Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2017. január 22., vasárnap

„Ami van, széthull darabokra…”







Töredék gondolatokat sodor maga előtt a mérhetetlen bánat. Félelem és fájdalom könnyei omlanak.

Részvét, remény és kétség.

Feketébe öltözött világunkban lobbanó parányi gyertyaszálak nem melegítenek.

A veszteség kimondhatatlan, nem látunk mást magunk előtt, mint a kiégett busz roncsait. Belesüketelünk a belső jajgatásba. Ismeretlenek terhében osztozik most a lélek.

Azok a veronai éjszakába veszett gyermekek, tanárok… akiken nem segít már a könny s, a kérdés sem, hogy miért és hogyan történhetett…

Kérdések kapaszkodnak belém lerázhatatlanul. Vajon okul, tanul, eszmél-e szívünk, tudatunk e lélekig hatoló borzalomban?!

Az együttérzésen túl mit adhatunk magunkból a soha haza nem térőknek? Mit tehetünk a sérültek, sebesültek, társak felépüléséért? Van-e annyi kincsünk, amivel pótolni tudjuk a mérhetetlen ürességet?! Képzeletünkben megjelenik az első ébredő, a veszélyt kiáltó, a kalapácsot szorító fiú, a gyermekeket mentő tanár alakja.

És megjelenik a hála!

Negyvenen élnek, negyvenen küzdenek, hogy élhessenek! Testi és lelki kínjaik kimondhatatlan szorításában remélnek gyógyulást.

Eszmélünk mi is?!

Eszmél-e az ország?!

Számba vesszük-e közös kincseinket?!



Hálát – az élőkért.

Imát – a fájdalomban görnyedőkért.

Könyörgést – a segítők erejéért, tudásáért, bölcsességért?

Részvétet – a szülőkért, testvérekért, tanárokért, barátokért, kiknek e terhek további létüket nyomorítják?

Bizakodást- hogy pszichológus, orvos, lelkész, tisztviselő, politikus, kormány helyt áll?

Készséget – hogy nem nagyítjuk, nem torzítjuk, nem merülünk el mások tragédiájának útvesztőjében.

Erőt! Bátorságot! Szeretetet!

Hogy magunkba tekintünk, és az asztalon, polcon, iskola kapu előtt égő gyertyacsonkok fényében meglátjuk saját magunkat és gyermekeink, unokáink arcát. A segítségre szoruló gyermekek ezreinek arcát, kezét. Kinyitjuk a bőség szelencéjét szívünkben és adunk, adakozunk!

Törődést, figyelmet, jó szót, simogatást, mesét, meleg levest, puha takarót, ölelést, bizalmat, gyengédséget, elnézést, bátorítást, elfogadást, törődést. És időt, időt, időt!!!

Ha azok a roncsok hazakerülnek, készüljön belőlük emlékező hely, ahol megállva fejet hajthatunk a drága gyermekek, az elveszett életek előtt, és fogadalmat tehetünk, hogy megállt parancsolunk az esztelen rohanásnak és feleszmélünk, megértve végre József Attila szavait!



„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”

K. M.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése