 |
| Legkisebb L. |
Arc simul
hajszálak selyme érint
magamhoz magamat képzelem
kislányt
azt
a
régi
hetven évvel ezelőttit.
Kéz
kar
váll
pihen mellkasomon
piheg
szuszog
csendesül
szívének dobbanását
hallgatom
szavakat szőnék
nem lelek
anyám
ölelésére emlékeztet
csend csorog végig szívemen
- hála érte és értük -
vér
gén
évszázadnyi történelem.
Pihe kis súly
törékeny lét
millió sejtben
hajszálvékony erekben
áramlik szét.
Múltam és jövőm ölemben pihen.
Magamról magamnak mesél.
Titkokat árul el
szavak nélkül
álmában
NEKEM.
Egészen a szívig hatoló az a fenti kép. A kétféle színű haj együtt a múltról és a jelenről is mesél. Ha nem lenne hozzá egy vers is, akkor is mindent elmondana az összetartozásról és a mély szeretetről. Mikor írtál nálam arról, hogy vers is született az unokázós napodról tudtam, hogy valami szépről olvashatok. Meg is történt!
VálaszTörlésRád gondolva is írtam... pontosabban az édesanyádra, aki életet adott neked. És az enyémre, akinek érintését felidézi ennek a drága szöszke kislánynak a karja, keze, mosolya - 4.L - áprilisban lesz két éves, szíve tele van szeretettel, kedvességgel.
TörlésM. unokája májusban lesz két éves, tehát van a környzetemben egy ugyanilyen korú picike. Tudom, érzem, hogy mit adhatnak ők nekünk, és milyen érzéseket is idézhetnek a múltunkból. Generációk is érintik egymást, nem csak a kezek.
TörlésSzép vers, szép fotó, az érzés is ismerős, bár most már a múlté : a 18-20 évesek már ritkán borulnak ilyen bizalmasan a keblünkre, s csak nosztalgiával gondolunk a nem is olyan távoli múltra...
VálaszTörlés