Ezen a fotón éppen malmöi hóba léptem. Nem árulom el, hogy a szöszkék piciny lábacskái is kipróbálták velem egy-két toppantás erejéig, hogy milyen érzés...
Végre igazi telünk van (fűtés költségileg nem kápráztatnám itt a blogot követőket... talán mégis kell vennünk egy újabb fuvar fát... pedig alaposan felkészültünk, s pótoltuk is januárban.)
Kintlétem alatt szépséges hótakaró hullott, ha eljutok odáig egy utólagos tengeres bejegyzésbe a képeket fel is teszem.
De visszatérve a mezítlábassághoz, még az év kezdetén az első hó örömére lerúgtam papucsomat, s tapickoltam a fehérségben. Juj, de sajgott a talpam. Véráram indult és hatott... frissülten kezdtem a napot. Azóta egyre könnyedebben lépek ki és hűsítem magam. Néhány napnyi lenge idő után most a hétvégére a mínusz újra ígérve van. Örömmel fogadnék még egy kiadós hóesést.
Gyermekkorom tarlón járós, poros úton botorkálós, falu szélen bóklászó idejéből való emlékkel zárom a visszaemlékezést. "Éppen" Mezőkeresztesen laktunk, a falu széli ház közelébe nagy kátrányos hordókat deponáltak - útépítés céljából... Micsoda móka volt egy-egy nagy nyári zápor után belelépni a hordóba, melyben a talpunk alatt az enyhén megolvadt, de az esőtől lehűtött szurok tapadt, de rá nem ragadt... Szivacs még nem volt akkoriban, de anyánknak este a négy gyerekkel ezer dolga akadt, mire ágyba bújáshoz tisztára suvickolt bennünket.
