Emlékezve rájuk...
Már este van és mégis érzem a percet
kezemben könyv volt megremegett térdem
egy név apró gyászpapírra írva
mentem tovább vitt léptem
rám zuhanó akác illatában
öröm és gyász egy gödörbe taszítva
és kérdeztem bár nem hallotta senki
hogy lehet így májusban elmenni
most oly kék az ég az orgona virágon
darázs dönög méhek csapnak fenséges
ünnepi ebédet a létnek minden csodás
andalító szikrája szép áldomás
gyógyír a fájdalmas napokra s a télre
szívünk keservére hazug elhantolt szavakra
friss kenet hisz minden fűszál az életet kacagja.
Mért most mentél el mi haszna hogy vége
küzdelmesen tartottad magad sok éve
azt hittük győzöl s még kis ideig elidőzöl
kerted kedvenceid között
híven őrzött tartott fogott egy asszony
mért hogy nem várhattad meg vele
gondtalan a kései alkonyatot
kezemben új könyv szememben könnyek
furcsa vegyülete bánatnak örömnek
mert itt látom míg haza ballagok
szavaimmal megírva az első papírlapot
majd egy asszony jön haja hófehér
lelke kinyílik hirtelen kibukik elém
régi távoli szerelemről beszél
mese és mégsem indiai szerelem emléke
aztán árva élete a megszokott munka
furcsán kanyarog a lét keszekusza útja
akác kék ég könny könyv nehezebb lett
lépésem és szomorúbb szívem
elmegyünk hát sorban szeretve
vagy szeretetlenül észre sem veszem
hogy szemem előtt egy lepke virágon pihen.
/M. József ismerősünk halálhíre után írtam./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése