Dies diem docet. Partfal, ahonnan különösen szép a világ, kitekintesz és szinte mindent máshogyan látsz.
Sikerült délután egy órácskát gyalogolnom szokás szerint a túlparton, s közben gyógyító beszélgetést folytatni. Tehercipelés - kevés nehezebb feladat létezik, mint más terhekkel teli zsákjának hordozásában részt vállalni, s kis időre a magunkét félre tenni.
A Duna gyönyörű, így apadóban is. Ritkán jár nagy hajó, alig látni ilyesmit. Csónakok, kenuk, kajakok szelik a folyót, szerencsére elmaradt a brutális zajjal járó jetski, ami egyébként erősen dívik felénk, s a környék csendjét szétveri.
Duna, csend, és lepke... az életben maradt nyári virágok most erőre kaphatnak, habár nincs eső, de a nap mér kegyesebben süt. Mindenfelé horgászok ücsörögnek.
Onokás életédesítés... mely nem minden pillanatában móka, kacagás és derű. De végül csak győz a nagymamai furfang - és útra kelünk. Hömpölygő folyó, kőhányás, révház, lók etetése, csacsik, pipik, libák, vízpart, kavicsok és kövek. Homokba rajzolás, miközben mama üvegcserepeket szedeget. A folyó percről percre apad, állítva ezzel új és újabb negatív rekordokat. Mi pedig kacagunk, nyafogunk, énekelünk, rajzolunk, eszünk és iszunk, köszöntünk - és este fáradtan a nap örömeiből nyugovóra térve csemegézünk.
Aggódtam érte, hogy az idén nem "találkozunk". Így hát felkaptam a kissé sáros gyalogló cipőmet tegnap, egy enyhe depresszióval rám leselkedő délutáni órát kicselezve elindultam. Átjutva a túlsó partra nyílegyenes út vezet az alsó gáthoz, kb 15 percnyi séta után megláttam első kicsiny virágokat.
Boldogság! Túlélték az aszályos, kínzó nyarat, a keményen meleg őszt. Élnek itt is, helyesebben ott is.
Múlt vasárnap Zalában járva kisvonatoztam, csuda jó volt - a réten át zötyögő masina virágmezőn vitt keresztül. Csuda szép őszi kikerics mező a harsogó zöld fűszála között.
Ott!
Örömmel taoasztalom, hogy a blogger visszanormálisodott. Heteken át nem láttam szinte egyetlen bejegyzést sem. Most pedig minden kedvencemet olvashatom. Idő kell hozzá, de mire valók a hajnalok?!
Csend van, őszies sötétség, pedig lassan, de biztosan hat felé ballag a mutató...
Nézem a túlpartot, az első pírt, a magasba nyúló fekete árnyakat, kopaszodó ágak sziluettjét és a folyóra vetődő foltokat, melyen itt-ott már megjelenik az ezüstös csillogás. Hajnali repülőgép húz el a fejem fölött, a tetőablakon át láthatom fényeit a fölém magasodó eperfa dús lombjai mögött.
Nem késnek és nem sietnek.
Hamarosan indul az átkelés, autók gyülekeznek a túlparton,s a révház ablakából fény villan...
Én meg csak itt - semmi sietség, hogy időben odaérjünk a lányokhoz. Határtalan öröm a létük rezdüléseit megélni, a világ tágulást, az okos, érzékeny rezdüléseket, s azt, hogy ennek a tágításnak én is részese lehetek.
Tegnapi a fotó, ma hasonlóan piros az ég alja, de felhő ezúttal nem látható. Tegnap délután VÉGRE eső esett, lassú, csendes, kevéske, de mégis hálás vagyok érte.
Részletek
Csoda hogy élekfelhúzom térdem s az ablakon át nézemkábítóan kék a déli égbennem balga szavakvágyaksavanykás őszikéksatuba fogva már a pillanatsirály pihen zöld tükrű folyónfehéren libben majd eltűnik magasan fennhabfehéren a zajos csapatárnyéktalan légben bőrömre ült az árva pillanatcsoda hogy élekcsendesek a habokmesszi felhőkkel koronás az égcsoda hogy élekujjam hegyén szád szegletének érintése lapulapró kavics perdül
csobban
messze mélyen a folyóba hullbolondoscsendkarátos dünnyögésmagamba gyűjtöm tágas világom milliónyi szilánkos fényjelétcsodaésélet
kertemben pille villanolvadó perc vakítmagához szorít hűségesen a szeptemberi napmíg szívembe gyűjtöm morzsálódó régi szavaid.
