A nap ma is a szürke sémát erőlteti, hat múlt, túl a mézes cseppeken az eget kémlelem, s nem mondja, hogy változtat a borzongató reggelen. Egyáltalán nem ígér semmivel sem több mosolyt, s hogy a túlparti füzes selymei is félhomályban maradnak ma is - ez nem sok jót jelent.
Cseresznyéék félúton megtorpantak, és úgy döntöttek nem nyílnak tovább, bimbó és virág rázkódik a szélben. Nem fúj vadul, csupán jelzi, hogy ma is a hideg lesz az úr. Éppen egy apró pihe lebeg, kering, s bokrom fázós levelei közt landol. Madarak... valahol az udvaron, csivitelnek, most nem hancúroznak vidáman, a magszórással tegnap leálltam. Gerléim még távol, egy másik fa biztonságából szólongatják egymást halkan. Macska asszonyság sem jelent meg, álmos nyújtózkodással nem tekint be a földig üveg ablakon. S az eb, aki beteg ma hosszabbítja a reggeli pihenést. Fázós, takonypóc világ szűkíti a pompázatos tavaszt. Ha ilyen mocsokmód folytatódik bizony gyalogolni sem megyek.
Valami azért mégis megmelengette ma reggel korán a szívemet. Egy életjel! Mely tele van hálával, szeretettel! Az elkövető, finoman szólva is túl van már élete delén, ahogy mostanában mondani szokták erősen pluszos, hetvenkedése közepén kapta el a vírus. ÉS! ÉL! És haza is engedték a kórházból, s nem feledkezik meg a háláról. /A krisztusi gyógyítás jut eszembe, s a kérdés - Nem tízen gyógyultak - e?!/
Nyafoghatna, panaszkodhatna, siránkozhatna, de nem teszi. Egyszerűen örül és reménykedik, megköszöni az orvosnak, nővérnek, betegtársnak a segítő gondoskodást, s valahol legbelül a teremtőnek a hazatérést.
"Nem nyafognék, de most már késő" - írta a költőóriás. Kicsúszik belőlünk itt-ott a panasz, vagy csak magunkban rágódunk a változások, veszteségek sorát latolgatva. Emésztjük az emészthetetlent, hogy nem magunk dönthetünk, hogy létünk békés, olykor évekig rezdületlen tavába belecsapott a sors. Akkor, amikor kellett volna észrevenni a jót, nem gondoltuk, hogy másképp is lehet. Amikor három szóval kifejezhettük volna - Szükségem van rád! Jó, hogy vagy! Jól van így! Hálás vagyok érted! - szó nélkül éltünk. S ma siratjuk, gyászoljuk, sóvárogjuk azokat a más időket. Pedig csak egy nyári együtt nevetős pillanat, csak kavicsdobálás a parton, futás az erdei úton, korty ital a folyónál, édes fagylaltozás. séta az esőben, mese összebújva, hajba borzolás, nevetés vagy vitatkozás...
És a sors pofátlanul azt mondja: VÉGE!
Maradj otthon, húzd szorosabbra létköpönyegedet, ne érj hozzá, ne hajolj közelebb, ne igyatok közös örömök poharából. De leginkább moss kezet, moss kezet, MOSS KEZET! ARCOT! KILINCSET! Fertőtlenítsd le az egész életet!
Téblábolunk szépséges szabadságunkat siratva. Szidjuk a kormányt, a vakcinát, az oltást, a sürgetést, a kényszert, a halogatást. Általában mindent, mert butábbak/okosabbak, mert tudatosak, mert kapkodnak, mert ebben a fejére állt világban más sem lát az orránál tovább... Mert oly nehéz a porszemvoltunkkal való szembesülés...
Nézem a kertet, a zöldes-szürkés Dunát, várom az ablakomig tipegő vörösbegyet, pihe hull az égből, mázli, hogy nem hópelyhek. Szerencse, hogy ma egy új napra ébredhetek, a kutya kevesebbszer fuldoklik, a jégvirág már nem keretezi az ablaküveget...
 |
| Várom, hogy ma is elkapjam a pillanat szépségeit... |
Kinézek a rám szabott világra, a kép gyönyörű! Kedves kis virágaim állják a hideget, kékek, lilák, sárgák és fehérek, az ablakon át minden szépre nézek. Mára még tüzelőnk is lesz. Finoman ölelnek a hangok, Cohen szól, s lassan enged a hideg, majd a szorító magány is enyhül. Fagyos tavaszunkban ráébredhetünk édesek vagyunk egymásnak, és nem mostohák. Még akkor is, ha hideg, rideg ma reggel a világ.
In My Secret Life - hajnali dallam...
