Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2025. augusztus 31., vasárnap

Olvasni való...

 


Kölcsönbe megkaptam, forgattam, olvastam, könnyeztem, átkoztam...
A sorshasonlóság nem a véletlen műve.
Minap a face mikrovilágában valaki "szocializmusilag" helyre akarta tenni a zagyamat.
Utóbb szűkebb, mondhatni "családi" körben kaptam "dicsérő" szavakat, vakságomra utalókat.
Nos drága fele/negyed és egyáltalán nem barátaim...!
Íme egy könyv, melyben oly sok fájóan tiszta, kendőzetlen gondolat rejtezik, mely nem hamisít, nem leplez, nem mismásol...
CSAK leírja hitelesen azt, hogy milyen volt.
Holnap már szeptembert írunk, közelednek hosszú, borongós alkonyok, hűvösből hidegre fordul az idő, s bár történelmi visszatekintés terén melengető érzést ne várjatok - mégis jó szívvel ajánlom e könyvet.
Kalandos életünk, sorsunk, fájdalmaink sok apró részletében visszaköszönnek.
Nekem könnyek, fájdalom és harag nélkül nem sikerült elolvasnom, erősen képben lévén az "emberarcú szocializmust" illetően.
Mégis ajánlom - bátorsággal és hitelesen megírt életregény, köszönet érte Zsuffa Tünde írónőnek.

3 megjegyzés:


  1. "Apámat háromszor verték meg élete során. Nem a ringben – pedig boxoló volt –, hanem a hatalom emberei.

    Először 1945 őszén, amikor hazatért a frontról. Egy „jóakaró” jelentette a szovjeteknek, hogy katona volt. Elvitték és a parancsnokságra menet a teherautón már összeverték. Csak a szerencsének köszönhette, hogy egy gyerekkori barátja tolmácsként ott volt, és elmondta: apám nem harcolt, hanem szerelőként szolgált. Így végül elengedték.

    Másodszor 1956-ban, a forradalom idején.
    Akkor is akadt egy „jóakaró”, aki a felkelőknek súgta meg, hogy apám újból katona lett, sőt kitüntetett katona, és az egyenruhája ott van a lakásban egy érdemrenddel. Eljöttek érte. Megnézték van kitüntetés vagy sem. Mivel volt, elvitték útközben megverték, hogy biztosra menjenek. Aztán a parancsnokságon kiderült: valóban megkapta a Haza Szolgálatáért érdemérem arany fokozatát, de nem az ÁVH- t segítve, hanem 1956 kora tavaszán, a hatalmas dunai árvíz idején Mohács környékén a polgári védelem katonájaként végzett munkájáért.
    Ott a társaival embereket mentett és ezért tüntették ki.
    Tisztázta magát, elengedték, hazament. Gyalog, nem teherautóval.

    Harmadszor 1957 januárjában vitték el. Akkor az új hatalom emberei jöttek hajnalban, mert valaki megint súgott, hogy apámat tavaly ősszel a forradalmárok elvitték, majd elengedték, tehát biztos együttműködött velük.
    Megint a teherautó, megint a parancsnokság, megint útközben a verés.
    Aztán újra kiderült: semmi köze nem volt semmi rosszhoz.

    És itt jön a történet vége. Amikor hazament, a ház előtt ott állt a házmester. Mindig ott állt, minden alkalommal amikor hazaért és mindig köszöntötte. Apám odalépett hozzá, egy fura belső villanás után lekevert neki két nagy pofont, de az is lehet jóval többet és rákérdezett:
    – Te voltál, aki mindig feljelentett?

    A férfi először hallgatott, aztán bólintott: igen.

    – De miért? – kérdezte apám. – Hiszen soha nem ártottam neked.

    A házmester csak ennyit mondott:
    – Mert így volt helyes.

    Ebben a mondatban benne van a magyar huszadik század egész lényege.

    Nem csak a szovjet katonák brutalitása, nem csak a forradalom zűrzavara vagy a megtorlás gépezete. Hanem az, hogy mindig akadt valaki a közelben – a szomszéd, a kolléga, a házmester –, aki hitt abban, hogy a besúgás, a feljelentés, az árulás a kötelessége.
    Hitt abban, hogy „így volt helyes.”

    És ez nem csak a múlt. Ez a magyar jelen egyik legsúlyosabb tanulsága is.

    Három verés. Három csík…

    Mert ma is vannak házmesterek.
    Nem ugyanabban a korban, nem ugyanazokkal a pufajkás módszerekkel, de ugyanazzal a logikával.
    Akik nem a saját lelkiismeretük szerint cselekszenek, hanem mindig a hatalom „helyességéhez” igazodnak.
    Akik ma is elhiszik, hogy a besúgás, a másik tönkretétele valójában kötelesség, és így “helyes”.

    A magyar történelem legnagyobb tragédiája, hogy mindig sokan voltak, akik a hatalomnak szolgáltak – és mindig kevesebben, akik az igazságnak. Ezért kell ma újra és újra kimondani: soha nem a hatalom mondja meg, mi a helyes.
    Hanem mindig az emberi tisztesség mutatja a helyes utat.

    És amíg ezt ki tudjuk mondani, addig van jövőnk."

    VálaszTörlés
  2. Ezt csak úgy itthagyom. Mikor lementettem, nem láttam, hogy lemaradt a név, úgyhogy nem tudom ki írta. Nem is annyira lényeges.
    Az utolsó sorok érdekesek. Igaz. Bárki győzködése nélkül:
    "Mert ma is vannak házmesterek.
    Nem ugyanabban a korban, nem ugyanazokkal a pufajkás módszerekkel, de ugyanazzal a logikával.
    Akik nem a saját lelkiismeretük szerint cselekszenek, hanem mindig a hatalom „helyességéhez” igazodnak.
    Akik ma is elhiszik, hogy a besúgás, a másik tönkretétele valójában kötelesség, és így “helyes”.

    A magyar történelem legnagyobb tragédiája, hogy mindig sokan voltak, akik a hatalomnak szolgáltak – és mindig kevesebben, akik az igazságnak. Ezért kell ma újra és újra kimondani: soha nem a hatalom mondja meg, mi a helyes.
    Hanem mindig az emberi tisztesség mutatja a helyes utat.

    És amíg ezt ki tudjuk mondani, addig van jövőnk."

    Egyébként meg, hogy ki mit vall, lát... Lehet köpködni mindkét tábort, végül az igazság, az IGAZ fog győzni. Minden más (talán) mellékes lesz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! A végül az igazság .... ügyében. Kétségeim vannak, mindenki a magáét véli annak. Apám két barátjának emlékművét megtalálod a nyíregyházi temetőben, kivégezték mindkettőt 1956 után. Utóbb, bár évtizedek múltán buzgón hordták oda vörös szekfűs koszorúikat a szocialisták. Mi megúsztuk... vizsgálati fogság, elűzés szülővárosunkból, közügyektől való eltiltás, megfigyelés évtizedeken át, stb. Írtam erről. Megrázó sorsokban bővelkedünk. Márta Az idézeted Tarjányi Pétertől való. Köszönöm, hogy megosztottad.

      Törlés