Muzsika árad, ma reggel már a "Telet" hallgatom, miközben jóleső kályha meleg türemkedik a verandára.
A tegnapi tejfehér ködnek nyoma sincs.
Csupa csuda pasztell... aranyló ágakat himbál a szél, éppenhogycsakosan mozdítva, lassan...
Sárga krizantémok nap pamacsa bódít, s felfénylő fényes sáv húz vonalat a kopaszodó túlparti fák mögé, enyhe eleganciája megbicsakoltatja szívemet. Halni készülő vén cseresznyefánkon levelek vibrálnak... elmúlás ez is... vajh jövőre marad még ép ág, lesz e néhány szemnyi termés?!
A folyó szürkészöldjében távolabb néhány réce, pöttöm pontnak látszanak.
Maradhatna így! Gondolom, de hiábavaló a gondolat. Levelek, s napok hullanak, eső cseppen, majd felszárad.
Minden forog.
Élet és halál fájdalmas körjátékát nézem, zene száll halkan, s tudom, hogy a naptár lapja hamarost utolsóra fordul.
Korán sötétedő délutánok, didergető bánatok, láthatatlan sebek, veszteségek, búcsúk.
És fények! Nem, nem azok az itt-ott felvillanók... fákon, kopott épületeken tekergők, alkalmi csillivilliségek.
Hanem. A belső sugarak meleg biztonsága. Kézfogások, érintések, sóhajok és könnyek. Örömös ölelések, találkozások, ünneppé varázsolt percek, órák.
A de jó is volt és a de jó is lenne rebbenése, léleköröm, múlt, jelen és jövendő áramlása legbelül.
A csend és a béke szövete, a fogyó gyertyaszál libbenése.
Jaj, de nehéz... holnapután decembert mutat a naptár.
Tél lesz.
Ünnepes hetek olthatják szomjunkat.
Díszbe öltöztetjük az ablakot, nem adva esélyt a bekukucskálni kívánkozó megszürkült világnak.
Tülekedés, limlomok, kacatok sokasága, vagy vágyódó készülődés, gyermeki álmaink betoppanása. Csendtörő nevetés, elfúló hangok, vagy összefonódó hallgatás.
Lassan már készülődnek a télibb hangok: harangok, csengettyűk, gyufa sercenés, láng lobbanás, angyalszárnyak suhogása.
Régi szánkázós hógolyózós varázslatok felelevenednek.
Vég és kezdet, gyógyír a szíveknek.
