mondott ezt-azt, utóbb leült az óvodai kisszékre és bekanalazta az óvodai ebédet. Majd valahonnan nekem sült halat hozatott.

Szép, nagy halak, kettő darab, egy nagy kerek tálcán...

Eddig a részlet...

A folyt.köv ma este kiderül...

S hogy miben volt igazam?!

Abban, hogy szóltam neki egyszer, hogy a szembe hízelgők a háta mögött leköpik?

Vagy másban?

Ennek kibogozása legyen az én feladatom, míg a gép magasan repül, s majd estig, míg a szavazó fülkéhez elérkezem.

A halat nem kóstoltam, lehet, hogy a szálka megakadt volna a torkomon.

Fanyar mosollyal gondolok arra, hogy a lét által valaha rám oktrojált tanítómestere mily furcsán világosít fel - a holnapokat illetően.

(B. J. néhai kommunista polgármesterünk megjelenése nem lehet véletlen, nem egyszer vontam párhuzamot vele, s a magát mindenhatónak képzelő jelenlegi helyi város vezetővel.)

Rezeg a léc.

Hátizsákom nehéz, indulnom kell. Hazáig boncolgathatom az üzenetet, mely csomagomnál sokkal nehezebb.

Kelt: 2026 április 12-én.

Itthon . CSAK A DUNA!