Úttalanok

Rád dobom

hajítom a múltat

szétszedtem már ezerszer

romlott játékomat

mit tehetek

elveszett

szerelmünk nyomába

nem érhetek 

ujjam begyén

mindig is érzem szádnak ívét

belélegzem

magamba préselem

az akarás perceit

betömöm sejtjeim éhező réseit

s 
míg elönt a fáradt unalom

látlak

ezer

millió ablakon át

visszatükröződik arcod

döbbenten fogadod

a

csendet mely kései magányt terem

küzdelmeid ketrecéből

nincs már kijárat 

beléd ivódott a félelem mérgezett cseppje

rád zárul az örökös kelepce

oltárt már ne építs

csak engedd magad

had süssön rád hidegen

nélkülem újra

a 
nap.