Dies diem docet. Partfal, ahonnan különösen szép a világ, kitekintesz és szinte mindent máshogyan látsz.
Rózsaszínben a világot...
A tegnaphoz egy olyan lélek és idegrendszer borzolgató ügy tapad, hogy megnehezítette az estémet és az éjszakámat. Pedig békés semmittevés közepette múlattam az időt (amíg meg nem csörrent a telefon), s készítettem harmadik és negyedik L vasárnapi érkezésre ezeket a csillogó nyakláncokat. A kedvenc színük - kérdés, hogy hogyan osztoznak... igyekeztem hasonló gyöngyöket válogatni a kis drágáknak.
Ezen a fotón éppen malmöi hóba léptem. Nem árulom el, hogy a szöszkék piciny lábacskái is kipróbálták velem egy-két toppantás erejéig, hogy milyen érzés...
Végre igazi telünk van (fűtés költségileg nem kápráztatnám itt a blogot követőket... talán mégis kell vennünk egy újabb fuvar fát... pedig alaposan felkészültünk, s pótoltuk is januárban.)
Kintlétem alatt szépséges hótakaró hullott, ha eljutok odáig egy utólagos tengeres bejegyzésbe a képeket fel is teszem.
De visszatérve a mezítlábassághoz, még az év kezdetén az első hó örömére lerúgtam papucsomat, s tapickoltam a fehérségben. Juj, de sajgott a talpam. Véráram indult és hatott... frissülten kezdtem a napot. Azóta egyre könnyedebben lépek ki és hűsítem magam. Néhány napnyi lenge idő után most a hétvégére a mínusz újra ígérve van. Örömmel fogadnék még egy kiadós hóesést.
Gyermekkorom tarlón járós, poros úton botorkálós, falu szélen bóklászó idejéből való emlékkel zárom a visszaemlékezést. "Éppen" Mezőkeresztesen laktunk, a falu széli ház közelébe nagy kátrányos hordókat deponáltak - útépítés céljából... Micsoda móka volt egy-egy nagy nyári zápor után belelépni a hordóba, melyben a talpunk alatt az enyhén megolvadt, de az esőtől lehűtött szurok tapadt, de rá nem ragadt... Szivacs még nem volt akkoriban, de anyánknak este a négy gyerekkel ezer dolga akadt, mire ágyba bújáshoz tisztára suvickolt bennünket.
Esett a hó
tegnap délután, éppen hazaértem túlparti 8 km-s sétából, a hóvirágok dermedten
földig hajoltak, néztem hosszasan a meseszépet, figyeltem, hogy egyre
később alkonyodik, és már számoltam is, hogy hány szép világos hónap van
előttünk, mielőtt újra gyorsan sötétedik és akkor belém nyilallt a
kérdés - vajon hány számolható hónapom, hány tavaszról suttogó februárom
lesz még?! Öt, tíz, vagy talán egy sem?!
Egyetlen szóval illethetném a tegnapot, az együttlétet, a köszöntés örömét, ez a szó pedig a HÁLA! Ölemben alvó, hosszas ringatás, dúdolás után elpihenő legkisebbünk lábacskái, a fürtös nővérke szépséges tánca... Karácsonykor járt az operában nagyijával - azóta kecses mozdulatokkal pörög, forog, mint mondta "Alaposan megfigyeltem a kis balerinák mozgását!" És a kontyos ünnepelt, aki immár 12 gyertyát fújt el... A testvérek, unokatestvérek, nyüzsgés, játék és nevetések, s az, ahogyan az együttlétben gyönyörködhettünk. A terített asztal, a szorgalmas anyuka és lánya, akik finom, anyám féle fánkot készítenek nekünk. Nincs más dolgom, mint átélni a lét legszebb ajándékait. Szeretetben együtt, szeretettel és felelősséggel egymás iránt, és távol lévő szeretteink iránti jó érzéssel - a lét teljességének megtapasztalása. "Istennek különös terve van, melyet érettünk bontakoztat ki..."
