reménytelenül
bokor
csupasz
viháncol
gyöngy
ÉJSZAKA
Szél viháncol
csupasz bokor remeg
zokog a csend
vén fák ágán
éhező feketerigó
hallgat reménytelenül.
Fagy és halál
kéz kézben járnak
tavaszról álmodó fák
szerelmes sziromesőt kívánnak
hold haldokol
kormos fekete fellegek
takarnak ezüst sugarat
éjszaka van
kezem alatt gyűrt papírdarab
ráírom az egyetlen szót
ezerszer és újra
dermesztő hiányod súlya
rám zuhan.
Elfúl a hang
sejtjeim suttogják mégis
őrzik féltő
vak öleléssel
ereimben surrog-burrog
hallhatatlanul
míg a perc mint gyöngy
koppan s pereg
szívrejtekemben itt lapul
a
neved.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése