Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2020. október 4., vasárnap

Vihar után...

 
 
Vihar után vagy éppen közben vagyunk nem is tudom, néha újra rákezdenek a cseppek és ablakomra komótosan peregnek, most egyenletes a ritmus, erre mondják - csendes, áztató eső, aztán a csend újra eljő.
 
Sötét volt még teljesen mikor ébredtem, szokott hajnali fél öt körül. Sötét volt, távoli mormogás jelezte hogy valami készül. Nem láthattam azt, ahogy elborul, ahogy elkomorodik az ég.
Szél vágtázott keresztül kasul a kerten, hajladozó fák suhogása töltötte be a teret. Becsuktam szemem, beburkoltam magam meleg takarómba, összegömbölyödve hallgattam, figyeltem a hangokat.
Az első szélrohamot követte a másik. Gondoltam hátha csak előjáték és visszaringat a kezdődő eső álmaim tarka világába.
Szívszorító veszteségek, mosolyogtató szépek útvesztőjébe hátha visszatérek, s beszeghetem az összefércelt álmokat.
De nem!
Bár a szél csitult, de megérkeztek az első erőteljes cseppek, tetőablakomra golyózáporként peregtek, s hamarosan a nyitott ablakon át megéreztem a por illatát.
 
Mosakodnak.
Mosakodnak a levelek.
Mosakodnak a fák és bokrok.
 
Erősödő széllökés rázta újra az ágakat.
Rózsám utolsó szirmai már a földön keverednek sápadt levelek között égően eleven színük megfakul. A szirom lehull, búcsúzó napok ezek. A nyár tegnap még forrón visszanevetett, mára hideg és meleg összeveszett és a nagy ütközetben, itt felettem hangosan csatáznak.
Sokadszorra is vége a vissza-visszatérő nyárnak. 
Feltépi mindig a sebeket, kecsegtet, csalogat, csábít - vedd le a blúzodat, hagyd, hogy válladat, karodat, nyakadat szeressem. Aztán megrázza loboncos fényeit, meghátrál, s vöröses szikrákat vet rám az ősz megint, s begombolom magam, ne kússzon a hideg beljebb csontjaim közé.
 
Itt csatáznak szívem felett, kinek drukkoljak, ki adta, ki adja nekem a legszebb órákat, perceket?!
 
Mielőtt tárgyilagosan megadnám a választ Zsömle kutya jó hangosan megkaparja az ajtót: 
- Ébresztő gazdasszonyom! Eressz be, dörög-morog, egyedül kint félelemben vagyok.
 
Ébrenlét és álom határán szakad hát meg a perc, beengedem, az asztal alatt meglapul. Melegbe kuckózza magát, félelme csitul.
 
Vajon a mi félelmeink csitulnak-e?!
Viharban?
Villámlásban?
Dörgő égi hangok mit mondanak, mit üzennek, mire tanítanak?
Harc, küzdelem, vagy béke?!
 
Elengedem a lehetetlent, vagy magamat újra és újra próbára teszem?!
Visszafekszem a jó meleg ágyba, lecsukott szemmel hallgatom a vihar vad tombolásait, s a kérdésekre választ adni most nem tudok.

Elképzelem, hogyan rázza szél a fákat, koppan a dió, virágoknak sincs kegyelem, bocsánat.
Őszi nagytakarítás.
Elhullik, elvész valami.
Félelmetes és gyönyörű, ahogy egyszer csak varázsütésre elhalkul és selymes, lágy zenévé csendesül az iménti zűr.
Mintha kiürülne egy pillanatra az űr.
Csodálatos karmesteri pálca.
Minden megkönnyebbül.
A cseppek.
Az ágak.
A levelek.
Fűszálak.
 
Hiába keresem a szavakat, nem lelem, hogyan is nevezzem a beállt csendet, a bokrok, fák tisztára mosott leveleinek sóhaját?
Egy-egy csöppenő, csurranó vízcsepp hangjával keveredő lágy neszt, azt ahogyan bezárul újra az ég...

Béke és bánat egyesül bennem legbelül.
Kicsiny könnycseppek kuporognak szemem sarkában. Még nem döntöttek kibuggyanjanak-e, vagy befelé csorogva mossák, mossák a szív titkos útjait?
Ezer meg ezer kérdőjel van itt.
S a rám zuhanó csendben megérkezik a reggel, libbenő levelek, pocsolyába hulló utolsó cseppek vetnek táguló karikát.
Kinézek. Okkerek és kékek, zöldek és barnák reggeli képe, reggeli szépe fogad. Alig egy kőhajításnyira hömpölyög a duzzadó folyó, nézem ahogy nyaldossa a túlparti, rőtté váló bokrokat, vízre hajló sárgult ágakat.
 
Ősz illata kapaszkodik belém.
Nem űzöm el, nem tehetem.
Ideje, hogy újra megszeressük egymást.

Megfürödtünk, megtisztultunk.
Utolsó nyári záporunk hűvöse csitít.

Kezdődik a nap, zsibongó madarak érkeznek hamarosan, villanó fehér szárnyak feledtetik a vihar sötét, múló perceit.
Hajó közeledik, megáll, és visszatolat, hallom a motorházból feltörő erőlködő hangokat. A szemből érkező hajónak adva teret.
Hajóvonták találkozása itt a kert alatt szabad!

Megtorpanok.
Vajon a ma és a holnap nekem mit tartogat?!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése