"Írjátok az égre... akkor is szabadság...."
Éjszaka van, álomtalan.
Este még nevetve nézem a filmet, a mesét: A tanú
"Bacsó Péter által 1969-ben rendezett, betiltása miatt 10 évig dobozban lévő, hivatalosan 1979-ben bemutatott egész estés magyar film.
Műfaját tekintve szatirikus filmvígjáték-dráma. "
Műfaját tekintve.
Igen. Mesének tűnő, nevetésre ingerlő mondatok - komor pillantások - hanyatló nyugat ópiuma, az osztályharc fokozódása... képtelennek látszó téboly. Ideológiai leleplezés.
Míg a képernyőre figyeltem a magam kis filmje is be-bejátszódott.
Némi zsibbadás a gyomor tájékán, amikor megáll a fekete autó, s a fekete autó gyakran megáll.
Ahogy nálunk is egykor...
Éjfél után nem sokkal ébredek, s hiába próbálkozom mindenféle álomcsalogató trükkel, csendesíteném magam az előttem álló hosszú napra gondolva, s hiába forgolódom, igazgatok párnát, takarót kis milliomodszor is. Sikertelen marad a legszebb képek vetítése, ami máskor mindig használni szokott - drága kis kincseim arcát most szemhéjam alatt hiába ringatom. Puha kis kezek, mosolyok, legörbült ajkak, vagy éppen a kamaszos tekintettek - most nem segítenek vissza álmaim közé.
Minduntalan elém vetül a ma ünnepe.
Fejem fölött valahol vadludak húznak, hangjuk áthallatszik az ablakon, fent csillagok ragyognak, közeledő, s majd távolodó hajók zaja töri szilánkokra a csendet, fényvillanások közben egyre éberebb vagyok. Bennem motoszkál a film, a múlt, s a jelen.
És bennem motoszkál az érzés, düh, harag, és fájdalom, az elszámolatlanság keserű tudata. Talán könnyebb lenne, ha az áldozatok neve mellé odakerülnének a hóhérok, vérbírók, gazember végrehajtók, besúgók, gyilkos politikusok nevei is. S hogy az eszme végre szemétdombra kerül - olykor úgy tűnik van rá remény - a napokban az utódpárt politikai agonizálásáról hallani. Haláltusát vívnak. (VÉGRE!)
Tudjuk, hogy "vétkesek közt cinkos aki néma" - s ők, akik a megtorlók utódai bizony cinkosok maradtak. Bevallás, megbánás, feltárás, vezeklés - ismeretlen számukra. Lőttek, öltek, nyomorgattak, s párnák közt, ágyban végezték. Néhányan még reménykednek, hogy hazug eszméiket rongyig cipelve viszik valamire. Máshol géneket módosítva, kicsinosítva bár, de szárba szökkenve terjed a régi hazugságok veteménye. Döbbenetes új szelek, friss és modern ideológiai szélrohamok cibálják a józan észt. Szó sincs hát némaságról, sem megbánásról. Hogy is lenne, rég volt, s talán igaz se volt, vallják a kádári ivadékok, a balgák, s a hiszékenyek. S mi olykor csodálkozni is elfelejtünk az arcátlanság láttán. Igazságtétel '56 ügyében?! Hiszen a 16 évvel ezelőtti gaztettek összegubancolódott szálai sem bogozódtak ki. Pedig úgy szeretném tudni, hogy ki volt az az alacsony alak, aki a vízágyú csövét húzta hátunk mögött lopakodva az Astoriánál, s ki volt az a nő, aki egy palack vizet nyújtott felém, hogy a könnygázt kimoshassam szemeimből. A csorgó könnyektől nem jól láttam őt, őket. Most diktatúra van, de 2006 ünnepi estéjén akkor vajon mi lehetett?!
Ott és akkor, míg meg nem csörrent a telefonom végig apámra gondoltam őt kerestem, hogy ott van e ő is valahol a tömegben?! Csőcselék lett belőle és belőlünk is?! Mert ugyebár - mint a híradásokból megtudtuk - egy eszét vesztett horda provokálta ki a gumilövedéket, a gumibotot, a könnygázt, vízágyút. Nem az őrült hatalom gyalázta meg az ünnepet, dehogy.
Apám épségben hazaért, mi is "megúsztuk", de sokak az élete örökre megnyomorodott.
Minden rémség felidéződik sokadszorra bennem, de minden, szüleimtől kapott útravaló is itt lakozik - szívemben és elmémben.
Ünnep van! A szabadság ünnepe!
A kertben, a kései napsugarak fényében pompázó muskátlik színe lobogva ölelkezik majd ma is!!!
A megtorlás éveiből maradandó emlékek viaskodnak bennem, érzem a savanyú falevelek rémes szagát - a fa a kerítés tövében nőtt, ott, ahonnan néztük a külső világot. Ma sem állhatom, s ha bárhol elébem kerül, nincs irgalom. Agyam hátsó zugában ott lapul a szag, a kikémlelő gyermek aggodalma, az éjszakai házkutatás, anyám riadalma, apám beteg, sápadt tekintete, bíróság, börtön.... mindaz, ami a zsarnokság ajándéka volt egy kisgyereknek akkor, s utána még évtizedeken át...
Nyíregyházán sok-sok évtized után tavaly ősszel jártam a Tompa Mihály utcában, egyhangú lakótelep emeletes házai takarják el a múltat, szépet és rútat egyaránt. Azt az utat a valóságban többé már sohasem úgy látom, ahogy bennem maradt életemen át.
Túlnőttem a félelem határon.
De ma... oda az álom.
Oda az álom, hogy harc SOHA többé nem lesz a világon! Esőcseppeket ringató ágak között felnézek az égre, múlik a sötét. Hajnali derengésbe hasít a sokadszorra hallgatott dal...
Hogyha félve mondják...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése