Vers a kései tavaszról

Két napja keresem már szavait

e 

hirtelen jött

váratlan románcnak

szürke folyó fölött zúgó zuhogásnak

pára
kő
eső között

kertembe csoda költözött

megálltam ott

a 

helyet jól tudom

nem nyílik boldogság

titokzatos

homályos utakon

megálltam hát e furcsa alkonyatban

hársfák keringtek

míg minden mozdulatlan

rám szakadt az ég

szívemre zuhant a tavasz

illat 

virágsokaság

hajamra hulló cseppek

csend és belső dübörgés

kísérték a nyirkos kora estet

víz folyik eső csepereg

összezsugorítom emlékedet

megmosom magam
a
múló pillanatban

szememre szelíd nyugalmat festek

tarkómon érzem átható

meleg tekinteted

egy percre még foglyod lehetek

csak egy perc

aztán közöny kalickámba visszatérdelek.

Idegen

Idegen vagyok itt

csak nézem

csendben arcod

szemed

kezed

arcodon a pírt

idegen vagyok

minden perc élni hív

tegnap és holnap

szívemben ott sajog

régi fantomok

s

 holnapi angyalok

idegen vagyok itt

régi angyalok

és

holnapom

vad fantomjai közt

állok a sarkon

arra eszmélek

hogy kihallik

amit dúdolok

nem történt semmi

tűnt életek

halálos holnapok

nem történt semmi

bármerre nézek

bármerre lépek

bűn

bolondág

bukás

bennem lüktet egyre a dal

élek és  egyszer
csitulva
meghalok.

Elaludtam a padon

Gondoltam hagyom

hogy a bágyadt alkonyat az udvaron
árnyékot húzzon végig fáradó arcomon
míg örvénybe húzott a csend
legbelül itt mélyen végig kúszott a vágy
megérteni újra apám drága bölcs szavát
látni anyám régi mosolyát
és

a buja kertet hol bogarásznak

tesznek-vesznek

kapák gereblyék ásók között
földszagot érezni mely frissen öntözött
botladozni szertehagyott kosarak cserepek
csámpás kerti cipők között
hallani hangjuk
élvezni a citromfüves tea
forró bögréből párolgó fanyar illatát
s

ahogy a szél lépésről-lépésre végig kísér
bejárja velünk kertünk  minden zegzugát

múló idő elűzi álmom
érintésük hiába várom hát ébredezem
udvar
csend
kerti pad
ti vagytok csak
ti vagytok csak
szívem zokogva felriad

arcomról hiába törlöm

könnyem

s  a rám boruló szürkülő árnyakat.

Múlt

Kereslek

kong 
csak
kong a szó

a 
néma csendben

kezem még óvatlanul

néha szívsebedre rebben

kereslek

kötődsz

s
 kötöm még én is sorra

vágyfonalam

mégis mintha késő

fekete éjszaka volna

kereslek

itt vagy velem

majd iszonyú a messze

kereslek

könnyem pereg fakuló

gyöngyszemekre.

Nem az út

Nem az út

nem az idő

hanem a fájdalom

hogy kiszolgáltatlak

Téged a kínnak

s

 kiszolgáltatom magam

a

gyönyör

perzselő szakadékához

menni

venni a szentelt percből

míg angyal

pihen a vállamon

lopni

igaz

arany

forró

szavakból

szívemet

simogató

hangokat

aztán halni

ölni vágyni

zokogva

és
 hagyni

hogy penész

fedje be

életünk

nem hinni

nem hitetni

csak belemerülni

a 
jóba

fertőzni életem

foltozni életed

megtelni

kiürülni

és

veszíteni

veszíteni

zokogva

széttépett ujjainkat

elrongyolt napjainkat

összevetni

a
lehetetlen

hihetetlen csodával.

Ujjad hegyén

Táncoltam veled

míg a nap

megérintette arcomat

táncoltam veled

tág tereken

álombolyhos

éjjeleken

táncoltam

igaz a zenét

nem hallotta

senki

senki

még

táncolnék

nyújtsd

hát kezed

ujjad hegyén

még táncolok

Neked!

Örökké

Míg ölel az álom

velem lélegzel

pillád alatt

ott feszül a múlt

nem

ez nem álom

hiába várod

nincs ébredés

nincs vége

csak kalimpál szíved

csak fordulsz

érintenél

tartanál

örökké.

Örökké

sejtedben létezem

ha nincsenek szavak

ha nem lesznek könnyek

ha elfúlnak a sóhajok

ha hiszed

hogy mindent

köd lep el

egyszer ismerős útra érkezel

és
minden

minden eléd zuhan

mint egy végtelenített

körhinta

úgy forog a világ

zuhansz

zokogsz

nem hallja senki

nem érti senki

te magad sem

nem szabadulsz

mennyország és pokol

tombol benned

míg elkárhozol.

Esik

Esik

homlokom mögött koppan

minden cseppje

esik

távol vagy tőlem

szerelmed
elereszt-e

esik

csendben hallgatom

közelgő alkonyom

erősödő neszét

jötte úgy nyomja szívemet

mint ódon

cirádás márvány nehezék

esik

takaróm arany

lepedőm ezüst

vánkosom bársony

vacogva ringatom magam

 magányos ágyon

esik

csontomig hatol

a 

nyirkos hideg

ölelésed szétfoszló álom

nem melegít át többé

arany tekinteted

ezüst szavad

s
kezed a bársony.

Bánat

Hajamban fészket rak a bánat

szívemben szikrát pattint a félelem

halvány lángjánál

alig látom

alig értem

mi történik velem

hol vagyok

hol élek

keserű percekkel megrakott

magányos csónak

sodródik velem

zsibbadtan várom

a
semmi holnapot

míg árad a víz

elém sodor

sok régi lomot
megfakult kacatot

mind

mind mit a tegnap elhagyott

ébredni - álmodni

kongó üresség
 fekete fájdalom

 a
múltat
már nem értem

jövő kísértet

rám vetülő árnyát

tehernek érzem

fáradó vállamon.

Régi vers

Már nem repít semmi

már semmi sem ölel

magamra hagytál

fáradt szárnyszegett

angyal

botorkálsz

megkövesedett arccal

hófehér golgotánk

elkerülöd

földre húznak a harcok

földre gyűr a kormos régi félelem

elveszítettem életed

elveszítetted életem

hová tűntél

szárnyát vesztett

drága angyal

ki repít

ki ölel

ki magasztal

ki öl

és
ki árasztja rám

a
mennyei fény

utolsó

hulló

lélekfolyamba fúló

reménysugarát?!